Kereső toggle

A Trianon-trauma és a transzilvanizmus születése

Magyary Ferenc írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyarság történetében kevés olyan trauma volt, amely az első világháborút lezáró, igazságtalan trianoni békeszerződéshez hasonlítható lenne. Habár a szerződés inkább a világháború végére kialakult helyzetet hagyta jóvá, a magyarok gondolkozásában mégis a Trianon név jelzi azt a megrázkódtatást, amit az új helyzet  hozott a magyarság életében.

Az igazi tragédia végül is nem az, hogy sérült a nemzeti büszkeség, hogy égbekiáltó igazságtalanság történt, vagy hogy jelentős területeket csatoltak el – habár az is fájdalmas –, hanem az, hogy jelentős létszámú nemzetrészek kerültek a létrejövő, új magyar államhatárokon kívülre. Ez súlyos töréseket, valóságos tragédiákat okozott családok életében, egyéni sorsokban, de az egész nemzetben is. A kérdés kezelését a mai napig óvatosság veszi körül, ami részben érthető is, mert a Trianon-problémát sokszor a ‘30-as, ‘40-es években újabb nemzettragédiába torkolló revizionista politika csődjén keresztül nézzük. De ez nem ok arra, hogy elfelejtsük: a nagy megrázkódtatás ellenére a Trianon-traumára már saját korában sem csak patologikus válaszok születtek. Pont ott, ahol a legnagyobb volt a tragédia, ahol a legnagyobb törések történtek, Erdélyben, ott született egy teljesen más válasz, mint az irredentizmus vagy a revizionizmus. Míg az anyaországban, krízishelyzetben rossz történelmi reflexek rossz válaszokat szültek, amely válaszok hozzájárultak a vészkorszak tragédiáihoz, Erdélyben egy új gondolkodásmód nyert teret, amely a problémák konstruktív megoldására helyezte a hangsúlyt, így biztosítva a magyarság továbbélését szülőföldjén.

Azon kívül, hogy a trianoni béke az ország területe kétharmadának elszakítását jelentette, az elcsatolással együtt járt 3,3 millió magyar határokon kívülre kerülése. Ez azt eredményezte, hogy a magyarság ezen része többségiből kisebbségi helyzetbe került, ráadásul túlzás nélkül: elnyomott kisebbségi helyzetbe. Nagyon hamar kiderült, hogy a békeszerződés kisebbségek jogairól szóló részét nem akarja garantálni senki, sem a román állam nem kész arra, hogy akár észrevegye a problémákat, sem a Népszövetség nincs felkészülve a kérdések kezelésére. Látszott, hogy a történelmi Magyarországon is megoldatlan nemzetiségi problémák tovább élnek, talán még inkább felerősödött formában, mintegy a háború előtti nemzetiségi helyzet fonákjaként. Érthető, hogy sokkhatást jelentett a kialakult új helyzet, amely újfajta értelmezéseket kívánt az új határokon belül, de az elcsatolt területeken is. A leglényegesebb kérdés az azzal való szembenézés volt, hogy az állam határai innentől nem esnek egybe a nemzet határaival. A nemzeti összetartozás fő hangsúlyai az állami szimbolikáról és a politikai eszmékről áttevődnek a kulturális, nyelvi, történeti összetevőkre, vagyis a politikai nemzet felfogásáról a kultúrnemzet felfogására.

***

Az újonnan kialakult kisebbségi közösségnek meg kellett határozni a stratégiáját, aktuális céljait. Ez megtörtént egyéni, politikai, közösségi, kulturális szinteken is. Az egyéni döntések közül a legfontosabb természetesen a menni/maradni kérdése volt. Ám a maradók számára az újonnan kialakuló viszonyokban eligazodással kapcsolatos stratégiai döntéseket is kellett hozni.

Ezt a szerepet vállalta Kós Károly Kiáltó szó című kiáltványa, amely az azonnali feladatokat is meghatározta. Ez konkrétan arról szólt, hogy az erdélyi magyarság búcsúzik a számára szép, de elmúlt álomtól, Magyarországtól, és vállalja, hogy magyarságát megőrizve Románia építő közössége lesz, cserébe az amúgy is megígért autonómia-jogokat kéri, amit – tesszük hozzá – a mai napig nem kapott meg.

Nem volt egyszerű egy ilyen nyilatkozat megfogalmazása és kiadása, főleg hogy a magyarság – érthetően – sem Magyarországon, sem Romániában nem igazán hajlott a helyzet elfogadására. Ettől függetlenül – érvelt Kós – lassan be kellett látni, hogy a továbblépést mégis inkább ez a megközelítés szolgálta. Ennek megfelelően nem is volt egyértelmű a kiáltvány fogadtatása. Hiszen egy olyan programról van szó, amely egyértelműen kinyilvánítja a magyarság céljainak a felvállalását, azonban ezt Románia keretein belül – még ha az autonómia céljának meghatározásával is – teszi. Sokan igyekeztek elhatárolódni tőle, egységbontással is vádolták.  Az elmúlt száz év története azonban egyértelműen Kós Károlyék helyzetértékelésének a helyességét igazolja.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: