Kereső toggle

A legyőzhetetlen forradalom

Mészáros István László publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar nép volt az egyetlen, aki az 1945 utáni hatalmi struktúrát megkérdőjelezve fegyverrel szállt szembe a szovjet birodalommal Európában. Az 1956-os forradalom és szabadságharc világesemény volt, az egyidejűleg zajló szuezi háború sem homályosította el. A Dávid és Góliát küzdelmének képzetét keltő összecsapás máig pozitívan befolyásolja a magyarokról alkotott külföldi képet. Alighanem világszerte ez a magyar történelem legismertebb eseménye.

A kommunista Szovjetunió és hazai csatlósai elleni felkelés nemzeti történelmünk szabadságharcos karakterének a szabadságszerető népeket ámulatba ejtő, ragyogó megnyilvánulása volt. Szinte törvényszerűen következett abból a birodalmi leuralással szembeni ellenállási hagyományból, amelyet a török porta elleni háborúk, a Bocskai-, Thököly-, majd a Rákóczi-szabadságharc, továbbá az 1848–49-es forradalom és szabadságharc is fémjeleznek. Nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, tiportatunk, de el nem veszünk! Az ezeréves államiságunk alatti folyamatos próbatételeknek köszönhetően erős immunrendszerünk fejlődött ki a hódításokkal szemben. Bármilyen színezetűek is azok, már messziről megérezzük a birodalmi politikák szagát, ami mozgósítja önvédelmi reflexeinket.

Isteni ügy a szabadság

Mivel Isten az embert szabadnak teremtette, és a nemzetek is Isten akaratából vannak, a szabadságvágy mind nemzeti, mint egyéni vonatkozásban az ember természetébe van plántálva. Ezért hosszabb távon kudarcra és vereségre van ítélve minden olyan törekvés, ami ezzel szembemegy, bármekkora hatalom is teszi. Viszont tiszteletet váltanak ki, és ösztönzően hatnak azok az erőfeszítések, melyek e szabadságok kivívására, megvédésére irányulnak, még ha csatát vesztenek is. A szabadság ügye isteni ügy, ezért történelmi távlatban – a hozzá való viszony alapján – felemel vagy letaszít. Nemzeti történelmünk szabadságharcos karaktere tehát bizakodásra adhat okot. Merítsünk erőt belőle, tartsunk ki mellette! Különösen mi, keresztények, akik a Teremtő akaratából voltaképpen „nemzetőrök” is vagyunk a szó nemes, bibliai, erkölcsi-szellemi értelmében. Úgy tűnik, hogy nekünk, magyaroknak a szabadságért való harc frontján fontos küldetésünk van Európában. Adja Isten, hogy be tudjuk tölteni!

„Rabok tovább nem leszünk!” – visszhangozta azon az 1956. október 23-ai (keddi) délutánon a pesti Petőfi-szobornál összegyűlt tömeg a Nemzeti dal mozgósító sorait, amelyek a különleges légkörben hirtelen életre keltek. Ott és akkor a félelem és kilátástalanság mázsás súlya kezdett leszakadni a szívekről, a katartikus élmény könnyeket fakasztott a szemekben. A hangulatot fokozta az egyetemisták által összeállított követelések, a „16 pont” (az úgynevezett műegyetemi pontok) felolvasása, melyek sorában nyíltan kimondásra került az addig kimondhatatlan: „Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján!” (1. pont). Mindemellett olyan követelések, mint a teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadság, szabad rádió, többpártrendszer, szabad választások, továbbá az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátása.

Talpon a magyarság

A Petőfi-szobortól már forradalmi menetté lényegült tömeg indult tovább a Bem térre, ahová az egyetemisták előzetesen a demonstrációt meghirdették. A menethez rengetegen csatlakoztak, a százezresre is becsült tömeg nem is fért be teljesen a térre. Idegenek kapaszkodtak testvérként egymásba, rigmusokat skandáltak (például „Legyen szabad ez a haza, szovjet csapat menjen haza!”). A menet mentén a házak ablakaiból, erkélyeiről magyar zászlókat lengetve, örömittasan integetve fejezték ki támogatásukat a lakók. A tömeg egyik jelszavára – „Kossuth-címert akarunk!” – már ekkor megszületett a forradalom későbbi jelképe, a lyukas zászló: ha hirtelen Kossuth-címert nem is tudtak rögtönözni, a magyar zászló közepéből kihasították a vörös csillagos Rákosi-címert. Az erejére ébredő tömeget és az események dinamikáját innét már nem lehetett megállítani. A párt- és állami vezetés merevsége (a rádió elzárkózása az egyetemisták követeléseinek beolvasásától, Gerő Ernő pártfőtitkár ellenséges rádióbeszéde, a szovjet megszálló csapatok rászabadítása a polgári lakosságra, statárium kihirdetése) ráadásul olaj volt a tűzre. A rendszer belső reformjának lehetőségén már az első pillanatokban túllépett a helyzet és az idő. A hatalmi gőg a felkelést forradalommá, a szovjet katonai invázió kiváltotta fegyveres küzdelmet pedig nemzeti szabadságharccá fokozta.

A történetírásban máig tartja magát olyan nézet, hogy forradalmunk nem a szocialista rendszer, hanem pusztán annak a szovjet típusú diktatórikus változata ellen gerjedt avégett, hogy helyébe egyfajta megreformált „nemzeti kommunizmus” lépjen, amit itthon Nagy Imre, Jugoszláviában Tito, Lengyelországban Gomulka képviselt.

Amíg a politikai közbeszéd rendszerkritikus szegmensében szinte kizárólag a kommunista pártellenzéki értelmiség hangja érvényesült (a kommunista holdudvaron kívülről tudniillik nyilvánossághoz nem lehetett jutni, és ez egészen október 23-áig így volt), ez valóban így látszott. Amikor azonban megjelentek a színen a marxista-leninista sablonokkal kockafejűvé még nem gyalult egyetemisták, majd végül az „istenadta” nép, minden egy csapásra megváltozott. Az addigi reformkommunista aktuálpolitikai követelések fölé emelkedve valódi demokratikus követelések is megfogalmazódtak. Az egész kommunista világrendszert biztosító erőszakszervezet, a szovjet hadsereg kivonásának követelése, továbbá a többpártrendszerre, szabad választásokra bejelentett igény már eleve túlmutattak a rendszer keretein. A rendszer szimbólumának számító ötágú vörös csillag szisztematikus eltávolítása az épületekről ugyancsak az egész rendszer zsigeri elutasítását tükrözte.

Az embereknek elegük volt a rendszer lényegét nem érintő politikai bűvészkedésből. „Szocialista demokratizmus” helyett valódi demokráciát, „szocialista törvényesség” helyett valódi törvényességet, a Moszkvával való kapcsolatok „lenini elvek szerinti rendezése” helyett nemzeti függetlenséget akartak. Október 23-ától a forradalom történetét, programját már nem a kommunista pártellenzék írta, hanem a szovjet csapatok ellen harcba szálló szabadságharcosok, az önkormányzásra megszerveződő forradalmi és nemzeti bizottságok, a munkahelyeik fölötti irányítást a pártfunkcionáriusoktól elragadó munkástanácsok, a politikai cenzúra alól felszabadult lapszerkesztőségek, illetve a forradalom alatt alapított eleve független lapok.

Kilépés a birodalomból

A szocializmus megreformálhatóságában hívő Nagy Imréék és az „utca” között a forradalom első szakaszában éles ellentétek feszültek, melyek csak akkor kezdtek oldódni, amikor a miniszterelnök október 28-án végre kijelentette, hogy nem ellenforradalom, hanem „egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom” zajlik. Nagy Imre megígérte, hogy a felkelőknek nem kell megtorlástól tartaniuk, és tárgyalást kezd a szovjet haderő „visszavonásáról”. Innentől a kormány fokozatosan elkezdte átvenni a nemzeti követeléseket, a többpártrendszer visszaállításától egészen a csúcspontig: hazánk Varsói Szerződésből való kilépésének és semlegességének deklarálásáig, jelesül: függetlenségének kimondásáig.

Van valami gondviselésszerű abban, ahogy a civilek, legtöbben közülük egyszerű, politikailag képzetlen munkások szinte pillanatok alatt az országot behálózó működőképes önkormányzó, önigazgató testületek sokaságát állították fel. Ahogy alkalmilag verbuválódott fegyveres csoportok profiknak is becsületére váló leleményességgel vették föl a harcot a világ egyik legerősebb hadseregével. Amint a természet rendje a tavaszi hóolvadás utáni napfényre virágba borítja a rétet, úgy törtek felszínre a szabad kezdeményezések a kommunista hatalmi gépezet romjai alól. Romok alól, mert a rettegett kommunista diktatúra néhány nap alatt kártyavárként omlott össze hazánkban. Nyoma sem maradt volna a szovjet hadsereg nélkül.

A forradalom és szabadságharc erejét jól mutatja, hogy a november 4-ei második szovjet fegyveres invázió ellenére egészen 1957. január közepéig kitartott az ellenállás. Bár a fegyveres harcok november közepéig befejeződtek, az ellenállás politikai formái (munkástanácsok, forradalmi- és nemzeti bizottságok, sztrájkok, tüntetések, szabotázsok) tovább éltek, gyakorlatilag kettős hatalom jött létre az országban. Ennek során a népi leleményesség megannyi formája testet öltött az áruló Kádár János, Moszkva által kinevezett bábkormánya ellen. A hatalom végül csak terror révén: statárium bevezetésével, a forradalmi- és nemzeti bizottságok, munkástanácsok törvényen kívül helyezésével, tömeges letartóztatásokkal, a karhatalmi alakulatok tüntetések elleni bevetésével (melynek során több városban is tüzet nyitottak a tüntetőkre) tudta letörni az ellenállást.

Legyőzhetetlennek bizonyult forradalom

A forradalmat eltiporták, de legyőzni nem tudták. A kommunista rendszer csak árulás, masszív külföldi katonai beavatkozás és több éven át tartó kegyetlen megtorlás alkalmazása árán élte túl. A Kádár-rendszer úgy született meg, hogy napjai kezdettől meg voltak számlálva. Vezetőit mindvégig szorongatta a tudat: hatalmuknak azonnal vége, ha a szovjet csapatok egyszer eltávoznak innét. Kádárt egyes visszaemlékezések szerint lidércnyomások kínozták, bűntudat és rettegés gyötörte egész életében.

1956 következménye volt, hogy onnantól Moszkva és honi kiszolgálói kénytelenek voltak a gyeplőt lazábbra fogni, aminek következtében hazánk a „legvidámabb barakká” válhatott a kommunista lágerben. A forradalom szelleme tovább élt népünk lelkében. 1956-ra gondolni dacot szült és lelki erőt adott, az 1989–1990-es átmenet során hatalmas felhajtóerőt adott a demokratikus átalakuláshoz, nemzeti függetlenségünk eléréséhez. Mai szabadságunk lényegében az 1956-os forradalomból sarjadt ki. A forradalom és szabadságharc túlélőinek megadatott, hogy megláthatták vágyaik beteljesülését, a szuverén, független, demokratikus Magyarország létrejöttét, a szovjet csapatok kivonulását, sőt magának a Szovjetuniónak az összeomlását is. A történelmi igazságtétel másik felével, a kádári terrorban részesek felelősségre vonásával, spiclihálózatának leleplezésével viszont az új rendszer adós maradt!   

1956 öröksége felbecsülhetetlen lelki és erkölcsi erőforrás nemzetünk pályán tartásához, szuverenitásának és személyes szabadságaink megőrzéséhez. Irányt mutat a jövőben is. Ha netán úgy hozná a szükség, ne feledjük: a forradalom és szabadságharc csúcspontját a megreformálhatatlan birodalomból való kilépés, a magyar semlegesség deklarálása képezte.

Olvasson tovább: