Kereső toggle

A Trianon-trauma és a transzilvanizmus születése

Magyary Ferenc írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyarság történetében kevés olyan trauma volt, amely az első világháborút lezáró, igazságtalan trianoni békeszerződéshez hasonlítható lenne. Habár a szerződés inkább a világháború végére kialakult helyzetet hagyta jóvá, a magyarok gondolkozásában mégis a Trianon név jelzi azt a megrázkódtatást, amit az új helyzet  hozott a magyarság életében.

Az igazi tragédia végül is nem az, hogy sérült a nemzeti büszkeség, hogy égbekiáltó igazságtalanság történt, vagy hogy jelentős területeket csatoltak el – habár az is fájdalmas –, hanem az, hogy jelentős létszámú nemzetrészek kerültek a létrejövő, új magyar államhatárokon kívülre. Ez súlyos töréseket, valóságos tragédiákat okozott családok életében, egyéni sorsokban, de az egész nemzetben is. A kérdés kezelését a mai napig óvatosság veszi körül, ami részben érthető is, mert a Trianon-problémát sokszor a ‘30-as, ‘40-es években újabb nemzettragédiába torkolló revizionista politika csődjén keresztül nézzük. De ez nem ok arra, hogy elfelejtsük: a nagy megrázkódtatás ellenére a Trianon-traumára már saját korában sem csak patologikus válaszok születtek. Pont ott, ahol a legnagyobb volt a tragédia, ahol a legnagyobb törések történtek, Erdélyben, ott született egy teljesen más válasz, mint az irredentizmus vagy a revizionizmus. Míg az anyaországban, krízishelyzetben rossz történelmi reflexek rossz válaszokat szültek, amely válaszok hozzájárultak a vészkorszak tragédiáihoz, Erdélyben egy új gondolkodásmód nyert teret, amely a problémák konstruktív megoldására helyezte a hangsúlyt, így biztosítva a magyarság továbbélését szülőföldjén.

Azon kívül, hogy a trianoni béke az ország területe kétharmadának elszakítását jelentette, az elcsatolással együtt járt 3,3 millió magyar határokon kívülre kerülése. Ez azt eredményezte, hogy a magyarság ezen része többségiből kisebbségi helyzetbe került, ráadásul túlzás nélkül: elnyomott kisebbségi helyzetbe. Nagyon hamar kiderült, hogy a békeszerződés kisebbségek jogairól szóló részét nem akarja garantálni senki, sem a román állam nem kész arra, hogy akár észrevegye a problémákat, sem a Népszövetség nincs felkészülve a kérdések kezelésére. Látszott, hogy a történelmi Magyarországon is megoldatlan nemzetiségi problémák tovább élnek, talán még inkább felerősödött formában, mintegy a háború előtti nemzetiségi helyzet fonákjaként. Érthető, hogy sokkhatást jelentett a kialakult új helyzet, amely újfajta értelmezéseket kívánt az új határokon belül, de az elcsatolt területeken is. A leglényegesebb kérdés az azzal való szembenézés volt, hogy az állam határai innentől nem esnek egybe a nemzet határaival. A nemzeti összetartozás fő hangsúlyai az állami szimbolikáról és a politikai eszmékről áttevődnek a kulturális, nyelvi, történeti összetevőkre, vagyis a politikai nemzet felfogásáról a kultúrnemzet felfogására.

***

Az újonnan kialakult kisebbségi közösségnek meg kellett határozni a stratégiáját, aktuális céljait. Ez megtörtént egyéni, politikai, közösségi, kulturális szinteken is. Az egyéni döntések közül a legfontosabb természetesen a menni/maradni kérdése volt. Ám a maradók számára az újonnan kialakuló viszonyokban eligazodással kapcsolatos stratégiai döntéseket is kellett hozni.

Ezt a szerepet vállalta Kós Károly Kiáltó szó című kiáltványa, amely az azonnali feladatokat is meghatározta. Ez konkrétan arról szólt, hogy az erdélyi magyarság búcsúzik a számára szép, de elmúlt álomtól, Magyarországtól, és vállalja, hogy magyarságát megőrizve Románia építő közössége lesz, cserébe az amúgy is megígért autonómia-jogokat kéri, amit – tesszük hozzá – a mai napig nem kapott meg.

Nem volt egyszerű egy ilyen nyilatkozat megfogalmazása és kiadása, főleg hogy a magyarság – érthetően – sem Magyarországon, sem Romániában nem igazán hajlott a helyzet elfogadására. Ettől függetlenül – érvelt Kós – lassan be kellett látni, hogy a továbblépést mégis inkább ez a megközelítés szolgálta. Ennek megfelelően nem is volt egyértelmű a kiáltvány fogadtatása. Hiszen egy olyan programról van szó, amely egyértelműen kinyilvánítja a magyarság céljainak a felvállalását, azonban ezt Románia keretein belül – még ha az autonómia céljának meghatározásával is – teszi. Sokan igyekeztek elhatárolódni tőle, egységbontással is vádolták.  Az elmúlt száz év története azonban egyértelműen Kós Károlyék helyzetértékelésének a helyességét igazolja.

Kós Károly zászlóbontásán kívül Benedek Elek Budapestről haza (Kisbaconba) költözésének is a programadás és a művelődésszervezés volt a célja. A helyzet kényszere olyan szervezési tevékenységet indított be az irodalomban is, amire talán még nem volt példa Erdély egyik történelmi időszakában sem, és ami a Szépmíves Céh, később Erdélyi Helikon társaság megalakításával járt. Kialakult egy pezsgő irodalmi közélet, amely felvállalta az aktuális kérdések feldolgozását. A ‘20-as, ‘30-as évekre több irodalmi, közéleti vita alakult ki, amely azt mutatta, hogy az anyaországtól elszakadva elindult egy intellektuálisan magas színvonalú útkeresés.

Ebben a szerveződésben jött létre valójában az önálló erdélyi irodalom, annak keretei, közösségi hálózata. Saját erejéből, erőforrásaiból. Ez a regionális szerveződés biztosította, hogy a magyar irodalom élni és továbbélni tudjon Erdélyben.

***

A Helikon társaság a megalapításáról szóló többéves előzetes eszmecserék után végül 1926-ban alakult meg. 1923-ban Berde Mária Gernyeszegen vetette fel egy erdélyi Helikon alapításának a gondolatát, a jelenlévő Kemény Jánosban megfogant a gondolat és 1926. június 16-ára elküldte a meghívót 27 erdélyi írónak, hogy gyűljenek össze kastélyába, Marosvécsre.

A társaság elnöke gróf Bánffy Miklós, titkára Kós Károly lett. Híresebb tagjai Tamási Áron, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Molter Károly, Karácsony Benő. A marosvécsi kastélyban tartott évenkénti találkozó volt az alapja a helikoni íróközösségnek, amely irodalmi folyóiratot is működtetett. „Ez nem volt soha szabályos, a hatóságok által bejegyzett társaság, úgynevezett jogi személy, jóváhagyott alapszabállyal, tagjait s vezetőségét nem választotta. A valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át marosvécsi kastélyában vendégeskedtek, s ott az erdélyi magyar irodalom és művelődési élet problémáit, gondjait megbeszélték” – írja Marosi Ildikó irodalomtörténész, Molter Károly lánya.

A közösség programja a magyarság megmaradásának programja volt, amit az irodalom és művelődésszervezés eszközeivel akartak elérni, amint ez megjelenik az ülések egyik jegyzőkönyvében: „A romániai magyar kisebbség nemzeti jövője megköveteli, hogy vezetői a kulturális élet törekvéseire helyezzék át tevékenységük súlypontját. A népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal. Szükséges tehát, hogy ezek a célok és ezeknek a szellemi és erkölcsi erőknek természetes képviselői és védelmezői fokozott mértékben vonassanak be a magyarság sorsának intézésébe. Ők azok, akik a velünk együtt élő nemzetek kultúráival szakadatlan kapcsolatban állva, a legeredményesebben tudják megteremteni a békés politikai és gazdasági együttműködés lelki feltételeit is.”

***

A közösség írói programja megfelelt a közösség nemzetiségi programjának is. Ezek olyan gondolatok voltak, amelyek túlzás nélkül a mai napig alapjai a magyarság megmaradását biztosító gondolkodásmódnak, amit transzilvanizmusnak („erdélyiségnek”) is szokás nevezni. Ezt a gondolkodásmódot a nagy megrázkódtatás idején Kós Károly, Kuncz Aladár, Szentimrei Jenő, Áprily Lajos felhívására kezdték feleleveníteni, újragondolni, programként megfogalmazni. Ahogy Bánffy Miklós megfogalmazza: „Nem kevésbé fontos az a szellem, ami akkor megnyilvánult és mely változatlan él és uralkodik közöttünk. Erdély ősi szelleme ez a mai időkhöz idomulva, mely egykor az egész világon elsőnek hirdette a vallásszabadságot. A megértés, a türelmesség, a kölcsönös szeretet. Azt kutatja, ami összetart, nem ami széjjelválaszt. Egyetlen szempontot ismer csupán, a művészet önzetlen szolgálatát. Ez a szellem, faji vagy világnézeti különbségek fölött átnyúlva, egybefogott mindenkit, aki Nálad az első Helikonkor összegyűlt.”

Ez a megértés és türelem olyan viszonyt jelent, amely erős természetes, nemzeti identitás alapján tart kapcsolatot a környező népekkel, akikkel történelmi alapú az együttélés. Ennek az erős, természetes identitásnak része és következménye a türelem és megértés keresése. Ez együtt jár a magyarság tartalmi újrafogalmazásával, a természetes identitás létállapotai alapján, amelyek a nyelv, néplélek, történelem, hagyományok stb.

A nagyvilág felé való kapcsolódás – ha már a nemzeti keretek széttörettek – műveltség, kultúra, esztétikum és általános emberi humánum alapján. (Ez alapvetően, mint az előzőek is, részben reformkori gondolat, vagyis az egyetemes emberi értékekhez való kapcsolódásnak az alapjai a nemzeti, itt kisebbségi identitás és értékrend.)

Mindez az identitásválasztásnak különleges értéket ad. A kisebbségi helyzet magával hozza, hogy a magyarságot, ezt a természetes értéket vállalni kell. És ennek a vállalása adja az értékek felismerését, a kisebbségi humánum értékeit, vagyis azokat az erkölcsi és emberi értékeket, amelyek a kisebbségi helyzet hordozásából fakadó erkölcsi többletet jelentik.

***

Az erdélyi protestáns hagyományokból fakad az építés, építkezés közösségi mintáinak erősítése. Például Tavaszy Sándor Mikó Imréről, Erdély Széchenyijéről írott esszéjében az erdélyi gondolkodásmód egyik lényeges elemének is ezt látja: „Az erdélyi magyarság magatartása az abszolutizmus idejében, éppen a Mikó Imre hatása alatt merőben más minőségű volt, mint a magyarországi magyarságé. Erdélyben a sérelmi politika helyett kultúrpolitikát űztek. Az erdélyi magyarság fájdalma sem volt kisebb, mint a testvérországé, azonban ez a fájdalom nem merült ki a passzív rezisztencia hősi búsongásában, hanem belső erkölcsi önösszeszedésre hajtó erővé vált.” Jellemző az erdélyi gondolkodásra az ilyenfajta építő minták követése, ami talán egészen Bethlen Gáborig nyúlik vissza, és tartalmazza a protestáns hagyományokat is, de pont ebben a kritikus időszakban cselekvésmintává is válhatott. A részlet alig leplezett célzás az erdélyi magyarság építést kereső gondolkozása és a magyarországi neurotikus revizionizmus közötti különbségre, ami megmutatkozott a Trianon utáni évtizedekben a helyzetre adott válaszok különbségében.

Az írói közösség programja természetesen megjelenik az irodalmi művekben is. Itt csak Tamási Áron Ábel-trilógiáját említenénk, amely a főhős otthon- és ilyen módon identitáskereséséről szól. A regényben a mű fő gondolatát egy pünkösdi istentiszteleten részt vevő fekete amerikai mondja ki, aki éppen egy démontól való szabadulás után, az Ábel által is megtisztultnak látott állapotban mondja ki a főhősnek a kijelentésként ható üzenetet, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

***

A Helikon társaság létrejöttét és ideológiáját egy olyan helyzet hívta elő, amikor a főhatalomváltás miatt kialakuló kisebbségi helyzet megkívánta az egész erdélyi magyar nemzeti közösség gondolkodásának megújítását és a helyzethez igazítását. Ennek a különlegességét akkor tudjuk igazán értékelni, amikor ezt összevetjük a kor magyarországi revizionista gondolkodásmódjával. Az, hogy az erdélyi magyarság képes volt az adott helyzetben a helyzet tragikumából az értékeket kibányászni, üzenetértékű. Cs. Gyimesi Éva nagyon találóan fogalmazza meg: „…van egy olyan talán tévhitem, hogy az egész magyarságnak, nemcsak a romániainak, hanem az össznemzetnek – beleértve a világon szétszórtan élő magyarságot is – érdeke, hogy mi ebben a peremlétben megmaradjunk. Nem pusztán biológiailag, és nem is úgy, ahogy a transzilvanisták is meg akartak maradni, hanem a magyar nemzet részeként, még ha kisebbségi helyzetben is. Azért, hogy azokat az értékeket, amelyek nem a mi értékeink, a székelyeké, a bihariaké, hanem az összmagyarság értékei, föltárjuk, rögzítsük, ne hagyjuk elpusztítani.” Vagyis a kisebbségi helyzet olyan lehetőséget kínál, hogy a magyarság általános értékeit tudjuk felszínre hozni és értékelni. A Helikon Közösségnek is körülbelül ebben van a hatása és jelentősége.

A transzilvanista ideológia tulajdonképpen egy olyan katalizátor volt, amely az erdélyi magyar kultúrában lévő értékeket elő tudta bányászni, meg tudta jeleníteni és meg tudta újítani. Hogy mennyire élő ez a hatás? Annyira, hogy Erdélyben száz év elcsatoltság után is meghatározó a transzilvanista hagyomány nemcsak az irodalomban, de a közéletben, politikai gyakorlatban, és a hétköznapi élet kereteiben is. Ilyenkor persze felmerül, hogy ez mennyire a transzilvanizmusnak, vagy mennyire magának Erdélynek köszönhető. Ha esetleg forradalmian újat nem is hozott a transzilvanizmus, annyit mindenképpen, hogy az Erdélyben mélyen húzódó gondolatokat nemcsak felhozta, hanem újra is fogalmazta.

Szeretnénk azt gondolni, hogy ezek a Helikon társaság által megjelenített gondolatok beleépültek, vagy -épülnek az egész magyar nemzettudatba, akár a konkrét műveken keresztül, akár azon az erdélyi magyar kisebbségi, de a magyar nemzet részeként arra hatást gyakorló világon keresztül.

Olvasson tovább: