Kereső toggle

A magyarok nyilai és a brüsszeli akarat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbánt nem azért bünteti az EP és a Néppárt, mert „el akarná hagyni” az Uniót vagy éppen a pártcsaládját, hanem azért, mert nem akar kilépni.

Abszurd eljárás keretein belül fogadta el az Európai Parlament Strasbourgban a múlt héten a Sargentini-jelentést. Ha egy ilyen szavazás, amely végül szentesítette az indítványt, a magyar Országgyűlésben történik, biztos, hogy bekerül a Sargentini-jelentésbe mint a demokratikus rendszer működését veszélyeztető esemény.

Nincs értelme azonban azon vitatkozni, hogy most így érvényes-e a Magyarországot elítélő határozat, amely alapján elindítják a 7. cikkely szerinti eljárást vagy nem. A szavazás nem arról szólt, hogy igazak-e a Sargentini-jelentés állításai, s ha igen, milyen mértékben, olyan kérdéseket vizsgált-e amelyek uniós hatáskört érintenek vagy sem, illetve a feltárt szabálytalanságok rendszerszintűek-e vagy sem. Így az sem kérdés, hogy igaza van-e az Orbán-kormánynak, amikor a tartózkodó szavazatok figyelembe (nem) vételével kapcsolatos panaszát megfogalmazza. (A magyar kormány azzal érvel, hogy az uniós alapszerződés szövege arról szól, hogy a leadott szavazatok kétharmadával lehet elfogadni a jelentést (leadott szavazatnak számít a tartózkodás is). E szabály idézett mondatának minden egyes szava egyetlen jelentéssel bír ebben a szövegben, így további értelmezésre nem szorul. Alsóbbrendű jogszabályokban, a konkrét esetben az Európai Parlament eljárásrendjében akkor lehet további értelmezéssel szabályozni, ha nem pontos minden tekintetben a felsőbb szabályozás, vagy előírja a részletszabályozást. Ez a kérdés csak annyiban érdekes, hogy kíváncsian várhatjuk, mennyiben fog politikai döntést hozni az Európai Unió Bírósága, amely az elmúlt években már több ilyen indíttatású döntést is hozott. Hanem valójában azt mutatta meg ez az eljárás, hogy hol húzódnak és milyen mélyek a már eddig is érzékelt törésvonalak.

Az is érdekes tanulság, hogy ha a mai világban a hatalmon lévők ki akarnak csinálni valakit, akkor meg is találják a módját és lehetőségét az eljárás elindításának. Brüsszelben, Strasbourgban, Berlinben, Párizsban: Európában is. Ha a jelenlegi kormány egy hasonló összefoglalót készítene a CEU-ról vagy bármi más, a magyar közéletben jelenleg érzékeny témában, amelyben az állítások korrektsége és tényszerűsége ilyen szinten állna, mint a Sargentini-jelentésben, és ezt megbélyegzésre próbálná felhasználni, akkor a Kossuth teret megtöltő (?) tiltakozást szerveznének azok, akik ma önkívületben ünneplik a holland képviselőnőt. Vagyis amit Orbántól nem fogadnának el, ellene hozott lépésként ünneplik. Igaza lenne a miniszterelnöknek, amikor azt mondja: a jelentés megfogalmazói és elfogadói jobban gyűlölik őt, mint ahogy szeretik Európát vagy éppen Magyarországot? Valóban az Orbán-gyűlölet mozgatta az EP-t ebben a kérdésben?

A fentiekben van némi igazság, azonban Orbán diktátorozása nem több kisstílű politikai megélhetési művészek kicsinyes bosszújánál, akiknek a legnagyobb politikai teljesítménye a túlélés. Azonban a Sargentini-jelentés elfogadásakor megismert törésvonalak ennél sokkal mélyebbek.

A szavazás napján felmerült a kérdés, hogy vajon Orbán egy-két gesztussal maga mellé állíthatta volna-e legalább volt néppárti szövetségesei egy részét (mondjuk a német vagy az osztrák jobboldalt), és akkor nem lett volna meg a kétharmad a plenáris ülésen. Azon túl, hogy egyszerűen naiv elképzelés, hogy Orbán Bécsben legurít egy-két Ottakringert Oettingerrel és Kurzcal, és máris nem jön össze a kétharmad, a fenti okoskodás több olyan szempontot is figyelmen kívül hagy, amelyek az ülés előtt is nyilvánvalóak voltak, de az ülés után történtek is ezt erősítették meg.

Lehet ugyan ironizálni azon (a magyar sajtó egy része, amely inkább hajlamos a közhelyszerű rögeszmék erősítésére, mint az oknyomozásra, vagy legalább az összefüggések valamilyen szintű feltárására, ezt meg is teszi), hogy az Orbán-kormány szerint az egész Sargentini-jelentés és az azt kísérő vita kizárólag a migrációról és a nemzeti szuverenitásról szól. Ám akkor mit mondjunk arra a hírre, amely szerint Macron francia elnök és Kurz osztrák kancellár néhány nappal az EU-parlamenti ülés után tartott találkozójukon a közös európai határvédelem tervezetének támogatásában egyezett meg? Ami látszólag ugyanaz, mint amit Orbán (a határait megvédeni képtelen, magára hagyott Görögország megsegítése érdekében) javasolt néhány éve. 

Van azonban egy markáns különbség, ez pedig nem más, mint hogy Macron és Kurz, valamint a kérdést a Bundestagban felvető Merkel német kancellár mindezt egy, az európai kormányok feletti eljáráshoz kötné, ami tényleg azt jelentené, hogy Magyarország kezéből kiveszik a határvédelem kulcsát. Ezt pedig nehéz másképp értelmezni, mint egy európai mesterterv részét a migrációt nem támogató országok megtörésére. Ráadásul a Macron–Kurz-találkozó, valamint Merkel bundestagbeli beszéde hogy, hogy nem pont a Magyarországot megbélyegző ülés után néhány nappal volt, bizonyára nem véletlenül.

Az össztűz több irányból zúdul Magyarországra: Heller Ágnes a The New York Timesban sajnálkozik azon, hogy az Európai Unió mindeddig nem volt képes marginalizálni, vagy valamiféle „európai identitással” helyettesíteni a nemzeti identitásokat, az európai liberálisok vezére, Verhofstadt pedig a CNN-nen írt véleménycikkében Magyarország elleni európai–amerikai pénzügyi és politikai beavatkozást vízionál. Ne tévedjünk: az említettek demokratikus deficit alatt azt értik, hogy Magyarország a nemzetépítés útját választotta, nem az önfeladást. Ezekből a nyilatkozatokból is világosan látszik, hogy vannak olyan szándékok (ilyen a migráció további elősegítése, a határvédelem és a menekültügyi eljárások átvétele, a nemzetek gyengítése és végső soron a nemzeti szuverenitások megszüntetése), amelyeket a tagországok döntésétől függetlenül terveznek uniós szinten végrehajtani. A magyar sajtó egy része pedig a tények és összefüggések feltárása helyett pont azok elleplezésével foglalkozik.

Egyszerűen meg kell érteni, hogy ezek a napok ma Magyarország számára sorsfordító idők. Nem arról van szó, hogy demokratikus deficit van Magyarországon, hogy Orbán nem tesz megfelelő gesztusokat, vagy hogy nem találjuk az EU-val a megfelelő együttműködési formát, esetleg nem illeszkedünk az európai rendszerbe. Hanem arról van szó, hogy az Európai Unió vezető erői ma olyan program alapján működnek, amely elindította a föderációs logikát. Ez egy olyan program, amely a tagországok felszámolására tör, egy olyan program, amely megszünteti a nemzeti szuverenitást, és amely valójában soha nem kapott politikai felhatalmazást. Persze ebben a nagy országok nemzeti céljai meg tudnak valósulni, de a kicsikéi nem. És ilyen szempontból Magyarország léte a tét. 

Emmanuel Macron és Sebastian Kurz röviddel a Sargentini-jelentés vitája után találkozott.

A jelenleg az európai hatalmat birtokló erőknek olyan elképzeléseik és elvárásaik vannak, amelyek bőven túlnyúlnak a jelenlegi rendszeren. Olyan programokat, terveket akarnak megvalósítani, amelyre a jelenlegi európai rendszer nem ad felhatalmazást. Mi meg csak nézünk, milyen célok, tervek, programok bukkannak fel csak úgy, egyik napról a másikra: többsebességes Európa, Frontex, migráció mint szükségszerű program, európai menekültügyi eljárási mechanizmus. Ezek mint szükségszerűségek fogalmazódnak meg, de hogy miért lennének szükségszerűek, azt senki nem tudja.

Az igazi probléma az, hogy erre semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkeznek a választók részéről. Ez a logika szereti már a célszerűség logikája alapján is, mint egy-egy alárendelt egységet kezelni a kisebb országokat. Ezért fő ellenségük a nemzeti gondolat, a nemzeti identitás meglétét már demokratikus deficitnek veszik, mert Európát, a tudás központját, a gondolatok honát, a filozófusok földrészét ma nem gondolatok – hanem politikai reflexek működtetik.

Teljesen világos volt már egy-két éve, hogy ebből ütközés lesz. Magyarország miniszterelnöke olyan ember, aki nagyon erős politikai intuíciókkal rendelkezik, és érzékeli a jelenlegi történelmi szituációban fölmerülő sorskérdéseket. Magyarország történelmi pályájának ívéből következik, hogy egy magyar miniszterelnök, ha megfelelő történelmi távlatú gondolkodással rendelkezik, olyan politikai programot fog képviselni, amely Magyarország és Európa hagyományos értékeiből indul ki. Az európai elittel való ütközés fő oka nem az volt, hogy Orbán ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból, hanem az, hogy nem akarja. Nem az volt a bajuk, hogy ki akar lépni az európai néppárti szövetségből, hanem hogy nem akar. Az a bajuk, hogy egy másfajta víziót képvisel, mint az a technokrata, föderális Európa, és mindezt az Európai Unióban és az Európai Néppártban akarja végrehajtani, és ezt már nem engedhették.

Ezekhez a sorskérdésekhez való viszonyulás rajzolja Magyarországon az erővonalakat.

Azok a kérdések, amelyek kívülről kuruc–labanc kérdésnek tűnnek, azok tényleg kuruc–labanc kérdések. Azok az ellenzéki erők, akik most ebben a helyzetben ki akarják használni a Sargentini-jelentés számukra nyújtott lehetőségeit, úgy tűnik, hogy nem értik, hogy milyen dilemmákat vet fel a jelenlegi európai helyzet. Ők általában még a Brezsnyevi „limitált szuverenitás” gyakorlatába születtek, azt tanulták, hogy a létező szocializmus szabályaihoz alkalmazkodni kell, a pártcsalád elvárásaihoz pedig igazodni, mindig van olyan külső „alapérték”, amit érvényesíteni kell a gyakorlatukban. ’89 óta ismét úgy jelenik meg egy rendszer, jelen esetben Európa, mint egy követelményrendszer, egy több ponton igazodásra kényszerítő etikett, amit interiorizálni kell, mert erre magunktól nem vagyunk alkalmasak. Úgyhogy azóta csak tanuljuk az európaiságot, és oktatóink mindig akadnak. A Sargentini-jelentést is azért fogadják el, nagyrészt anélkül, hogy értenék, mert megmondták nekik, hogy mi demokratikus és mi nem. Az európaiság ebben a kritika nélküli elfogadásban jelenik meg nekik. Azért, mert a kádári rendszer működési logikája arra tanította családjaikat, hogy az ehhez való rugalmas alkalmazkodás a túlélés záloga, ez alakította az életreflexeiket. Ez valóban labanc logika.

Ők nem igazán értik, hogy mi a nemzeti szuverenitás vagy általában a szuverenitás, és azt sem értik, hogy ennél az igazodásnál nagyobb érvénnyel bír egy választás eredménye, és az egyéni életet hitelesítő értékek: hit vagy nemzeti értékek.

Természetesen az lenne jó, ha ezen sorsfordító kérdések jelentőségének a tudata alapvetően minden politikai felfogásban benne lenne, és ezeknek a megoldási módozatain folyna a vita, vagyis arról, hogy hogy lehet nemzetként megmaradni Európában. De amíg ez nem így van, addig fennáll a kuruc–labanc konfliktus.

Tehát megvolt a strasbourgi (Sankt Gallen-i) kaland. Európa ismét fohászkodhat, hogy: A magyarok nyilaitól ments meg minket, Úristen! Mármint ha még imádkozna. A különbség mára annyi, hogy míg a magyarok egykor pogányként, ma – még ha csak szándékaiban is – a kereszténység nevében jönnek, addig Európa egykor – még ha sokszor csak névleges – kereszténységet képviselt, ma egy Isten nélküli világot. Egykor a magyarok az ördögi és rettenetes: „huj, huj” kiáltásokkal törtek az európaiakra, ők erre Jézus Krisztus nevét kiáltva védekeztek, ma pedig Jézus neve Európa nyugati felében ki van tiltva a közélet színtereiről.

Olvasson tovább: