Kereső toggle

Baloldal a gödörben - Gyurcsány kivégzi az MSZP-t?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kétezerkilenc tavaszán Gyurcsány Ferenc viharos, sok tekintetben megalázó körülmények között távozott a kormányfői szék után az MSZP elnöki tisztségéből is. Pártja kihátrált a kényelmetlenné váló 2006-os győztes mögül, akit a Jókai utcai MSZP-székház előtt dühös tüntetők le is köptek bukása napján.

A szocialisták zavartan néztek félre, amikor szóba került néhány éve még bálványozott vezetőjük, igyekeztek úgy tenni, mintha semmi közük nem lett volna ahhoz, ami 2004 és 2009 között történt Magyarországon.

A 2010-es választási vereséget követően Gyurcsány eredménytelenül próbálta meg visszaszerezni az irányítást az MSZP-ben; végül Mesterházy Attila 2011 őszén kiszorította őt és támogatóit a szocialista pártból.

Botka László miniszterlenök-jelöltsége volt az utolsó kísérlet az MSZP vezető szerepének helyreállítására.
Aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: Gyurcsány legkésőbb ekkortól, de leginkább 2009-es bukása óta arra várt, ami most, 2017-ben bekövetkezett – vagyis az MSZP összeomlására. 2013 őszén-telén még csak annyira futotta az erejéből, hogy elszánt – ellenfelei szerint fanatikus – támogatóival felkapaszkodjon az eredetileg nélküle tető alá hozott ellenzéki összefogás listájára, átmentve ezzel a Demokratikus Koalíciót a 2014 utáni ciklusra – ráadásul egy olyan konstrukcióban, amelynek előre borítékolható bukásáért nem Gyurcsány, hanem a baloldal akkor legerősebb pártjának, az MSZP-nek az elnöke, Mesterházy Attila vitte el a balhét.

Az akkori baloldali belháború legnagyobb győztese természetesen a Fidesz lett, amelynek második kétharmadához döntő mértékben járult hozzá a baloldal szerencsétlenkedése. A második számú győztes a Jobbik lett, amely még a 2010-es váratlan eredményéhez képest is növelni tudta szavazói számát (855 ezerről 1 millió fölé), a harmadik pedig Gyurcsány, akinek parlamentben maradására 2011-es, MSZP-ből történt távozásakor kevesen fogadtak volna.

***

Akik 2013/14-ben is figyelték a magyar politika eseményeit, és most is, azoknak feltűnhetett, hogy míg négy évvel ezelőtt Gyurcsány Ferenc volt a teljes baloldali (vagyis Jobbik nélküli ellenzéki) összefogás legfőbb szorgalmazója (minden egyéni választókerületben egy baloldali jelölttel és közös listával), addig idén hónapok óta ő az, aki koordinált egyéni indulást és külön listákat javasolt a Botka László által szorgalmazott teljes összefogás helyett. A legutóbb azzal vetett véget a Botkától épp az „összefogás” kedvéért megszabaduló, örvénybe került MSZP talán utolsó, kétségbeesett kísérletének egy közös miniszterelnök-jelölt keresésére, hogy közölte: pártjának esze ágában sincs közös kormányfőjelöltet állítani a Botka távozása után a teljes összeomlás tüneteit mutató szocialistákkal. Az üzenet egyértelmű: a mostani állás szerint biztos parlamenti résztvevőnek tűnő DK és elnöke nem fog mentőövet dobni az 5 százalékos bejutási küszöbhöz szélsebesen közelítő MSZP-nek.

Gyurcsány Ferenc türelmesen várt évekig: az egykor őt is eláruló MSZP-vezetők szép sorban elárulták az ideig-óráig messiásként kezelt baloldali reménységeket – Mesterházy kivéreztette Bajnait, a 2014-es vereség után őt árulták el addigi támogatói, majd az irányítást néhány évre átvevő Tóbiás-Botka párost 2016-ban megbuktatta a Molnár Gyula – Hiller István tandem. Végül Botka László tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet arra, hogy az MSZP-t legalább középpártként megőrizve a baloldalt az ellenzék vezető erejévé tegye. Ez a kísérlet azonban csúfos kudarccal végződött idén szeptember végére.

Gyurcsány Ferenc számára ekkor eljött a bosszú pillanata: a szocialisták áruláson, intrikán és hazugságokon alapuló szervezeti kultúrájának utolsó áldozata az MSZP valószínűleg utolsó miniszterelnök-jelöltje, Botka László lett, akinek bukása egyáltalán nem volt érdemtelen, viszont akinek ellenfelei valószínűleg nem gondoltak bele abba, hogy távozásával az MSZP nemcsak a Jobbikkal szemben bukja el a vezető ellenzéki párt szerepéért vívott küzdelmet (az, hogy a Fidesz súlycsoportjába kerüljön, hosszú ideje illúzió volt az esetében), de szélsebesen indulhat meg az ötszázalékos küszöb felé is. Gyurcsánynak nincs is más dolga, mint hogy a végsőkig húzza a megállapodás megkötését a napról napra gyengülő MSZP-vel, majd a végén attól tegyen függővé bármilyen, kizárólag az egyéni jelöltekről szóló megállapodást, hogy a szocialisták mint parlamentbe jutásra esélyes párt léteznek-e még egyáltalán kora tavasszal.

***

Gyurcsány relatív sikere azonban nem csupán az MSZP drámai kudarcát jelenti – különösebb kockázat nélkül borítékolható, hogy a 2018-as választás nagy vesztese a baloldal lesz. De a magyar baloldal kudarca nem egyedülálló. Az európai politikatörténetben minden bizonnyal vízválasztó 2015-ös év az egész kontinensen a mainstream baloldali pártok drámai visszaesését eredményezte. A migrációs krízis bebizonyította, hogy épp az elvben a kisemberek képviseletére létrejött baloldal pártjai a legközömbösebbek ezeknek az embereknek a problémái, félelmei, szorongásai iránt. Az európai baloldal feladta az európai munkások, az állami és versenyszféra alkalmazottai, az egzisztenciáját féltő alsó-középosztály képviseletét (ennek tünete, hogy a bérunió demagóg, de klasszikusan baloldali ügyét Magyarországon a baloldal helyett a Jobbik tűzte a zászlajára).

Ennek a kudarcnak a tünete a német és osztrák szociáldemokraták és a cseh baloldal közelmúltbeli veresége. Megkockáztatható, hogy a baloldal addig nem talál magára, amíg nem találja meg az utat régi bázisa, a „keményen dolgozó kisemberek” felé.

Olvasson tovább: