Kereső toggle

Nagy Imre védelmében

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jobbikos Szávay István a héten ismét moszkovita gazembernek nevezte a parlamentben Nagy Imrét.

Már 2016-ban egy napirend utáni felszólalásában megtette, most pedig egy, a miniszterelnökhöz intézett azonnali kérdésében ismételte meg állításait. Az azonnali kérdés egyébként arra vonatkozott, hogy a Fidesz miért nem támogatja a pártállami ügynökök névsorának nyilvánosságra kerülését – ebben Szávaynak történetesen igaza lenne, ám ezt a részigazságát sikerült agyoncsapnia a Nagy Imrére tett megjegyzésével.

Eszerint Nagy Imre ugyanolyan véreskezű, gonosz kommunista volt, mint a Rákosi- és a korai Kádár-korszak vezetői, csak éppen Rajk Lászlóhoz hasonlóan ellene fordult a gépezet, amelynek a megteremtésében részt vett.

Amikor Szávay 2016 tavaszán napirend után hasonlókat mondott Nagy Imréről, nem kapott érdemi választ senkitől. Most Orbán Viktor miniszterelnök reagált a szavaira, aki több tiszteletet kért a kivégzett miniszterelnöknek, hiszen ő saját biztonsága helyett a halált választotta, hogy így álljon ki a hazája mellett. Ezt pedig – így Orbán – akkor is érdemes megbecsülni, ha Nagy Imre nézeteivel a mai magyar Országgyűlésnek valószínűleg egyetlen tagja sem ért egyet.

***

Nagy Imre életútjával a Hetek két héttel ezelőtti száma bővebben foglalkozott (Nagy Imre élete és halála, Hetek 2018. június 15.). Kétségtelen, hogy az 1956-ban már közel 40 éves kommunista pályafutást magáénak tudó Nagy életének voltak homályos, sőt, sötét lapjai is az 1930-as évek Szovjetuniójától az 1950-es évek magyar pártvezetésében betöltött szerepéig. Ezekre a homályos, illetve sötét foltokra az elmúlt évtizedekben sokan sokféle nézőpontból igyekeztek felhívni a figyelmet – elég csak Kádár János utolsó miniszterelnökének, Grósz Károlynak az 1989-es, KGB-vel együttműködésben elindított rágalomhadjáratára gondolni, amelyben Nagy 1930-as évekbeli (valós) NKVD-s szerepét kerekítették ki a néhai miniszterelnök lejáratására alkalmas legendává.

Nagy Imre természetesen nem volt szent. A harmincas évek Moszkvájában és az 1950-es évek Budapestjén kommunista közép-, illetve felsővezetőnek lenni – nem ez volt az a pályafutás, ahol bárki meg tudta őrizni erkölcsi integritását. Ennél azonban fontosabb, hogy Nagy Imre akkor, amikor a pártfunkcionáriusi kényelem és a hazájáért viselt mártíromság között választhatott, helyesen cselekedett.

Annak vizsgálata is tökéletesen legitim, hogy Nagy Imrének és körének vagy a kommunista és antikommunista budapesti felkelőknek, a pesti srácoknak volt-e kulcsszerepe az 1956-os forradalom napjainak eseményeiben. (Erről beszélgettünk néhány hónapja Békés Mártonnal, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójával, lásd: A háború kellős közepén vagyunk, Hetek 2017. október 13.) Ám Szávay nem ezeket a kérdéseket feszegeti, hanem hazudik és rágalmaz.

***

Szávay hazudik, amikor Nagy és Rajk kivégzése között von párhuzamot: Rajk akaratán kívül lett az MDP-n belüli első leszámolás, és ezzel a nagy magyar koncepciós per kiszemelt áldozata, pere során vallomásának betű szerinti felmondásával végig asszisztált az őt elpusztító elvtársai gyilkos játékaihoz, végül pedig Rákosit éltetve fejezte be életét az akasztófán.

Nagy Imrének ezzel szemben volt választása. A szovjet csapatok fedezetében hatalomra került, uralmának első hónapjaiban közutálatnak örvendő Kádár János túlzás nélkül a fél karját odaadta volna, ha a nemzetközileg és a magyar közvélemény által is miniszterelnöknek elismert elődje lemondásával legitimálja kormányát. Az 1957 tavaszi, romániai letartóztatása előtt Nagy Imrének egy szavába került volna, és nemcsak szabad emberként, de esetleg a Kádár-kormány tagjaként távozhatott volna a budapesti jugoszláv nagykövetségről vagy akár a snagovi száműzetésből. Erre az időszakra tökéletesen igazak Orbán Viktor szavai: Nagy Imre előtt 1956 novembere és 1957 áprilisa között igenis valódi választási lehetőség állt – és a néhai miniszterelnök a pártapparatcsik lét kényelme helyett a hazájáért elszenvedett mártírhalált választotta.

***

Vajon hogyan viselkedett volna ebben a helyzetben Szávay István és a Nagy Imrét a diktatúra bukása utáni évtizedek biztos távlatából köpködő kádárista és szélsőjobboldali kritikusok? Mit tett volna Szávay és pártja egy olyan helyzetben, amikor választhattak volna az életük és a hatalom között?

A választ nem tudhatjuk, de abból, amit a Jobbik az elmúlt években művelt, sok jóra nem következtethetünk – Szávay István és pártja a hatalom puszta akarásáért jutott el a szélsőjobboldali identitástól a neomarxisták kedvében járásig, a Magyar Gárdától pedig a Momentummal és az LMP-vel való közös kormányra kerülésig.

Egy többpárti berendezkedésbe természetesen ez a bohóckodás is belefér. Lehet egyszer Pongrátz Gergelynek, máskor Heller Ágnesnek politizálni. Lehet egyszer nemzeti okkultista fejtegetésekkel nyomulni a Magyar Hüperiónban, máskor toleranciát hirdetni a Spinoza Házban. Csak akkor viszont jó lenne kisebb arccal ítélkezni olyan emberek fölött, akik nem a Hír TV főműsoridejének perceit, hanem az életüket kockáztatva hozták meg a jövőjükről szóló személyes döntéseiket.

Olvasson tovább: