Kereső toggle

Tartósabb lesz-e a koreai béke, mint az iráni atomalku?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Milyen szerepe volt Donald Trumpnak A két Korea váratlan közeledésében? Miért kritizálja az elnök a 2015-ös iráni atomalkut, és képes lesz-e ennél jobb megállapodást kötni Kim Dzsong Unnal?

Túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségű események színhelye volt múlt pénteken a két Korea határán fekvő Panmindzson, majd vasárnap a Damaszkuszhoz közel fekvő szíriai Hama. Panmindzsonban Mun Dzse In dél-koreai elnök fogadta Kim Dzsong Un észak-koreai vezetőt feltűnően szívélyesen, Hamában pedig – minden jel szerint – az izraeli légierő mért csapást a lábukat Szíriában megvető és ezzel a zsidó államhoz fenyegetően közel kerülő iráni erőkre.

Panmindzson a két Korea megbékélésének ígéretét, Hama pedig egy közvetlen izraeli–iráni háború rémét szimbolizálja. A két eseménynek van egy közös, sem Panmindzsonban, sem Hamában nem jelenlévő főszereplője: Donald Trump amerikai elnök. De vajon miért fordultak a két Korea vezetői (a külvilág számára váratlanul) a békekötés irányába, és miért sodródott a háború szélére ezzel szinte egy időben a Közel-Kelet? Mi volt az amerikai politika és személy szerint Trump szerepe a koreai fordulatban, és mi az Irán körüli fejleményekben? És ami a legfontosabb: mivel lehet a koreai rendezést tartósabbá tenni az iráni alku eredményeinél?

Megrökönyödést okozott a nyugati baloldalon Mun Dzse In dél-koreai elnök minapi megjegyzése, amely szerint a két Korea közötti közeledés előmozdításáért Nobel-békedíj járna Donald Trump amerikai elnöknek. Mun ezt elődje, a 2000-es, legelső észak-déli csúcstalálkozót tető alá hozó Kim De Dzsung özvegyének szavaira reagálva mondta, aki szerint a két Korea közötti közeledés előmozdításáért Mun Nobel-békedíjat érdemelne. Mun szerint viszont, akinek valójában járna az elismerés, az Trump, hiszen neki döntő szerepe volt a békefolyamat elindításában.

1993 óta, amikor is Phenjan kilépett az atomsorompó egyezményből, négy amerikai elnök fáradozott eredménytelenül – nemhogy a két Korea megbékítésén, de az északi atomprogram kordában tartásán is. Kiderült, hogy a világ hiába nézte hülyének az Észak-Koreát 2011 óta irányító, és az apja vezetői generációjához tartozó párt- és katonai vezetők jelentős részét kiirtó Kim Dzsong Unt: Phenjan atomprogramja közel negyedszázad után 2017 őszére célba ért; a kommunista rezsim képessé vált nem csupán atomfegyver, de az annak célba juttatására szolgáló ballisztikus rakéta előállítására is.

Ebből a pozícióból váltott hangnemet Kim Dzsong Un déli szomszédjával és az Egyesült Államokkal szemben. Nemhogy néhány éve, de még tavaly ősszel is elképzelhetetlen események követték egymást január elseje óta a Koreai-félszigeten, amióta Kim Dzsong Un újévi beszédében egyfelől biztosította az Egyesült Államokat, hogy az íróasztalán mindig a keze ügyében van a nukleáris tölteteit Amerikáig eljuttatni képes rakétáinak indítógombja, másfelől viszont – és ez volt az új elem – azt is mondta, hogy országának érdeke a dél-koreai téli olimpia sikere, egyben bejelentette: Phenjan elküldi sportolóit a pjongcsangi játékokra.

Az északi sportolók valóban részt vettek a pjongcsangi olimpián, méghozzá déli honfitársaikkal közös zászló alatt. Ráadásul magas rangú delegáció kísérte őket Kim Jo Dzsong, Kim Dzsong Un húga részvételével (a delegáció formális vezetője Kim Jong Nam, Észak-Korea 90 éves névleges államfője volt), majd a Phenjanba visszatérő delegáció tagjait maga Kim Dzsong Un fogadta, hogy aztán alig két hónappal később ő legyen az első északi vezető, aki 1953, a koreai háború tűzszünettel történt berekesztése óta déli területre tegye be a lábát.

Kim és Mun minden várakozást felülmúlóan szívélyes találkozója olyan gesztusok tömegét hozta, amilyenekhez még csak hasonlót sem lehetett tapasztalni a két Korea vezetői között 1945 óta. A béke korszakának kezdetéről, a koreaiak egy családhoz tartozásáról beszélő, a két Korea polgárainak szabad utazását emlegető Kim Dzsong Un és az előbbi bátorságát méltató Mun Dzse In kézfogása, majd összeölelkezése olyasmit hozott belátható közelségbe, amiről Korea lakói nem is álmodhattak az elmúlt évtizedekben: az 1950–53-as koreai háborúnak véget vető békeszerződést.

A fordulatban nyilvánvalóan kulcsszerepet játszott az a tény, hogy tavaly március 10-én Szöulban megfosztották hivatalától Dél-Korea jobboldali elnökét, Pak Gun Hjét, aki az azóta 24 éves (!) börtönbüntetését töltő, szabadidejében édesapja szellemével társalgó okkult szélhámos hálójába került. Pak keményvonalas politikája, ha lehet, tovább rontott az amúgy is katasztrofális észak-déli kapcsolatokon, de bukása önmagában egyáltalán nem garantálta a kibékülést a két Korea között. Ahhoz, hogy a fordulat bekövetkezzen, Pak bukása után, a tavaly májusban elnökké választott Mun Dzse In elképesztő diplomáciai erőfeszítéseire éppúgy szükség volt, mint arra, hogy (bármilyen meglepő, de) évtizedek után először az Egyesült Államok elnöke és Észak-Korea vezetője szót értsen egymással.

Természetesen illik fenntartással kezelni Kim Dzsong Un legjobb amerikai barátjának, Dennis Rodmannek a szavait, aki szerint Kim hozzáállása az Egyesült Államokhoz és annak elnökéhez Donald Trump 1987-es, tavaly Rodman által Kimnek ajándékozott, Az üzletkötés művészete (The Art of the Deal) című könyvének elolvasása nyomán változott meg. Ám Trump célratörő tárgyalási stílusa, amely éppúgy tartalmazott az atomfegyvereit próbálgató Phenjannal szembeni apokaliptikus fenyegetést, és a Kimnek tett, amerikai részről mindeddig példátlan tárgyalási ajánlatot, végül eredményesnek bizonyult. Jóval több volt ez puszta keménykedésnél: 1945 óta soha nem fordult elő, hogy amerikai elnök közvetlen tárgyalást ajánlott volna észak-koreai vezetőnek. Ilyen ajánlatot sem Kim Ir Szen, sem Kim Dzsong Il nem kapott egyetlen amerikai elnöktől sem. Trump egyszerre agresszív és konstruktív tárgyalási stratégiája a jelek szerint hatott a véreskezű, gátlástalan, ugyanakkor saját érdekeinek képviseletében nagyon is racionálisan viselkedő Kimre, aki megértette: csak rajta múlik, hogy rezsimje további nyomásgyakorlással lesz-e kénytelen szembenézni, vagy a nemzetközi közösség elismert tagjává válik. Az elmúlt hónapok fejleményei alapján Kim vette az üzenetet, és döntött: él a Trump által felkínált lehetőséggel, és kiszabadítja országát a nagyapjától és apjától örökölt párialétből.

Kérdés persze, hogy milyen lehet az a megállapodás, amit a Trump-adminisztráció és az észak-koreai kommunista diktatúra is hajlandó megkötni a minden jel szerint néhány hét múlva sorra kerülő Trump–Kim találkozón vagy azt követően.

Az világosnak tűnik, hogy Kim hajlandó beszüntetni nukleáris kísérleteit – de arról még keveset tudni, hogy mi lesz Phenjan már meglévő atomfegyvereinek sorsa. Ráadásul az Obama-adminisztráció, az orosz vezetés és a nyugat-európai kormányok által tető alá hozott 2015-ös iráni atomalku körül szaporodó kérdőjelek szintén figyelmeztetnek: a megállapodás önmagában nem eredmény. Vannak jó és rossz alkuk, utóbbiak adott esetben többet árthatnak a tartós regionális rendezés ügyének, mint a megállapodás hiánya.

Izrael kezdettől, Donald Trump pedig hivatalba lépésétől súlyos kritikákat fogalmazott meg az iráni alkuval kapcsolatban, amelynek – ha az elnököt meggyőzik az izraeli hírszerzés kezébe került iráni dokumentumok – akár néhány napon belül vége lehet. Kulcsfontosságú tehát, hogy Washington, Szöul és Phenjan elkerüljék a 2015-ös iráni alku megkötése során elkövetett hibákat, hiszen csak így előzhető meg, hogy a mostani remények néhány év múlva semmibe vesszenek.

Két olyan, lényeges különbség van a felek kiindulópontja között, amelyek miatt nagyobb sikerrel kecsegtet egy reménybeli koreai rendezés, mint a jelek szerint összeomlás szélén álló iráni alku.

Egyfelől – pont az észak-koreai atomhatalmi törekvések leplezetlensége miatt – Phenjan legalább a kiindulópontnál biztosan nyílt lapokkal játszik, vagyis nem úgy jár el, ahogy a Moszad által megszerzett iráni nukleáris archívum tanúsága szerint Teherán tette 2015 előtt, amikor félre akarta vezetni tárgyalópartnereinek nukleáris programja céljáról. Kim Dzsong Un rendszere kifejezetten büszke atomhatalmi státuszára, és sosem próbálta elhiteti azt, hogy atomprogramja békés célokat szolgál – így, bár nyilván megkéri az árát annak, hogy lemondjon erről, paradox módon komolyabban vehető tárgyalópartner lehet, mint a nukleáris ambícióiról hosszú időn át hazudozó Teherán.

A másik, ennél fontosabb különbség, hogy a koreai atomalku – szemben a 2015-ös iránival – nem egy különálló, kizárólag a nukleáris biztonságot és pőre gazdasági kérdéseket érintő alku, hanem egy komplex, a két Korea, illetve Phenjan és Washington közötti viszony rendezéséről szóló megállapodássorozat része lehet, amelynek a legfontosabb pontja még csak nem is Phenjan nukleáris fegyvereinek sorsa. Hanem, hogy Kim Dzsong Un rendszere olyan kapcsolatokra törekszik Szöullal és Washingtonnal, amelybe többé nem fér bele nemhogy nukleáris, de hagyományos fegyverekkel vívott háború fenyegetése sem. Erre Irán Izraellel kapcsolatban sosem volt hajlandó – az ország vezetői még a zsidó állam nevét sem ejtik ki, helyette „cionista rezsimnek” gúnyolják Izraelt, miközben folyamatosan Haifa és Tel-Aviv elpusztításával fenyegetőznek. A helyzet az, hogy Kim már most Panmindzsonban tovább ment a Dél-Koreával történő megbékélés terén, mint Irán vezetői az 1979-es iszlám forradalom óta bármikor Izraellel kapcsolatban.

Ráadásul – és ez már most megállapítható – elképesztő a különbség Trump és Mun, illetve Washington és Szöul egymás iránti látványos lojalitása, valamint izraeli szövetségeseinek érdekeit látványosan negligáló Obama-kormányzat 2015-ös, Izrael feje fölött Teheránnal folytatott alkudozása között. Ami az iráni rezsimnek Izrael, az volt Szöul évtizedeken át a kommunista phenjani rendszernek. Ám Kim megértette, hogy – néhai apja és nagyapja vágyálmaival szemben – nincs külön, Szöult negligáló tárgyalás Washingtonnal, de Dél-Koreával sincs privát alku Trump megkerülésével.

A tömeggyilkos racionális szereplőként mérlegelt, és döntött a párhuzamos tárgyalások megkezdése mellett, miközben – és itt a döntő különbség a három évvel ezelőtti tárgyalásokkal szemben – a szövetségesi hűség egy percre sem ingott meg Szöul és Washington, a liberális Mun és a jobboldali Trump között.

Márpedig a stabil, valóban fenntartható koreai rendezésnek alapfeltétele, hogy se az Egyesült Államok, se Dél-Korea ne érezze átverve magát az alkufolyamat során. Ez az egyetlen garancia arra, hogy a jó szándék és az erőfeszítések eredményei nem okoznak több kárt, mint amennyi hasznot hajtanak a résztvevők számára. Csak így lehet megelőzni, hogy a Panmindzsonban elkezdődő folyamat ne Hamánál végződjön, és a ma egymással tárgyaló (vagy éppen a tárgyalásokból kihagyott) felek ne sodródjanak néhány év múlva a háború szélére, mint Izrael és Irán három évvel az atomalku után.

Olvasson tovább: