Kereső toggle

Miért ne higgyünk a Kszi, Simonnak?

Utóirat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tizenéveseknek szóló vígjátékkal próbálja Hollywood elhitetni: a heteroszexualitás nem alapbeállítás, homofóbok nincsenek, és ha meleg vagy, bármit megúszhatsz. Filmkritika.

Valóságos „evangelizálásba” kezdett Hollywood, miután a különböző sorozatokban és művészfilmekben kimaxolta az úgynevezett melegtémát; most talán az egyik legsebezhetőbb és legkiszolgáltatottabb korosztályra mozdultak rá a genderlobbi nagyágyúi: a tinédzserekre. Azt már a progresszívek is tudják, hogy bizonyos társadalmak nehezen tudják lenyelni, hogy szörnyű maskarába öltözött szakállas nők pár éves kisgyerekeknek magyarázzák az óvodákban a különböző nemi szervek és szerepek felcserélhetőségét. Éppen ezért jött a paradigmaváltás, mégpedig egy rendkívül bájosnak és kedvesnek tűnő romantikus komédiával, a Kszi, Simonnal. (Igen, egy „ö” betű kimaradt, mert a magyar forgalmazók valami érthetetlen okból úgy találták, hogy az eredeti Love, Simon címet így volna a legcélszerűbb lefordítani.)

Aki követi valamelyest a Los Angeles-i (rém)álomgyár tinédzsereket célzó alkotásait, jól tudja, hogy a romantikus ifjúsági vígjátékok műfaja mindig is azt a célt szolgálta, hogy az éppen aktuális kaliforniai életstílust valahogy megkedveltessék a világ minden táján élő tizenévesekkel. Így sikerült megtanítani ezt a korosztályt arra, hogy a diákszerelmek örökké tartanak, az önkielégítés teljesen természetes dolog, és a szüzesség elvesztése olyan, mint az érettségi – 18 éves korig le kell tudni, különben közmegvetés tárgya lesz az ember. S ezek a súlyosan destruktív hiperliberális és testközpontú dogmák úgy mentek át a konzervatívnak hitt társadalmakon, mint kés a vajon. Most persze a világ „elmaradottabb, bigottabb és konzervatívabb” fele hüledezve figyeli, hogy az olyan keresztény fellegvárakban is, mint például Írország, csont nélkül sikerült népszavazáson keresztülvinni a melegházasság és az abortusz ügyét, holott emlékeznünk kellene, hogy ez a társadalomformálás nem pár éve, hanem már a ’60-as években elkezdődött.

Hollywood jól tudta, hogy ezt a folyamatot nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszú távon kell sikerre vinni. Előbb az emberek hagyományos értékrendjét bontották le a materialista és ateista tanokkal, amelyeket szorosan követett az úgynevezett szexforradalom. Relativizálódtak a házasságról, szüzességről és szexualitásról alkotott fogalmak és nézetek, s így lehetett megteremteni és egyben ki is szolgálni az egyre deviánsabb és perverzebb igényeket, amik egy önközpontú és eredendően bűnös emberben létrejöhetnek. Így jutott el a genderlobbi is napjainkra egyfajta korszakhatárhoz, így most a teljes áttöréshez a még renegát módon ellenálló „homofób” társadalmakat célozzák többek között az olyan filmekkel, mint a Kszi, Simon.

A filmről röviden elég annyit tudni, hogy a főszereplője egy 17 éves amerikai tinédzser (Simon), akinek a legféltettebb titka, hogy homoszexuális. Mindene megvan, ami egy ilyen srácnak kell: szuper család, óriási kégli, autó, jófej barátok, tűrhető suli. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor egy diákblogon Simon egyik osztálytársa Blue álnéven coming outol, amin felbuzdulva a főhős intenzív levelezésbe kezd vele. A film innentől kezdve arról szól, hogy kiderüljön, ki is az a Blue, akibe a levelezések során a főhős „belezúgott”. Simon végül sikerrel jár – bár közben elárulja barátait –, s a megható egymásra találást a film egyik utolsó jelenetében az egész iskola egy vidámparkban állva tapsolja meg.

A „remekmű” mindamellett, hogy borzasztóan hazug és alattomos, még elviselhetetlenül giccses is, olyannyira, hogy még az azt ajnározó hazai kritikusok is rendre megjegyzik, hogy nem a legjobban sikerült a lezárás.

De kezdjük az elejénél. A filmkészítők saját bevallásuk szerint azt szerették volna elérni, hogy minél több tinédzser bújjon elő a szekrényből, és merje bevallani magának és a világnak egyaránt, hogy pontosan mit is érez, ki iránt is vonzódik. Hogy mennyire PR-fogás, azt nem tudom, de hogy, hogy nem, pont a főhőst alakító Nick Robinson öccse volt az egyik, aki a film miatt vallotta be, hogy ő bizony meleg.

Ez picit olyan, mintha a genderlobbi egyfajta vallásként működne, ami most ezzel az alkotással próbálna magának újabb követőket toborozni. Mintha már a hagyományos célcsoport – vagyis maguk a melegek – kimerült volna, egy borzasztóan mesterséges világgal azt akarná bizonygatni a film a fiataloknak, hogy milyen nagyszerű dolog melegnek lenni, mi több, akár te is az lehetsz. Merthogy Simon világa a filmben ilyen: az édesanyja a tökéletes liberális szülő, aki az egyik jelenetben éppen tüntetésre gyárt táblákat a következő szöveggel: „Le a patriarchátussal!”; az édesapa pedig; tisztes hollywoodi apához híven, vígan poénkodik fia pornófogyasztási szokásain. A főhős barátai teljesen elfogadóak, ahogyan a sulimentor és a drámatanár is. Szóval mindenki szereti Simont, aki viszont ennek ellenére sem meri bevallani, hogy ő meleg.

Márpedig coming outolni létszükséglet – ezt hirdeti a film is. Merthogy úgy tűnik, ma már nem is igazi homoszexuális az, aki ezt nem hirdeti magáról. A mindenkori Pride-ok egyik fő ellentmondására éppen Nagy Teodóra hívta fel a figyelmet egy korábbi cikkében (Hetek, 2018. július 6. Meleghelyzet), hogy tulajdonképpen olyan jogokért megy a tüntetés, amelyek már évek óta megvannak a melegeknek. A film is felteszi a kérdést egy ponton: miért csak a homoszexuálisoknak kell coming outolni? (A viccesnek szánt jelenetben a szereplők egy fiktív világban azt vallják be remegő térddel, hogy ők az ellenkező nemhez vonzódnak, mire a szülők meghökkenve reagálnak.) A helyzet az, hogy pont azért nincsen szükség ilyen vallomásokra, mert az a természetes alapbeállítás, hogy a férfi és a női nem egymáshoz vonzódik. Éppen ezért nem érezzük kényszerét annak, hogy a világ tudtára adjuk saját belső szellemi, lelki és testi vágyainkat. De hát a meleg az új fekete – legalábbis ezt próbálják velünk elhitetni, annak ellenére, hogy az afroamerikaiakkal történő azonosítás helytelen és sértő is (gondoljunk csak a rabszolgaságra vagy a lincselésekre), a genderlobbi még ennél is továbbmegy. Ahogyan a film zárójelenete üzeni, a homoszexualitást ünnepelni kell. Mintha az valamilyen szuperképesség volna, ami szebbé és jobbá teszi az emberiséget. Érdekes párhuzam a filmben, hogy míg az egyik ellenszenvesnek ábrázolt karakter nagy szurkolóközönség előtt történő szerelmi vallomását gúnyos nevetésekkel és halk megvetéssel fogadják, Simon és Blue vidámparki óriáskeréken elcsattanó első csókját szinte ütemes vastaps fogadja az iskolatársak részéről. (Ezt választotta meg az amerikai MTV az év csókjának.) Még azok a barátok is keresztbe tett ujjakkal szorítanak a két fiú egymásra találásáért, akiket Simon egyesével árult el és vert át csak azért, hogy megőrizze titkát. (A történetben a melegségükről való levelezés egy visszataszító illetéktelen kezébe jut, aki azzal zsarolja Simont, hogy szivárogtat, ha nem hozza össze őt az egyik lánybarátjával. Simon ebbe belemegy.) De úgy tűnik, ha meleg az ember, akkor nem számít, hogy mit tesz, megbocsátásra lel. Talán ebben reménykedhetett Kevin Spacey is, akinek azután sikerült coming outolnia, hogy megvádolták szexuális zaklatással. Neki nem jött be.

A filmrendező-forgatókönyvíró duó persze nem rest leckét adni a homofóbiáról sem. Miután Simonnak nem sikerül titokban tartania „másságát”, az egész iskolában két – azaz kettő – illető van, aki kritikát fogalmaz meg. Tulajdonképpen vulgáris és obszcén gúnyolódásba kezdenek, de az iskolavezetés hatékony fellépésével szinte azonnali bocsánatkérésre kényszerülnek. A film ezzel azt üzeni, hogy homofóbok márpedig nincsenek, vagy ha mégis, akkor azok egytől-egyig közönséges, agresszív idióták. Érdekes módon ebbe a leckébe próbálják meg belerántani Simon édesapját is, aki több ízben is elsütött melegvicceket, amíg nem tudott fia homoszexualitásáról. Idézek egyet: „Az a csávó olyan forró, mint a kályha.” Persze ezért is töredelmes szívvel és könnyes szemmel kér bocsánatot a film végén, hogy meglegyen a happy end.

Persze a Kszi, Simon alkotói nem csak a mindenkori homofóbokat fricskázzák, kapnak a keresztények és Donald Trump is. Az iskolai Halloween-partin a fehér ruhás John Lennont magára öltő Simont valaki Jézusnak nézi, miközben a Blue-t alakító fekete srác a szabadságon levő Barack Obamának öltözik. Mindeközben a főhőst zsaroló osztálytárs mobiltelefonjának a háttérképe nem annyira meglepő módon pont Donald Trump. Ugyancsak bigottnak kívánják beállítani a kereszténységet egy másik jelenetben is, ahol Simon egy másik meleg iskolatárssal beszélget, aki elmeséli, hogy édesanyja a mai napig a volt barátnőiről sztorizik a vallásos rokonoknak, hogy ne legyen botrány.

A filmnek arra sem sikerül megfelelő magyarázatot adnia, hogy a meleg karakterek pontosan hogyan is ébredtek rá saját megváltoztathatatlannak tűnő homoszexualitásukra. Simon saját elmondása szerint 13 éves kora körül eszmélt rá, hogy ő a fiúkat szereti, mégpedig akkor, amikor a Harry Potter-sorozat nézése után erotikus álmai voltak a főhőst alakító Daniel Radcliffe-fel. (Levelezőtársában, Blue-ban hozzá hasonlóan a Trónok harca John Snow-ja keltett hasonló vágyakat.) A meglehetősen gyenge lábakon álló szexuális irányultságot az is aláássa, hogy Simon a neki álnéven írogató ismeretlent keresve képes szinte mindenkibe beleszeretni, akit Blue-nak hisz. Mókás befejezése lett volna a történetnek, ha kiderült volna, hogy a titokzatos meleg srác igazából egy lány, vagy éppen egy 45 éves, túlsúlyos férfi. Vigyázzunk az internetes csevegésekkel!

A Kszi, Simon nemcsak hazug, de egyben alattomos is. Pont azt a tinédzser korosztályt célozza a csöpögős tanmeséivel, amelyik így is az egyik legkiszolgáltatottabb a különböző szexuális ingereknek. A tizenévesekre jellemző megfelelési kényszer és az ismertségre, elfogadásra és népszerűségre való csillapíthatatlan vágy pont kedvező táptalaja annak a fals üzenetnek, amely azt állítja: mindegy milyen vagy, ha valahogy sikerül magadból előcsalogatni a meleg énedet, akkor egy csapásra ünnepelt sztárrá válhatsz, és életed minden gondja egy csettintésre megoldódik.

Olvasson tovább: