Kereső toggle

Végső támadás indult Nyugaton a Biblia ellen

A hetven borjú

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az őszi zsidó ünnepek alkalmából az UNESCO szép kis ajándékkal lepte meg Izraelt, midőn a múlt héten kinyilvánította, hogy Izraelnek nincs történelmi köze és joga a Templom-hegyhez, Jeruzsálem hívő zsidók számára legszentebb pontjához. Válaszul Izrael felfüggesztette az együttműködést a világszervezettel. Az éppen most zajló sátrak ünnepén viszont keresztény küldöttségek sokasága vesz részt a világ szinte minden országából, hogy hitet tegyen a modern Izrael Állam melletti szolidaritásáról, sőt annak üdvtörténeti jelentőségéről.

„Amikor Izrael népe száműzetésben van, a Tóra betűi is száműzetésben vannak” – mondta valamikor régen egy zsidó bölcs. Valóban: a Tóra 613 parancsából a Szentföldön kívüli diaszpóra-létben csak körülbelül 90 tartható meg a legjobb szándék mellett is. A régi mondást a mai helyzetben így fogalmazhatjuk át: amikor Izrael népe visszatér történelmi hazájába, a Tóra – és az egész Ószövetség – betűi is visszatérnek eredeti jelentésükbe.

***

A Bibliában ténylegesen hívő zsidók és keresztények egyre nagyobb sokasága ismeri fel, hogy Izrael állami újjászületése és több mint fél évszázados létezése immár nemcsak megkerülhetetlen történelmi tény, hanem üdvtörténeti és teológiai jelentősége is óriási. Mind a judaizmusban, mind a keresztény kultúrkörben heves vitákat és mély megosztottságot indukál Izrael Állam léte.

A zsidó valláson belül egyes ultraortodox irányzatok azok, amelyek ellenzik Izrael állami létezését a Szentföldön, mert a prófétai írások alapján egyértelmű, hogy az csak az apokaliptikus végidőkben jöhet létre, és a hagyományos judaizmus szerint „nem szabad kikényszeríteni a véget”. A cionista ortodoxia – a talmudi stílust követve a lényeget mindig távirati rövidséggel közlő – válasza erre ennyi: „Nem mi kényszerítjük ki a véget, hanem a vég kényszerít minket.” (Rav Kuk) Egy mai zsidókeresztény tanító (Michael Brown) vetette fel a következő gondolatot: vajon elképzelhető-e egy hívő zsidó számára, hogy Izrael a hazáját Isten tudta és beleegyezése nélkül veszítette el kétezer évvel ezelőtt? Bizonyára nem. Akkor az hogyan lenne elképzelhető, hogy Izrael immár hetven éve visszanyerte hazáját, állami létét eredeti helyén Isten tudta és beleegyezése nélkül?

Izrael Állam puszta léte így önmagában megcáfol rengeteg ezeréves teológiai tévedést, és a Kinyilatkoztatás mindkét népét ellenállhatatlan erővel kényszeríti felfogásának teljes újragombolására. A Biblia betűi a néppel együtt térnek vissza eredeti jelenté-sükbe. A mindkét oldalon fellépő megosztottság szintén üdvtörténeti jelentőségű: a régi téves gondolkodásmódhoz ragaszkodók végül kénytelenek lesznek elutasítani a teljes Szentírást, s így végre megszűnik egy régi látszat. 

***

A kereszténység oldalán az úgynevezett szuperszesszionizmus (más néven helyettesítési vagy szubsztitucionista teológia) és az allegorista írásmagyarázati hagyomány folytatói akadékoskodnak Izrael állami léte és annak üdvtörténeti jelentősége ellen. A szuperszesszionizmus alaptétele, hogy Isten Izraelt véglegesen elvetette mint kiválasztott népét, he-lyére véglegesen az egyházat állította, így a zsidóság nemzeti-állami helyreállítására többé nem kerülhet sor. Ez az állítás homlokegyenest ellentétes több száz bibliai próféciával és ígérettel, ezért csak az allegorista írásmagyarázat segítségével igazolható, amely szerint minden Izrael jövőjére vonatkozó, pozitív szövegrészt átvitt értelemben az egyházra kell vonatkoztatni (Ágoston). Ez az írásmagyarázati elv viszont a Biblia belső önértelmezésével teljesen összeegyeztethetetlen.

Tekintettel arra, hogy a zsidó gyökereitől elszakadt történelmi kereszténység egész teológiai rendszerét ezekre a hamis elvekre építette fel – különösen az eszkatológia (a történelem végével foglalkozó tudomány) és a politikai teológia (konkrétan az államegyháziság kérdése) területén –, Izrael állami léte ellenállhatatlan és földcsuszamlásszerű átalakulást kényszerít ki a legalapvetőbb keresztény elvek és tanok világában is. Keresztények sokmilliós tömegei jutnak a világon mindenhol, egymástól függetlenül arra a meggyőződésre, hogy Izrael világi államának létrejötte és szemmel láthatólag virágzó élete a Szentföldön a kiválasztott – és valójában Istentől el nem vetett – nép isteni helyreállításának első lépése.

Ez azonban egyúttal azt a felfoghatatlanul nagy horderejű tényt is jelenti, hogy Isten valóságos módon visszatér a történelembe, sőt a politika világába. Hiszen Izrael állam nemcsak üdvtörténeti, hanem világpolitikai tény is. Nem is akármilyen: egyre inkább a globális politika centrális tényezője, a legfeszültebb és legérzékenyebb háborús pont, amely köré és amelyhez képest az összes erővonal elhelyezkedni látszik a földön. Akik közelebbről ismerik ezt a helyzetet, azt is tudják, hogy ezen belül is a jeruzsálemi Templom-hegy az abszolút fókuszpont és forráspont. Régi rabbik fogalmazásmódja szerint a legerősebb jó angyalok és a legerősebb gonosz angyalok kisugárzása és ezek konfliktusa Jeruzsálemben koncentrálódik. Jól érezhető ez a városban, ahol feltűnően sok, addig és máshol józanul viselkedő ember veszíti el önmérsékletét a jó és rossz közötti rendkívüli spirituális feszültség erőterében. A város jó és rossz értelemben egyaránt – a próféta szavával – „részegítő” atmoszféráját mindenki ismeri, aki járt már ott.

***

A nyugati humanista és szekuláris gondolkodás, amely – teljesen érthető okokból, a katolikus és kálvinista államegyháziság elviselhetetlen, hazug és gyilkos rendszere elleni felvilágosodás kori küzdelme révén – nagy nehezen elválasztotta az államot az egyháztól, jelenleg szintén gyökeres paradigmaváltás előtt áll Izrael állami léte miatt. Ha ezt nem tudja végrehajtani, meg fog bukni. Ugyanis elméletileg és gyakorlatilag egyaránt hatalmas kihívás elé állítja az az elméleti eszköztára számára feldolgozhatatlan tény, hogy Izrael államával együtt az üdvtörténet – vagy akár úgy is mondhatjuk: maga a Mindenható – visszatért a konkrét politikai realitásba, jóllehet abszolúte másképpen, mint ahogy – valóban hamis módon – ezt a középkori „keresztény államok” állították magukról. A Nyugat erről szinte még gondolkodni sem tud, meg sem tudja fogalmazni a problémát, mert még az ehhez szükséges fogalmait is gondosan és alaposan megszüntette a szekularizáció évszázadai alatt. Emiatt azonban ki is csúszik a kezéből az egész ügy, és az Izraellel kapcsolatos kommunikációját, szembetűnően elfogult és minősíthetetlenül, durván ellenséges médiatevékenységét, szankcióit, valamint saját belső problémáinak kezelését és kérdésfeltevéseit ugyanaz a sajátos őrültség, „részegség” jellemzi, amit fentebb Jeruzsálem sajátos hatása kapcsán említettünk.

A Nyugat voltaképp végső háborút indított maga a Biblia ellen is – mint ami Izrael állami létének egyre inkább egyetlen legitimációs alapja a szemében (ahogy a holokauszt lassan a múlt ködébe veszve elveszíti ezt a szerepét, és emléke a képmutató polgári kultúra egy kötelező elemévé silányul) –, és önmagából is megmagyarázhatatlan sietséggel és erőfeszítéssel igyekszik kiszaggatni annak erkölcsi gyökereit. Csak az én rövidke felnőtt életem alatt szembetűnő változáson ment át a szabadelvű gondolat: míg régebben a lelkiismeret, a vallás, a szólás, a gyülekezés, a sajtó és a tanítás szabadságáért küzdött, addig ma az amerikai Facebookot arra kényszerítette a posztmodern liberalizmus, hogy ne csak a női és férfi nemek között lehessen választaniuk a regisztrálóknak, hanem még vagy ötven további opció közül; a házasság felfogásának és jogi kereteinek felbontása nyomán egy nő férjhez ment egy fához, egy másik meg önmagához; egy harmadikat pedig hivatalosan is macskának nyilvánítottak, mivel mindig is annak érezte magát, de immár, győzelem, bátran vállalhatja is ezt. Egy festőművész ember helyett hivatalosan is kiborg lett; a „szakállas nő” nagyszerűsége melletti kiállás szinte az erkölcsös magatartás szimbólumává nőtte ki magát Európában. És mindehhez már egészen kezdünk hozzászokni! A világ legelismertebb egyetemein diplomatának vagy épp matematikusnak tanuló diákok – a közeljövő döntéshozói – pedig sokan mindennap szívnak füvet, és már dolgozataikat is meg tudják így írni. A kábítószerpiacon egészen új, soha nem látott, szintetikus szerek jelennek meg százával havonta, köztük például a DMT, amely a szervezetben természetes módon kizárólag a szívhalál beállta után, a klinikai halál állapotában szabadul fel, hogy kicsit késleltesse az agyhalált – vagyis az ezt szedő fiatalok voltaképp átélik saját halálukat, majd ezzel a tudattal élnek tovább; s mindezt hivatásos pszichológusok nyilvánosan népszerűsítik mint a „felébredés”, „megvilágosodás” eszközét.

Az embernek néha az az érzése, hogy a Nyugat kezd megbolondulni, szakszóval kifejezve, kezdi elveszíteni a realitáskontrollját. Brüsszel, Malmö, Berlin, Párizs nem néz szembe azzal, hogy lassanként maguk is megismerik Jeruzsálem belső problémáját, ha muszlimok lakta negyedeikben, ahol már most is jobbára a saría uralkodik, és a rendőrök alig mernek belépni, iszlám autonómiát követel majd a lakosság. Erősebben liberális barátaim és sajtójuk pedig egyre inkább olyan stílusban kommunikálnak és viselkednek e gyökeres és viharos sebességű kulturális átalakulás heves védelmében, mintha az életük függne tőle – amely stílust húsz évvel ezelőtt maguk ítéltek volna el a legmélyebben –, mint egy rendkívül intoleráns és zárt gondolkodású vallási szekta tagjai, akik már elgondolkodni sem hajlandók arról, ami nem támasztja alá illúzióikat, érvek helyett a szidalmazás, trágár szitokszavak özöne és moralizáló megbélyegzés eszközeit használva; megkérdőjelezhetetlen alapigazságként kezelve azt a hitüket, amely szerint aki nem ért egyet mondjuk a homoszexuális házassággal, nem vitatja el Izrael jogait saját állampolgárainak katonai megvédéséhez, vagy veszélyesnek tartja a tömeges muszlim migrációt, az velejéig gonosz ember, aki nem is méltó a beszélgetésre. Vagyis lassan bigottabbak minden általuk oly igen kritizált vallásnál. Mondom mindezt mint a szabad gondolkodás feltétlen híve, és éppen a klasszikus szabadelvűség védelmében.

***

Visszatérve a zsidó ünnepekre, sok szekularizált ember teszi fel a kérdést: miért kellene igazabbnak tartanunk az Ószövetséget, mint bármelyik más nemzet ősi mítoszait vagy kultuszait? Miért kellene a nem zsidóknak különbnek tartaniuk a zsidók szent iratait bármelyik más nép vallásánál? Erre a kérdésre a válasz egyedül a Názáreti Jézus, a Krisztus személyében van. Egyetlen más nemzet egyetlen vallásalapítója sem tette ugyanis azt meg – de még csak eszébe sem jutott senkinek –, hogy magára vegye Isten színe előtt az egész emberiség bűneit és azok minden büntetését és következményét, hogy így mintegy „elvigye a balhét” mindannyiunk helyett, ráadásul azzal a hittel, hogy mivel ez egy jó tett, és Isten is jó, ezért fel fogja őt támasztani a halálból, jelezve ezzel e helyettesítő önfeláldozás elfogadását. Egyedül Jézus, aki történetesen – de nem véletlenül – épp egy zsidó ember volt, tette ezt meg, és hite helyesnek bizonyult, amikor három napra rá testben feltámadt a halálból. Az egész emberiség ebből, és egyedül ebből tudta meg, hogy Isten valóban és teljesen jó, hogy Ő az egyetlen lény, akiben mindig teljes szívünkből megbízhatunk. Ez a hit minden tudásnál mélyebbre nyúlik a szívben; és ez igazolja minden nép számára, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás messze magasabb rendű minden nemzet spirituális irodalmánál. Mi, nem zsidók, csak Jézusnak hisszük el, hogy „könnyebb az égnek és a földnek elpusztulnia, mint a Törvényből és a Prófétákból egyetlen betűnek vagy egyetlen írásjelnek érvénytelenné válnia”. Vagyis azt, hogy az Ószövetség Isten kinyilatkoztatott Szava, és a próféták valamennyi ígérete hiánytalanul meg fog valósulni. Vagyis azt is, hogy Izrael helyre lesz állítva, és Isten a Messiás által visszatér a történelembe.

A János evangéliumának tanúsága szerint maga Jézus Krisztus is részt vett a sátrak ünnepén Jeruzsálemben. Ha valaki nekiáll kiszámolni a Tórából, láthatja, hogy az ünnep egy hete alatt, annak idején, amikor állt még a Szentély a Templom-hegyen, éppen hetven bikaborjút áldoztak fel (többek között). Pillanatra figyelmen kívül hagyva most az állatvédők felhördülését is, idézzük fel, hogy a rabbinikus hagyomány szerint a hetven a nemzetek száma, mert a tórai felosztás szerint hetven alapnemzet és alapnyelv létezik. A rabbik szerint a hetven bikaborjú a hetven nemzet érdekében bemutatott engesztelő, közbenjáró áldozat Istennek. A zsidó felfogás szerint a jeruzsálemi Templom az egész emberiség érdekében állt és működött, a lévita papság és vele az egész zsidóság pedig az egész emberiség bűnbocsánata érdekében végezte szolgálatát Isten színe előtt. A Templom pusztulása után a judaizmusban az ima vette át az áldozatok szerepét Hóseás próféta útmutatását követve: „Vigyetek magatokkal szavakat, és ajkaink bikaborjaival áldozzunk.”

Aki ismeri a zsidó imákat, tudja, hogy ezen a héten a hívő zsidóság – a Jeruzsálembe zarándokolt sok száz Izrael-barát kereszténnyel együtt – folyamatosan imádkozik az őt, őket máig sem keveset szidalmazó emberiség bűnbocsánatáért és minden nemzet javáért. A bikaborjak vére helyett pedig maga a Messiás, Jézus vére kiált folyamatosan kegyelemért Istenhez. Nagy szükség van rá, mert a Mindenható a szemünk előtt tér fokozatosan vissza a földi történelembe, és ez rövidesen mindent megváltoztat.

Olvasson tovább: