Kereső toggle

A fékevesztett Brüsszel

Gyorsreakció a kvótadiktátumra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Durva politikai diktátum az Európai Unió Bíróságának a magyar és szlovák keresetet elutasító kvótadöntése, ami precedenst teremthet rá, hogy az EU a jövőben a működését szabályozó és a tagjai összessége által elfogadott szerződések módosítása nélkül is bármilyen döntést legyömöszölhessen a tagállamok torkán.

Az éppen a jelen írás előtti órákban közzétett döntés ténylegesen és hosszabb távú kihatását illetően nem pusztán arról szól, hogy hazánknak 1294 menedékkérőt kellene akarata ellenére befogadnia (bár önmagában ez is jelentős nemzetbiztonsági kockázattal jár), hanem a tagállami szuverenitás lábbal tiprása előtt nyitja meg az utat. A tagállamok és az Unió viszonyát, hatásköri megosztását rögzítő alapszerződések (az Európai Unióról és az annak működéséről szóló szerződések) szerint ugyanis a határok ellenőrzésével, menekültüggyel és bevándorlással kapcsolatos politikák jogilag nem tartoznak automatikusan a nemzetek fölötti (úgynevezett közösségi) hatáskörbe, hanem azokat közösen kell kialakítani, „rendes jogalkotási eljárás keretében”. Ehhez képest a tárgybeli kvótaügyben annyi történt, hogy még 2015 folyamán az uniós belügyminiszterek Csehország, Magyarország, Szlovákia és Románia ellenszavazatával és Finnország tartózkodása mellett minősített többségi szavazással döntést hoztak 120 ezer menedékkérőnek a tagállamok közötti elosztásáról. Olyan határozatot, aminek nincsen jogalapja, mert kötelező (!) befogadási kvóta alkalmazásának lehetővé tételére vonatkozóan semmiféle normát korábban (és azóta sem) az Unió – éppen tagállami konszenzus hiányában – nem alkotott. Jogi megközelítésben nem kérdéses, hogy egy jogalap nélküli határozat, ami ráadásul egyidejűleg beleütközik számos tagállam, így hazánk nemzeti jogszabályaiba is, semmis. Ezt a döntést támadta meg hazánk és Szlovákia – Lengyelország támogatásával – az Unió bírósága előtt.

Mi történt most mégis? Diktatúrákra jellemző módon a jogot megerőszakolta a nemzetállami biztonsági érdekeket kezdettől figyelmen kívül hagyó birodalmi politika. Aki egy csöppnyire is figyelemmel kísérte az európai vezető hatalmak (Németország, Franciaország) és Brüsszel felelőtlen, sőt, egyenesen a határvédelemre koncentráló erőfeszítéseket megbélyegző, kriminalizáló folyamatos megnyilatkozásait, azt nem érhette meglepetésként a diktátum. Különösen, miután nyáron napvilágot látott az Európai Bíróság főtanácsnokának a döntést előkészítő összefoglalója, ami összességében nem jogi, hanem az uniós tagállamok közötti „szolidaritásra” épülő politikai érvrendszert tartalmazva javasolta a magyar és szlovák keresetek elutasítását. Mégis mellbevágó, hogy most nyíltan ki is mondták azt. A jog és a nemzeti hatáskörök ennyire arcátlan semmibevételéről ugyanis nekünk még élénk tapasztalataink vannak a kommunizmus idejéről. A tagállamok közti „szolidaritást” – ami Moszkva érdekein kívül senki mást nem szolgált – akkor is diktátumokkal igyekeztek megteremteni (békeidőben).

Az EU bírósága világos üzenetet küldött az EU politikájának és hatalmi szerkezetének antidemokratikus jellegéről, melyben az Európai Bíróság sem más, mint egy bírói talár mögé bújtatott politikai testület, aminek a tagjait politikai komisszárok alkotják. Ez után nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy végső esetben a brüsszeliták (illetve a mögöttük rejtőző nagyhatalmak) könnyűszerrel felhasználhatják az Európai Bíróságot „jogalkotásra”, az alapszerződések felülírására és ezen keresztül a nemzetek feletti hatáskörök kiterjesztésére is, ha a szükséges egyetértés nem jön az adott kérdésben létre. Ilyen esetben már a szavazati arányok sem igen számítanak, hiszen egy ilyen mechanizmusban elvileg – a bíróságon keresztül – akár egymaga a legbefolyásosabb tagállam is át tudja vinni az akaratát a többiek ellenében. A bíróságokat az Egyesült Államokban is előszeretettel használják stratégiai fegyverként, ha egy kérdésben nem sikerül a szükséges többségi támogatást elnyerni, amit jól példáz az ottani Legfelső Bíróság 2015-ös döntése is, amellyel a melegházasság kötelező bevezetésének előírásával ő maga írta felül a törvényeket. 

A mostani uniós diktátumot tehát sajnos nem lehet relativizálni azzal, hogy ez csak egyszeri alkalomra irányuló „ideiglenes”, rendkívüli döntés. Olyan erőpróba ez, ami hatékony ellenállás hiányában a tagállamok birodalmi alávetése előtt nyithat utat. A német külügyminiszter sietett is kijelenteni: Németország valamennyi európai partnertől elvárja, hogy betartsa az Európai Bíróság ítéletét a menedékkérők uniós tagállamok közötti elosztását szolgáló mechanizmusról. Az ítélet tehát az önkéntesség felszámolásának kezdetévé válhat. A jogi eljárások világa olyan ugyanis, hogy az olyan precedensre, ami haszonélvezőinek tetszését elnyeri, részükre működőképesnek bizonyul, és nem vált ki komoly ellenállást, utána előszeretettel alapítanak újabb eljárásokat, mechanizmussá fejlesztve azt. Ami ma az egyszeri kvóta, az holnap könnyen az állandósuló és mértékében a nagyhatalmi / birodalmi érdekek szerint növelhető, kötelező kvóta! Majd egy európai adóhivatal vagy éppen a melegházasság kötelező bevezetése stb. lehet a „tagállamok közötti szolidaritás” jegyében. 

Most még csak a bevándorlási kvótánál tartunk. Azonban ha ebben a kérdésben kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, az – látva a nyugat-európai trendet – drámaian aláaknázhatja társadalmunk békéjét és biztonságát, látványosan megváltoztathatja hazánk vallási és etnikai térképét, kultúráját. A muszlim népesség növekedése ugyanis – az európai vallásszabadság mostani gyakorlatának jegyében – kérlelhetetlenül mecsetépítési folyamatot generál, majd pedig a trendi nyugat-európai „Willkommenskultur” és politikai korrektség jegyében a többségi társadalom igazodását követeli a bevándorlók értékrendjéhez ahelyett, hogy ennek fordítottját várná el a bevándorlóktól. A nyugat-európai tapasztalatok szerint ennek eddig az érintett európai országokban mindenütt a keresztények és az őshonos lakosság itták meg a levét. Ennek tükrében igazán pikáns, hogy Ferenc pápa nemrég – a Migránsok és Menekültek Világnapjával összefüggésben – azt találta mondani, hogy a jelenleginél még „szélesebb lehetőségeket kell kínálni a migránsoknak és menekülteknek, hogy biztonságosan és törvényesen léphessenek be célországukba” (miközben az iszlám országokban még a legjobb esetben is üldözik a keresztényeket).

Ilyen önveszélyes európai közegben a nemzeti hatáskör elvesztése a migrációs ügyekben egyet jelentene hazánk és az eddig még ezen a területen önrendelkező kelet-európai térség belerántásával a nyugaton zajló, visszafordíthatatlannak tűnő iszlamizációs folyamatba. A már említett súlyos következmények mellett arculcsapása lenne nemzeti és vallási identitásunknak, amibe elválaszthatatlanul beleszőtte magát az iszlamizáció elleni több száz éves önvédelmi küzdelem is.   

Az Európai Bíróság döntését igazán a globalisták és a szuverenisták küzdelmének szemszögéből lehet megérteni, hiszen az egyértelműen a nemzetállami kereteket félresöpörni törekvő globalizmus európai hídfőállását erősíti. A globalizmus pedig nem egy személytelen folyamat, mögötte egy szupermilliárdos személyi kör jelenti a hajtóerőt, súlyos, beláthatatlan következményekkel fenyegetve a nemzetállamokat és a hagyományos értékekhez, így például a tradicionális családmodellhez ragaszkodó (ezért „korlátoltnak” tartott) kereszténységet. E folyamat végén – ha az üzlet beindul – a nemzetállami hatáskörök előbb-utóbb egyfajta önkormányzati hatáskör szintjére redukálódnak, ahol a miniszterelnök már gyakorlatilag nem lenne több mint egy polgármester (rosszabb esetben a birodalmi központot képviselő helytartó). A kereszténységnek meg csak mint kultúrközösségnek lenne helye Európában és ekként is csak addig, amíg a Tízparancsolatot magánügynek tekinti, egynek a sokfajta „értékrend” között, és mások lelki békéjének érdekében tartózkodik a hit nyilvános megvallásától.

Úgy tűnik, mintha a Nyugatnak a demokrácia, aminek lényege (ugye) a népképviselet, néprészvétel, csak a Szovjetunió és keleti blokkja összeomlásáig lett volna fontos. Ma ugyanis Brüsszelből olyanok oktatnak ki, akik mögött semmiféle demokratikus felhatalmazás nincsen, akiket emiatt népi szintről ellenőrizni, számon kérni lehetetlen. Az ügydöntő nagy nyugati tagállamok (így Német- és Franciaország) pedig előszeretettel használják őket szócsőként. Sok negatív dolog jogosan elmondható a nemzeti kormányokról is, azok sem mentesek a hatalommal való visszaéléstől, korrupciótól, de őket legalább leválthatjuk, ha van jobbra kilátás. A nemzetek feletti hatalom azonban mindegyikünk hatókörén kívül esik. Olyan világban élünk, amiben egyre több az igazságtalanság, háborúság, abnormalitás. De elemi érdekünk, hogy ezeken felháborodva se segédkezzünk a globalista erőközpontok (így Brüsszel) ellenőrizhetetlen hatalmának, diktatúrájának kiépítésében. Ahogy tőlünk telik, álljunk ellene ennek!

A mostani kvótadiktátum sorsa is megmutatja majd, hogy az EU milyen irányba fejlődik. Tovább csúszik-e a veszélyes lejtőn, ami a tagállamok egyetértése helyett a diktátumok világába visz, vagy sikerül még visszakapaszkodni? A diktátumok Uniója ugyanis újra győztesekre és legyőzöttekre osztaná föl Európát. El kell gondolkodni azon is, van-e értelme egy önfeladás felé haladó, iszlamizálódó Európához integrálódni? Eljöhet az idő, hogy – amíg még van mit megőriznünk – ebből az egészből nekünk, magyaroknak jobb lesz kimaradni. De addig is küzdeni kell egy ennél jobb forgatókönyvért.

Olvasson tovább: