Kereső toggle

Hamis talentumok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A filozófiatörténetben Nietzsche nevéhez fűződik az a korunk társadalmait kiváltképpen jellemző felismerés, hogy a felsőbb és alsóbb társadalmi rétegek eltávolodásának okai között nemcsak az anyagi különbségeket lehet és kell számba venni, hanem az erkölcsi-etikai indítékokat és azok messze ható következményeit. Fordítva gondolta, mint később Marx, aki a termelőeszközök tulajdonlásából vezette le a burzsoázia és a munkásosztály között mutatkozó érdekellentéteket, amelyek a termelőeszközök köztulajdonba vételével automatikusan szűnnek meg. Mi már azonban tudjuk, hogy nem ez történik. És korántsem csak azért, mert az orwelli tétel szerint vannak az átlagnál egyenlőbbek, hanem azért is, mert a tömegek lázadás helyett a rajtuk élősködők magatartását gyakorta követendő példának tekintik. Nem legyőzni akarják a fölöttük állókat, hanem bekerülni közéjük. Ez a törekvés kisebb kockázattal jár, mint a kétes kimenetelű küzdelem.

Marx forradalmi lelkesedésében nem vette figyelembe az alsóbb néprétegeknek a felsőbb osztályokba való törekvését, és nem tudatosult – talán a maga korában nem is tudatosulhatott – benne annak a lehetősége, hogy a leghangosabb elégedetlenkedőknek mindig ki lehet nyitni egy csapóajtót, amelyen keresztül bejuthatnak a kiváltságosok közé, s ez elejét veheti a lázongásnak. Ami ugyan nem fordul elő gyakrabban, mint a szerencsejátékok életformaváltáshoz szükséges mértékű nyereménye. De mivel tagadhatatlanul megtörténik, elegendő alapot nyújt arra, hogy a modern társadalom individualizálódott tagjai kétségbeesésükben tömegesen kapkodjanak a szerencsés véletlen tünékeny lidércei után.

Az önzetlen áldozatvállalás letűnt hőskorszaka nem tér vissza, amikor puritán népvezérek álltak az elégedetlen tömegek élére. Az emberek már nem a társadalmat akarják megváltoztatni, hanem a saját életüket. Ha kevés van, többet akarnak, ha többjük van, még többet. Nemes célokra hivatkoznak, de ezt azért nem kell feltétlenül elhinni nekik. A történelemben a szabadság harcias szószólóiból, ha hatalomra kerültek, nemegyszer kényelmes despoták lettek. Nietzsche szerint ez azért van, mert szívük mélyén soha nem is akartak egyebet.

Demokratikus dinasztiák?

A magukat demokráciának hirdető berendezkedések sem nélkülözik a kisebb-nagyobb közösségeiket jellemző alá- és fölérendeltségi viszonyokat, sőt, társadalmi szinten az alsóbb és felsőbb rétegek egyre növekvő eltávolodása posztmodern világunknak mindezidáig legyőzhetetlen jellemzője maradt. S míg az alá- és fölérendeltség eredetileg szolid megvalósulása semmit sem von le a demokrácia érvényességéből, addig az eltávolodás korlátlansága képes visszájára fordítani, pontosabban kiforgatni a demokratikus értékrendet. És ez nem pusztán egy lehetséges fikció, hanem napjaink lépten-nyomon tapasztalható valósága.

A hatalomgyakorlás során a választott képviselők módszerei és magatartása – ha sikerült biztonságosan megkapaszkodniuk – egy bizonyos idő után kevés különbséget mutat azokkal a politikusokkal szemben, akik más úton-módon, esetleg erőszakos eszközökkel jutottak a hatalomhoz. Mivel a hatalom birtoklása – s itt megint Nietzschére hivatkozhatunk – sokkal komolyabban befolyásolja a gondolkodást és a cselekvést, mint a megszerzéséhez vezető utak különbözősége. Ha az Egyesült Államok közelmúltjának történetét vizsgáljuk, akkor be kell látnunk, hogy egy jelentős demokratikus hagyományokkal rendelkező országban is kialakulhatnak a feudális viszonyokra emlékeztető dinasztiák. S itt gondolhatunk a Bush és a Clinton famíliákra. Arra, hogy családjukon belül tudtak esélyes elnökjelölteket állítani.

A társadalmi szerződések könyvtárakat betöltő irodalma már régóta a polcokon porosodik, mert a demokratikus rendszer jólétét megalapozó piacgazdaság versenye nem az együttműködésre és a megegyezésre való törekvést erősíti, hanem az oligarchák kíméletlen küzdelméhez vezet, akik nemzedékeken átívelő befolyásuk révén ugyancsak a saját dinasztiájuk megerősítésén fáradoznak. „Túl vagyunk már azon a rajongáson – írja Nietzsche –, amely szerződés alakjában képzelte el (az állami berendezkedést). Aki parancsolni tud, aki természettől fogva úr, aki cselekedetben és mozdulatban erőszakosan lép fel – mi dolga van annak szerződésekkel?”

Az alsóbb és felsőbb rétegek növekvő eltávolodása, a posztmodern társadalmak megosztottsága szóhasználatukból is kiviláglik. Nietzsche arra hivatkozik, hogy a német nyelv két szóval fejezi ki a rossz fogalmát. Míg a „schlecht” az elit szóhasználatában a csőcselékre vonatkozik és értéktelent jelent, addig a „böse” az alsóbb rétegek értelmezésében az elit kíméletlenségét és veszélyességét fejezi ki. Ennek megfelelően a „jó” fogalmát is egymástól eltérő jelentéssel használják: a kiváltságosok erős, merész, hatalmas és harcias, a többiek viszont békés és jóságos értelmet tulajdonítanak a „gut” szónak.

„Közveszélyes gazdagok”

A kiváltságosok közé vágyakozók azonban szellemi értékek nélkül – s ebben Nietzsche sem tudja levetkőzni filozófus voltát – méltatlanok a magasabb társadalmi rétegekbe való integrálódásra. „Nézzétek ezeket a fölösleges embereket! (…) Nézzétek, hogy kúsznak ezek a fürge majmok! Egymás hegyén-hátán mászkálnak, s így rángatják le egymást az iszapba, a mélységbe. (…) Aki túlságosan nagy vagyonnal rendelkezik, azt éppen úgy közveszélyesnek kell tekinteni, mint azt, akinek semmije sincs.”

Az újgazdagokat sújtó megsemmisítő kritika Nietzsche rendszerének belső ellentmondását tárja fel. Mert eszerint mégsem a hatalom akarásán kell nyugodnia a társadalmi berendezkedésnek, hanem a szellemi értékeken, amelyek nem feltétlenül hozhatók összefüggésbe sem a gazdasági, sem pedig a politikai hatalommal. A történelemből ismerünk üresfejű diktátorokat, akiknek korlátlan hatalomgyakorlása szellemiségük gyarlóságát tette nyilvánvalóvá.

Nietzsche sajátos gondolkodásmódját tükrözi, hogy nem a hatalommal visszaélőket, hanem az egyenlőség szószólóit tartja zsarnoknak. Ezt írja: „Ti, egyenlőségprédikálók, belőletek a tehetetlenség zsarnoki őrülete kiáltoz egyenlőség után.” Szerinte a zsidó-keresztény értékrenden nyugvó demokrácia a középszerűség vircsaftja és a kiválóság gyűlölete. „Az élet legerősebb és legmagasabb rendű akarása nem a létért való nyomorult küzdelem – vallja megfellebbezhetetlen meggyőződéssel –, hanem a harc, a hatalom és az uralkodás akarása!”

Az evangélium tanítását, mely szerint „aki legnagyobb közöttetek, legyen szolgája a többieknek”, Nietzsche a józan észnek ellentmondó követelménynek, a politikai bölcsesség hiányának minősíti.

 A demokrácia iránti bizalmatlanságát az alábbi megjegyzése is alátámasztja: „Ó, jóságos ég! – kiált föl – Minden népben van egy valaki, aki legalkalmasabb, legbölcsebb, legbátrabb, s igazán rendben volna minden, ha ezt a valakit ki tudnánk választani.” Igaza van abban, hogy ez nem mindig sikerül, de adós marad a válasszal, hogy az önjelöltek egymás közti küzdelme az előbbinél jobb biztosítékot nyújthat-e arra nézve, hogy valóban a legalkalmasabb fejére kerüljön a győzelem hervadhatatlan babérkoszorúja? Ezt a kérdést már csak azért sem teszi fel, mert bízik abban, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni az „übermensch”, aki majd keményen kezébe veszi és elrendezi az összekuszálódott dolgokat. Lesz ereje megzabolázni a megbízhatatlan csőcseléket és az önhitt és üresfejű gazdagokat.

A történelem tanúsága szerint azonban semmi sem megbízhatatlanabb és önhittebb, mint a gonoszság szörnyszülötte, a felsőbbrendű ember, az „übermensch”.

A gonoszság prófétája

Minden élet más életekből táplálkozik: a nagy halak felfalják a kis halakat – mondja Nietzsche. Mintha Marxot hallanánk. De vele ellentétben itt nem valami vérlázító dolog történik, hanem ez az élet természetes rendje, amin Nietzschének esze ágában sincs háborogni, változtatni meg még kevésbé. 

De éppen azért, mert az Isten halálát és az értékek átértékelését hirdető Nietzsche a zsidó-keresztény értékrendet negatív előjellel látja el, s ennek következtében az erényeket bűnné, a bűnöket pedig erénnyé akarja változtatni, sokat tud – talán minden gondolkodónál többet – az ember rosszra hajló természetéről. Meglátta ennek mélységeit, és mert pozitívumként értelmezte, nem riadt vissza annak félelmetes sötétségétől. S mivel a huszadik század éppen ezt hozta – minden korábbi századnál pusztítóbban – a felszínre, Nietzsche meglátásai sokszor a próféciák erejével hatnak. Az „übermensch”-mítosz megteremtésével nemcsak a fasizmus előhírnöke volt, hanem a védekezésre szoruló, elpuhult és általa csordaerkölcsűnek minősített Európa egységét is előre látta.

Megjövendölte, hogy fél évszázadon belül a demokratikus Európa kormányai gigászi háborúban fognak egymásra támadni a világpiacok birtoklásáért, amelynek később a kontinens népeinek kényszerű egységesüléséhez kell vezetnie. Csak egy egyesült Európa képes megteremteni egy magasabb rendű nemzedék megszületésének a feltételeit.

De nemcsak Európáról, hanem Oroszországról is volt egy-két találó megjegyzése. Oroszország Európa „szőke bestiája”. Népe „a bátor fatalizmus jóvoltából előnyben van velünk, nyugatiakkal szemben az élet kezelését illetően”: ők ugyanis nem lázadoznak a hatalom ellen, nem pazarolják az erejüket fölöslegesen, mint a nyugatiak. Erős kormányuk van, „parlamentáris hülyeség nélkül”.

A demokráciáért nem a franciákat, mint inkább az angolokat okolta. De mit lehet várni egy olyan néptől, ahol a szatócsok és a hajósgazdák annyira elszaporodtak, hogy képesek elnyomni az arisztokráciát? Azok a társadalmak veszítik el a jellemüket, ahol az utánzás vízszintes irányú: az átlagember a mintakép, mindenki mindenkihez hasonlít, sőt hasonlítani akar. Még a nemek is közelednek egymáshoz: a férfiak asszonyokká válnak, az asszonyok férfiakká.

Példabeszéd a talentumokról

Ha közvetlen környezetünkben alaposabban körülnézünk, látnunk kell, hogy Nietzsche felismerései nem voltak egészen alaptalanok. A politikai hatalom viselői hajlamosnak mutatkoznak arra, hogy önmagukat felsőbbrendűnek tekintsék, és semmibe vegyék a rájuk bízott tömegek jogos igényeit. A politika holdudvarában tenyésző újgazdagok korlátlan mohósága valóban veszélyes a társadalomra, hiszen a piaci versenyben való részvétel viszonylagos tisztességébe vetett hit alól végképp kihúzzák a talajt.

És mindaz, amit a politikai és gazdasági hatalom birtokosainak magatartásában tapasztalunk, beleépül mindennapjaink gondolkodásmódjába. S hogy milyen mértékben hatja át az értékrendünket, arra a legkézenfekvőbb példa az, ahogy a közbeszéd a tehetség fogalmát használja.

A közgondolkodás észreveszi ugyan, hogy a hatalmukkal visszaélő politikusok és a mohó újgazdagok nem állnak a helyzet magaslatán és nem is tekinthetőek erkölcsi értelemben példaképeknek, mégis tehetségesnek nevezi őket, pusztán azért, mert sikeresek. Mert elértek és birtokolnak valamit, amit az átlagember nem képes elérni és nem képes birtokolni. A közéletben és a gazdasági életben tapasztalható anomáliák, a rafinált manipuláció és az ügyeskedés ellenérzést vált ki, ami azon nyomban el is párolog, mert rögtön ott a felmentés, hogy hát ezek mégiscsak tehetséges emberek. Így jutunk el odáig, hogy az okosság az embertársak eredményes becsapásában mérhető. Büszkék vagyunk az okosságunkra, mert túl tudunk járni a másik eszén.

Holott egyáltalán nem biztos, hogy ez a szellemi képesség jele, hanem sokkal inkább az erkölcsi gátlástalanságé. S ha a jóhiszeműséggel találkozunk, akkor alig tudjuk elrejteni a lekicsinylésünket. Hát hogy lehet valaki a mai világban ennyire naiv?

A Szentírást olvasó embert azonban nehéz megtéveszteni. A Máté evangéliumának a talentumokról szóló példabeszéde egyértelmű eligazítást nyújt. Az Isten mindenkinek ad különböző értékeket, amelye-ket élete során kamatoztatnia kell. Mert a talentum, a tehetség érték, és ennek megfelelően kell használni.

Aki azonban a kapott adománnyal visszaél, az nem tesz egyebet, minthogy hamis pénzre váltja a talentumot, és az értéktelen hamisítványt forgalmazza és gyarapítja. Miként a hamis pénzt, ezt is mindenütt elfogadják, ahol nem tudnak különbséget tenni a valódi és a hamis, a jó és a rossz között. De az istenáldotta tehetség, amelyet eredeti értéke szerint – önmaga és embertársai javára – kellett volna kamatoztatni, mindörökre odaveszett.

Olvasson tovább: