Kereső toggle

Nemzet és birodalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nacionalizmusra jellemző a másik nemzet lekicsinylése, szembenállások gerjesztése, nemzeti felsőbbrendűség, kisebbségekkel szembeni tolerancia hiánya, türelmetlenség, gyűlölködés szítása és még ezer hasonló csúnya dolog, éppen ezért a nemzetekre nézve egyetlen reális jövő képzelhető el: a határok, nemzeti keretek feloldása, és a nemzetek eltűnése, felszívódása a nagy világ- vagy európai közösségben.

Ezeket az állításokat abszolút igazságoknak tekintik ma nyugati (benne: magyar) progresszív értelmiségi körökben, miközben ezeknek az igazságtartalmát soha senki nem vizsgálta meg komolyabban. De igazak-e ezek az állítások? És ha első ránézésre olyan állításoknak tűnnek, amelyeket alátámasztanak történelmi tapasztalataink (mert hát valóban voltak olyan korszakok, amelyekben a nacionalizmus torzult formája jelent meg a történelemben), akkor felvetődik a kérdés: abszolút érvényű, minden korszakban érvényes következtetések-e ezek? Vajon az említett torzult forma a nacionalizmus valódi arca, vagy pedig történelmi kisiklás? Illetve az is kérdés, hogy a nacionalizmusnak tulajdonított történelmi bűnök valóban a nacionalizmus szörnyűségei-e, vagy egyéb hatások is hozzájárultak a torzuláshoz? Végül az is kérdés, hogy mi lehet a nacionalizmus jelene és jövője, képes-e a nacionalizmus a globalizálódó kor valós követelményeinek megfelelni, vagy arra csak az elmúlt időszakokban nagy befolyást kiépítő, nemzetektől független globális erőközpontok képesek?

Nemzetek és birodalmak

Aki ma úgy akarja kifejezni hazafias érzéseit, hogy fenn akarja tartani értelmiségi közéleti körök felé kommunikációképességét, pont a nacionalizmust elítélő értelmiségi hozzáállás miatt, mindenképpen patriotizmusról fog beszélni. Már az első világháború tapasztalatai után kialakult az a kép az értelmiség meghatározó csoportjaiban, hogy a világháború kirobbantásában elsődlegesen a nacionalizmus a felelős. Éppen ezért az értelmiség óvatosabbá vált ebben a kérdésben. Mint Illyés Gyula, aki szerint a patrióta jogot véd, a soviniszta (itt már soviniszta!) jogot sért. Tulajdonképpen a nacionalizmust már ekkor azonosították a sovinizmussal.

Pedig ha reálisan vizsgáljuk az első világháború előtti történelmi folyamatokat, nem a nacionalizmus volt a kirobbanni készülő konfliktus meghatározó ereje, hanem az egész világot átható birodalmi gondolat, az imperializmus. Ennek fő jellemzője, hogy egy nemzetek feletti hatalmi centrumot akar kiépíteni egy dinasztia vagy valamilyen pénzügyi-hatalmi konstrukció égisze alatt. Ezt a fogalmat a 16. századtól használták a Német-római Császárságra vagy a Habsburg Birodalomra, majd a 19. században a németek a napóleoni Császárságra, amely valóban birodalmi jegyekkel rendelkezett. De alig több mint fél évszázaddal Napóleon bukása után a német egység sem a nacionalizmus, hanem a birodalmi gondolat jegyében jött létre, miközben a Brit Birodalom az elképesztő méretű gyarmatai mellett a nemzetközi nagytőke központjává is vált a 19. században. A francia államnak is megvolt a birodalmi jellege, amely jól jött a gyarmatszerzés folyamatában. Tehát az imperializmus fogalmát nem Marx és követői találták fel. Az akkori világ minden meghatározó hatalma a birodalomépítés lázában égett.

A Monarchia elitje és az első világháború

A háború kirobbanásáért felelős Osztrák–Magyar Monarchia döntéshozó elitje egy soknemzetiségű birodalom vezető rétege volt, amely nem a nacionalizmus logikája szerint működött, a birodalom egyben tartásán dolgozott olykor népeinek egymás elleni kijátszásával. Pont ezért kellett biztosítani az expanziót, ami a birodalmi felfogásban a stabilitás legfontosabb záloga. (A hadüzenet egyetlen ellenzője a magyar miniszterelnök, Tisza István volt. Ez is egy kis adalék ahhoz, hogy a megittasult birodalmi légkörben a nemzeti érdek védelmezője mindig óvatosabb.)

A háború kirobbantásáért másik oldalon az orosz cári birodalom felelt, amely, amikor Szerbia már készen állt arra, hogy elfogadja a Monarchia ultimátumát, amelyet Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása miatt intéztek hozzájuk, közbelépett, nyomást gyakorolva a szerbekre az ultimátum elutasítása érdekében. Majd az oroszok el is kezdték ekkor az általános mozgósítást – ezt követte csak a németek, majd a franciák általános mozgósítása. Mivel az egymással szemben álló birodalmi tömbök erre évek óta készültek, napok alatt kirobbant a világháború. A fennálló hatalmi tömböket nem a nacionalizmus, hanem a birodalmi logika hajtotta, nem véletlenül nevezik ezt a kort az imperializmus korának. Ám az imperialista hatalmak vezetői tudták, hogy a háborús propaganda nem hatékony a nacionalizmus nélkül, az alapvetően imperialista konfliktus kirobbantásához felszították a nacionalista indulatokat. Így került a nacionalizmus ebbe a történetbe, de a háború kirobbanásáért alapvetően a mindkét oldalon megtalálható imperializmus a felelős. 

Szabó Ervin

Birodalmiság és nacionalizmus a magyar történelemben

A magyar történelemben számtalanszor találkozunk a birodalmi gondolat és a nacionalizmus szembefeszülésével. Nyilvánvaló, hogy nincs olyan eszme, amely vegytisztán jelenne meg a történelemben, és a nacionalizmus sem tudta megtalálni mindig a legjobban megfelelő megoldást minden felmerülő kérdésre. Ez még a 19. századra is igaz, annak ellenére, hogy ez a korszak a magyar nemzeti fölépülés időszaka, nemzetünk hőskora.

De egy politikai eszme torzulásait leginkább akkor vehetjük észre, ha atrocitások, gyilkosságok, jogfosztások történtek annak a nevében. Azok az atrocitások, tömeggyilkosságok, amelyek beárnyékolják a magyar történelmet, az első világháború végéig semmiképpen nem voltak a nacionalizmus számlájára írhatók. A sokat emlegetett nemzetiségi villongások nem a nacionalizmus, hanem inkább valamilyen birodalmi manipuláció eredményei voltak. Ebbe a sorba illeszkedik a madéfalvi veszedelem, a bécsi birodalmi központból bátorított Jellasics- és Avram Iancu-féle felkelések vagy Haynau rémuralma. Az 1919-es vörösterror pedig internacionalista, kommunista forradalmi logika terméke. Az első olyan mészárlássorozat, ami nacionalista jegyeket hordozott a magyar történelemben, az 1919-es fehérterror volt, amely magán hordozta az 1. világháború és az 1918–19-es forradalmak és ellenforradalom hatását.

A baloldal és a nemzeti gondolat

Azonban, ha a történelmi előzményeket megvizsgáljuk, világosan láthatjuk, hogy a nemzeti gondolat elleni kritika Magyarországon jóval korábban született meg, mint ahogy a torzulásai felléptek volna. A radikális szocialista mozgalmak, köztük a szociáldemokrácia (ebben a korban Magyarországon nem volt nem radikális szocializmus) egyik fő ellenségüknek a nemzeti gondolatot tekintették. A szociáldemokrácia eredeti felfogása szerint a hazafiasság egy csökevény, egy igazi munkás nem lehet hazafi, és a nemzeti gondolat pedig retrográd.

1902-ben a Kossuth-centenáriumon például a későbbi könyvtárigazgató Szabó Ervin komoly dörgedelemmel illette a magyar nacionalizmust és a Kossuth-kultuszt. Később látszódott azonban, hogy Magyarországon nem lehet sikert elérni a nemzetellenes retorikával, így kitalálták az „igazi hazafiság” fogalmát, amelyet szembeállítottak a nacionalizmussal. Ekkor született meg Magyarországon az az újfajta patriotizmus, amely a mai napig meghatározza a baloldal és a liberálisok gondolkodását, és amely alkalmasnak tűnt a nemzeti gondolat helyettesítésére, kritikájára, és arra, ami a fő cél: az etnosz tartalmától megfosztott hazafias gondolat létrehozására.

Ezeket a gondolatokat már az 1890-es években megfogalmazták a Népszavában, erről írt Kunfi Zsigmond és Garami Ernő is. Ennek az eszmefuttatásnak az utóéletéről már személyes tapasztalataink is vannak: erről írt könyvet Kádár János, ezért volt Hazafias Népfront a Hazafias Népfront, sőt még a napjainkban is ezt a gondolatot fejezi ki Gyurcsány Ferenc, amikor bejelenti, hogy ők az igazi hazafiak.

A Kádár-korszak „hazafisága” lecseréli a nemzet fogalmát a „nép és a szülőföld” tiszteletére. Ez a gondolatmenet sugározza azt, hogy aki nemzeti, az képmutató, igazi nemzeti valójában az internacionalista (akkor) „szociáldemokrata”, (ma) „liberális”. E szerint a felfogás szerint a nacionalizmus a gyűlöletre épít, míg az „igazi hazafiság” a szeretetet hirdeti, és egyesíti a népeket. Ezekből láthatjuk, hogy amelyek ma új, modern, korszerű gondolatoknak tűnnek, nem mások, mint több mint százéves ferdítések és torz meghatározások a nemzet fogalmának kiforgatására, lejáratására és hiteltelenítésére.

Birodalmi logika, nemzeti máz a nácizmusban

Az első világháborút lezáró béke olyan rendszert hozott létre Európában, amely már létrejötte pillanatában alkalmatlan volt a nemzetek törésmentes fejlődésének a biztosítására. A nemzeti önrendelkezés nevében tető alá hozott, igazságosnak szánt béke a történelem egyik legigazságtalanabb helyzetét valósította meg. A létrehozott új államok a nagyszámú nemzeti kisebbség miatt erőszakos asszimilációs kényszert alkalmaztak az új területeiken, illetve a kárvallott országokban védekezési pszichózist indítottak be. Világossá vált, hogy egy nemzeti lét sokkal bonyolultabb összetevőkből áll, mint hogy az amerikai gyakorlatban természetesnek számító önrendelkezési elvet kiterjesszék olyan európai nemzetekre, amelyeknek a léte egy területen ezeréves történetiséget hordoz, illetve az ott lakó népek együttélésének megvannak a finom, több évszázados, kívülről jött politikusok számára láthatatlan vonalai. 

Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse.

A rossz béke következménye lett a második világháború, amely (vagy legalábbis az oda vezető folyamat) Churchill szerint valójában már a békeszerződés aláírásakor elkezdődött. És itt elsősorban nem a revansról van szó, hanem arról, hogy nemzeteket olyan helyzetbe kényszerítettek, amelyekben nemhogy nemzeti létük alapcéljai nem tudtak megvalósulni, hanem nemzeti létezésük lényegbeli csorbát szenvedett.

És ahol szükség és baj van, ott a Sátán az, aki elsőnek jelentkezik a probléma „megoldására”. A második világháborút ismét egy birodalom robbantotta ki, méghozzá egy olyan birodalom, amely a nemzeti hiányokra egy birodalmi logikájú, de nemzeti színű megoldást kínált, amely alkalmazhatónak tűnt más országokban is. A faji alapú birodalmi ideológia, a nácizmus hozta talán a legpusztítóbb romlást addig a világtörténelemben – a holokauszt és a világháború szörnyűségét ismét egy birodalmi logika szabadította el, bebizonyítva, hogy a birodalmi látásmód képes a felismerhetetlenségig eltorzítani a nacionalizmust.

Nemzeti reneszánsz

Az elmúlt években nemzetközi szinten ismét felértékelődött a nacionalizmus szerepe. Ehhez hozzájárult az, hogy a nemzetközi globális központokból olyan törekvések erősödtek meg, amelyek egyre inkább birodalmi jellegzetességeket mutatnak. Ennek hatására alakult ki mintegy a nemzetek önvédelmeként egy újfajta nacionalizmus, abból a felismerésből, hogy e nemzetek feletti szuperhatalmaknak, nemzetközi szervezeteknek a működése nem a természetes közösségek – nemzetek – létérdekeiből indul ki, hanem egy megfogalmazhatatlan, általános, humanizmusra hivatkozó új erkölcsi rendet és egy azt biztosító politikai struktúrát akar kialakítani.

Ezzel szemben a nacionalizmus törvényei, intézményrendszere jobban képes alkalmazkodni a helyi sajátosságokhoz, akár nemzeti szokásokról, nemzeti karakterről, sőt akár földrajzilag meghatározott viszonyokról van is szó. A nemzet intézményeinek működése a társadalom történelmileg kialakult finom hálóján működik, ezért például a társadalmi rendnek van egy plusz pillére a törvényeken és az azok betartására létrehozott erőszakszervezeten kívül, és ez a szokásjog. 

Kádár János beszédet tart az MSZMP IX. kongresszusán. A háttérben balra Leonyid Brezsnyev.

Míg a nemzetek feletti erőközpontok legfeljebb könnyen befolyásolható tömeggé képesek formálni a hatalmuk alá tartozó embereket, a nemzetek képesek az összetartozás, a „testvériség” érzését kialakítani. Egy egészségesen működő nemzet továbbá rendelkezik azzal a képességgel is, hogy végrehajtsa önmaga szükséges megújítását, korrekcióját is, amelyben fontos szerepe lehet a jól működő egyházaknak. Az imperialista gondolkodásmód azért nem képes erre, mert felszámolja a helyi felelősségi viszonyokat, és a közösség feletti, attól független korrelációk alapvetően önfelmentésbe futnak.

Azt is félelemként fogalmazzák meg a nacionalizmussal kapcsolatosan, hogy nemzeti bezárkózáshoz vezet, vagy éppen etnikai villongásokat gerjeszt. Ezzel szemben azt lehet kijelenteni, hogy az egészséges nemzeti érdek alapján működő külkapcsolatok sokkal racionálisabb együttműködésnek lehetnek alapjai. Illetve a népek együttélése is történetileg sokkal hatékonyabb volt, amikor azt a földrajzi keretben megjelenő érdekkifejezés és az ebből fakadó együttműködési kényszer alakította ki (mint ahogyan azt Erdély vagy Svájc példája mutatja).

A történelmi tapasztalat és a jelenkor tanulságai is azt mutatják, hogy a leghatékonyabb államfelfogás a megfelelően kimunkált nacionalizmus lehet. Ezzel a kötelezettséggel nemzeti nagyjaink is tisztában voltak, ahogy Jókai Mór is mondta: „A nemzetiség nem érdem, csak kötelesség.”

(A sorozat első része: Patriotizmus és nacionalizmus. Hetek 2019. február 15.)

 

Olvasson tovább: