Kereső toggle

Trump és a békedíj

Gavra Gábor publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Finoman fogalmazva vegyes fogadtatásra lelt az amerikai republikánus törvényhozók május eleji kezdeményezése, amely arról szólt, hogy a koreai békefolyamat elősegítésében betöltött szerepe miatt Nobel-békedíj járna Donald Trump amerikai elnöknek. Előzőleg Mun Dzse In dél-koreai elnök adott hangot annak a véleményének, hogy a két Korea közötti közeledés előmozdításáért Nobel-békedíj járna Trumpnak. Mun ezt elődje, a 2000-es, legelső észak–déli csúcstalálkozót tető alá hozó Kim De Dzsung özvegyének szavaira reagálva mondta, aki szerint a két Korea közötti közeledés előmozdításáért Mun Nobel-békedíjat érdemelne. Mun szerint viszont akinek valójában járna az elismerés, az Trump, akinek döntő szerepe volt a békefolyamat elindításában. (Lásd: Tartósabb lesz-e a koreai béke, mint az iráni atomalku? Hetek, 2018. május 4.) Ehhez a véleményhez csatlakozott lapzártánkkor az egykori demokrata elnök, Jimmy Carter, aki szerint egy sikeres koreai békefolyamat esetén Trump megérdemelné a díjat. De vajon reális-e az elnök Nobel-díjra jelölése? És egyáltalán, van-e jelentősége az elmúlt évtizedek furcsa díjazottjai után még a díjnak?

A koreai békefolyamat – ez világosan kiderült az elmúlt hetekben – tartogat még fordulatokat. Lemondott találkozók, dörgedelmes figyelmeztetések Phenjanból és Washingtonból – az április 27-ei Korea-közi csúcs óta ezek váltakoznak a mosolygó Mike Pompeo amerikai külügyminiszter és a szívélyességtől majd’ kicsattanó Kim Dzsong Un kézfogásának képeivel.

Lehet, hogy mégiscsak igazat mondott Kim Dzsong Un legjobb amerikai barátja, Dennis Rodman, aki szerint Kim hozzáállása az Egyesült Államokhoz és annak elnökéhez, Donald Trump 1987-es, Az üzletkötés művészete (Art of the Deal) című könyvének elolvasása nyomán változott meg. (A könyvet, ha lehet hinni az egykori NBA-csillag szavainak, maga Rodman ajándékozta Kimnek 2017-ben, a diktátor születésnapjára.) Kim szemmel láthatóan tanult Trumpnak az üzleti életből hozott, és a politika és diplomácia területén is szívesen alkalmazott, gátlásosnak semmiképpen nem nevezhető tárgyalási technikájából, és olyan élvezettel alkalmazza, hogy azt már Washington is sokallja. Mike Pence alelnök nem véletlenül intette óva az észak-koreai diktátort attól, hogy „Donald Trumpot játsszon” a tárgyalások során. Kedden maga Trump nevezte elképzelhetőnek a Kimmel tervezett találkozójának halasztását a Mun dél-koreai elnökkel folytatott washingtoni tárgyalásai során.

Ráadásul komoly nyitott kérdések vannak a reménybeli béketárgyalások tartalmával kapcsolatban is. Az világosnak tűnik, hogy Kim hajlandó beszüntetni nukleáris kísérleteit – de arról még keveset tudni, hogy mi lesz Phenjan már meglévő atomfegyvereinek sorsa.

Ettől függetlenül látható, hogy valamennyi érintett félnek érdeke, hogy létrejöjjön és sikeres legyen a június 12-ére kitűzött szingapúri Trump–Kim-csúcstalálkozó. Az észak-koreai vezető – akinek az Egyesült Államok a békén túl, az elmúlt évtizedekben nyomorteleppé változott országa gyors felvirágoztatását, a dél-koreai gazdasági csoda megismétlését ígéri, ha hajlandó érdemi engedményt tenni meglévő atomfegyvereinek leszerelésével kapcsolatban – történelmi lehetőség küszöbén áll, hiszen anélkül vezetheti ki országát a több évtizedes totális elszigeteltségből, hogy a politikai hatalmat ki kellene engednie a kezéből.

Ráadásul azt mind az Egyesült Államok, mind Dél-Korea egyértelművé tette, hogy egyikük sem egyezik ki Phenjannal a másik nélkül, vagyis Kim tisztában van vele, hogy a Korea-közi békeszerződéshez a Trumppal történő kiegyezésen keresztül vezet az út. Az ugyanis egyértelmű: a szöuli, momentán liberális kormány nem köt különalkut Trump háta mögött Phenjannal (ezt nem is tehetné meg, hiszen a koreai háborút befagyasztó fegyverszüneti szerződésnek éppúgy alanya a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok, mint a két Korea), de az amerikai kormányzat sem kezd el üzletelni térségbeli szövetségesei, Dél-Korea és Japán nélkül Kim Dzsong Un rendszerével, ahogy 1938-ban a brit és a francia kormány tette csehszlovák szövetségese háta mögött Münchenben Hitlerrel és Mussolinivel, vagy éppen az Obama-kormányzat 2015-ben Izrael háta mögött Iránnal, Oroszországgal, Kínával és a három európai nagyhatalommal Bécsben.

De – és ezt jól érzékeli a Trump-féle tárgyalási stratégiát kiválóan elsajátító Kim Dzsong Un is – most az iráni deal felmondása és a Tel Aviv-i amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése nyomán az európai kormányok által a nemzetközi bajkeverő szerepébe szorított amerikai kormányzatnak is szüksége van arra, hogy a közel-keleti helyzet eszkalálódása közben egyértelmű külpolitikai sikert tudjon felmutatni. Olyan sikert, amely hitelteleníti a Trump Iránnal és Izraellel kapcsolatos „konstruktivitását” hiányoló európai, amerikai és közel-keleti hangokat. Ennyiben Trumpnak ebben a pillanatban szüksége van a koreai sikerre, és egyben Kim konstruktivitására – így az észak-koreai diktátor okkal reméli, hogy atomfegyverei leszereléséért cserébe a lehető legnagyobb árat kérheti a következő hónapokban. Ennyiben a közel-keleti eszkaláció Kim kezére játszik – valószínűleg sem korábban, sem később nem kérhet akkora árat nukleáris arzenálja leszereléséért, mint éppen most. De – és minden jel szerint ez az a pont, ahonnan Donald Trump nem fog hátrálni – a rezsimje ellen hozott szankciók feloldására csak a teljes nukleáris leszerelés esetén számíthat; akkor viszont akár az összes szankció feloldására is van esélye.

Három héttel az amerikai–észak-koreai csúcstalálkozó előtt a verbális keménykedés és a Korea-közi tárgyalások felfüggesztése ellenére úgy tűnik, van esély a történelmi áttörésre Washington és Phenjan tárgyalásain. Észak-Korea nem tett le arról, hogy bezárja, sőt külföldi újságírók jelenlétében használhatatlanná tegye phungeri nukleáris kísérleti telepét. Az amerikai, francia, orosz, brit és indiai újságírók kedden érkeztek meg az észak-koreai Vonszanba, hogy megtekintsék a világot sokkoló észak-koreai kísérleti atomrobbantások színhelyéül szolgáló telep bezárását. Az amerikai fél pedig kész volt felfüggeszteni a Dél-Koreával közös hadgyakorlatot, ami Phenjan szerint veszélybe sodorta a szingapúri amerikai–észak-koreai csúcstalálkozót.

Ha viszont a csúcstalálkozó létrejön, pláne, ha eredményesen zárul, nehéz dolguk lesz Trump gyűlölőinek, hogy milyen ürüggyel kritizálják az elnök Nobel-békedíjra jelölését. Más kérdés, hogy az elmúlt évek békedíjasainak névsorát elnézve erősen kétséges, hogy az elnök egyáltalán akar-e olyan emberek közé kerülni, mint az első teljes elnöki évének befejezése előtt díjazott, a szíriai vérontást és Irán közel-keleti terjeszkedését éveken át tétlenül szemlélő Barack Obama vagy éppen a saját népét évtizedeken át nyomorban tartó, Izraelre pedig két intifádát szabadító Jasszer Arafat. Ennél alighanem sokkal fontosabb, hogy egy esetleges áttöréssel Trump neve ugyanolyan pozitív kontextusban vonulna be Korea történelmébe, mint Jeruzsálem fővárosként történt elismerése nyomán Izraelébe.

Olvasson tovább: