Kereső toggle

Korszakhatár

A vasárnapi választás következményei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor néhány év múlva visszagondolunk a Fidesz 2018-as választási győzelmére, alighanem meg fogjuk állapítani, hogy ez a választás még 2010-hez és 2014-hez képest is komoly következményekkel járt a Fidesz ellenfelei körében – gondoljunk csak a 2014-eshez hasonló eredményt elérő Jobbik, illetve az 1990 óta a legrosszabb eredményét elérő MSZP elnökének lemondására, Simicska Lajos kivonulására a napi- és hetilap-, valamint a rádiópiacról, illetve az Együtt történetének végére.

A választási eredmény – ha lehet hinni a Fideszből vasárnap szivárgó információknak – a kormánypárt vezetőit is meglepte, az ellenzéki politikusokat és a Fidesz-ellenes értelmiségi és médiaelitet pedig egyenesen sokkolta. Mi másnak tudnánk be az országosan szervezett választási csalásról szóló, a 2002-es hídfoglaló és a 2006-os Kossuth téri tüntetőkére emlékeztető elméletek elszaporodását?

A meglepetés és a döbbenet annyiban érthető, amennyiben a Fidesz idén lényegesen, közel 400 ezerrel növelte listás szavazatainak számát, aminek következtében a kormánypárt listás szavazatainak aránya 45-ről 49 százalékra növekedett négy év alatt.

Csakhogy ebből egyáltalán nem következik, hogy ez a növekedés csalással következett volna be. Az elmúlt napokban előkerült ügyek és az NVI vasárnap esti működése azt mutatja, hogy a választás lebonyolítása során korántsem volt minden rendben. Több, akár sok helyen előfordulhattak szabálytalanságok, de országos, szervezett csalásra utaló jel eddig nem került elő. Az ellenzék a csalásról szóló konteók dagasztása helyett jól tenné, ha szembenézne azzal, hogy nemcsak a választást, hanem a kétharmadot sem csalás döntötte el, hanem valami egészen más.

***

Ez a „más” a Fidesz 15 éve építgetett választási gépezete, amely messze több, mint a sokat emlegetett „Kubatov-lista”. A Fidesz minden jel szerint pontosan tisztában volt azzal, hogy kiket mivel kell rávenni, hogy ezen a derűs áprilisi vasárnapon elmenjen szavazni, és azzal is tisztában volt, hogy a nap folyamán név szerint kiket sikerült elérni és kiket nem, míg ellenfelei egészen az eredmények közzétételéig sötétben tapogatóztak az ügyben, hogy pontosan kiknek az aktivitása vezetett a kora reggeli és napközbeni magas részvételhez. Más szavakkal: a Fidesz ismeri Magyarországot, míg ellenfelei vagy korlátozottan (Jobbik), vagy egyáltalán nem (baloldali pártok).

A különböző tévéstúdiók beszélő fejei vasárnap óta nem térnek magukhoz a meglepetéstől, hogy a Fidesz kiugró részvétel mellett tarolt az 5000 fő alatti településeken – de vajon hány ellenzéki politikus tette be a lábát a kampány 50 napjában, pláne az azt megelőző években az ország bármely, 5000 fő alatti településére? Ki foglalkozott a Fideszen kívül az ország legszegényebb polgárainak problémáival? Nyilván (és joggal) felvethető, hogy ha a Fidesz ilyen klasszul megismerkedett a legszegényebb honfitársaink ügyes-bajos dolgaival, akár intenzívebben is hozzájárulhatott volna azok megoldásához, de szögezzük le: a baloldalnak definíciószerűen az a dolga, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjaival törődjön.

Ebből az elmúlt években semmi nem valósult meg. A saját katasztrofális szereplésük felelősségét egymásra kenni próbáló baloldali pártoknak nem csupán akkor kell szégyellniük magukat, amikor a választókerületi győztesek narancssárga, de akkor is, amikor az ezüstérmesek fekete térképét nézik. Ebből ugyanis az derül ki, hogy a baloldal Budapesten és Szegeden kívül nemhogy nyerni nem tudott egyéniben, de alig akad olyan választókerület, ahol a legerősebb ellenzéki párt lenne. Az ország területének 90 százalékán a baloldal egyszerűen megszűnt, és ennek elsődleges oka nem a Fidesz kétségkívül meglévő erőforrásbeli fölénye, hanem a baloldal szervezeti, intellektuális és mentális leépülése.

Ehhez képest mintha mi sem történt volna. Míg a Jobbikban – amely számára voltaképpen a 2014-es eredmény megismétlése jelenti a kudarcot – Vona Gábor azonnal vette a kalapját (nemcsak a pártelnökségtől, de a parlamenttől is búcsúzik), a sokkal nagyobb pofont kapott MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjétől, a magyar baloldal egykor vezető erejét 12 százalékra, tehát messze a 2010-es (eddigi) mélypont alá leküzdő Karácsony Gergelytől egyetlen önkritikus mondatot nem hallhattunk vasárnaptól szerda késő estéig.

***

A választási kampányt az ellenzék a korrupcióra, a kormánypártok a bevándorlásra fűzték fel. A Fidesz győzelme azt is jelenti, hogy a magyar társadalom jelentős része igenis valós veszélynek tekinti az ellenzék egy része által 2015-ben még álproblémának tartott bevándorláskérdést, sőt nagyobb veszélynek tekintik egy európai kalifátus kialakulását, mint Mészáros Lőrinc további vagyonosodását. Ettől azonban még nem lesz igaz, hogy a magyar választók az előző évek korrupciógyanús ügyeinek folytatására szavaztak. Ahogy 2010-ben és 2014-ben nem Simicska Lajosra, úgy 2018-ban nem a Simicska-utódokra voksolt Magyarország. Hogy Orbán Viktornak szándékában van-e a most kezdődő ciklus egészére kiterjeszteni szerénységre és visszafogottságra intő szavait, azt egyelőre nem tudjuk. De a Fidesz felelőssége óriási. A választási eredmény ugyanis még valamit mutat a kormánypártok meggyőző fölénye mellett.

A Jobbik április 9-én kirobbant és hamar elcsitult belső feszültségei egy vereséget szenvedett párt képét vetítették a közvélemény elé, ám a baloldal összeomlásának köszönhetően – története során először – a Jobbik lett a legnagyobb ellenzéki párt annak ellenére, hogy 2014 óta nem tudta növelni szavazóinak számát.

A Jobbikot – szívből vagy színből, de – a szélsőjobboldalról a jobbközépre kormányzó Vona Gábor vérátömlesztési kísérlete félig sikerült: a pártjáról lemorzsolódott radikális szavazótábort pótolták az újonnan érkezett szavazók, de bővíteni nem sikerült a jobbikos tábort. Ráadásul Vona a választás előtti utolsó évben a balliberális értelmiség tetszését próbálta elnyerni (több-kevesebb sikerrel), ám megfeledkezett arról, hogy a húsz évvel ezelőtt fénykorát élő értelmiségi kör és médiaelit tagjai (mint a Vonáról könyvet író Havas Henrik) már saját politikai oldalukon is elvesztették korábbi tekintélyüket, így a körükben elért siker nem hitelesíti, inkább kompromittálja őt régi és újabb szavazói előtt.

A pártelnök lemondásával a legnagyobb ellenzéki párttá váló Jobbik irányítása újra a radikálisok kezébe kerülhet, ami egyáltalán nem biztos, hogy jó hír a Fidesz számára.

Mert a szisztematikus kampánymunka, a migráció mint probléma és az iszlamizáció mint veszély felismerése, a gazdaság jó teljesítménye és az ellenzék elképesztő produkciója (és igen, az erőforrások aránytalansága) most kiütéses győzelmet hozott a Fidesz számára. Ám a Jobbik ellenzéken belüli (a szocialisták bukásának köszönhető) relatív megerősödése és esetleges újbóli radikalizálódása oda vezethet, hogy Orbán Viktor valódi ellenzéke a most kezdődő ciklusban egy, a régi hangjához visszataláló Jobbik lesz.

A kormánypárt eddig megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a kormányzása alatt megoldatlanul maradt problémákkal (az egészségügy és az oktatás helyzetével, a kivándorlás okozta demográfiai feszültségekkel, valamint az északkeleti országrész tragikus szegénységi mutatóival), de a következő években a Fidesznek a jelek szerint már nem Molnár Gyulával, Karácsony Gergellyel, vagy éppen Gyurcsány Ferenccel kell majd megküzdenie, de még csak nem is Vona Gáborral. Téved, aki azt hiszi, hogy sétameccs lesz.

Olvasson tovább: