Kereső toggle

Materializmus, bálványimádás és a szélsőségek terjedése

Giczy György írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zenedoboz bohóca, ha felhúzzuk a szerkezetet, táncol, de nem a zene dallamára, hanem úgy, ahogy a fogaskerekek mozgatják. A bohóc nem hallja a zenét, ezért mozog mechanikusan. A mozgás és a dallam között semmiféle összefüggés nincs, csak annyi, hogy egyszerre kezdődnek, és egyszerre szűnnek meg. Mégis az az illúziónk, hogy a bohóc a zenére táncol. A posztmodern társadalmak tömegemberei is így élnek: látható és láthatatlan hatalmak tartják mozgásban őket, miközben egyre süketebbek az eszmék és alapértékek messzi múltjukból átszűrődő hangjaira. De váltig az az illúziójuk, hogy szabadságban élnek, és a demokrácia emberi méltóságot biztosító elvei szerint tevékenykednek. Pedig már régen elvesztették az önálló gondolkodás képességét.

Descartes alapvetése, a „gondolkodom, tehát vagyok”, a gondolkodás tényéből vonta le a következtetést, hogy az én mint egyén létezik. De ennek a fordítottja is igaz: csak akkor tudunk gondolkodni, ha nem veszítettük el az egyéniségünket, ha az „én” valóban én vagyok.

Erich Fromm az Utak egy egészséges társadalom felé című könyvében azt vizsgálja, hogy a modern kor emberének a lelki betegségei miként mutatkoznak meg az általa alkotott társadalom egészségtelen tüneteiben, amelyek erősítik az egyén neurotikus tüneteit. Ennek alapján elemzi a modern kori társadalmak anomáliáit. Szerinte „az egészségtelen társadalom kölcsönös ellenségességet, bizalmatlanságot teremt, amely az embert mások számára felhasználható és kihasználható eszközzé teszi, amely megfosztja önérzetétől, és csak annyit enged meg számára, hogy alávesse magát másoknak, vagy automatává legyen”.

Az elidegenedés társadalma

Mivel a posztmodern társadalmak tagjai már nem tarthatják ellenőrzésük alatt az áttekinthetetlenül hatalmas államgépezetet és a szeszélyes gazdasági rendszert, kénytelenek ráhagyatkozni a mindennapi létüket amúgy is befolyásoló politikai és pénzügyi hatalomra. Fromm ezzel kapcsolatban az elidegenedést említi, amelynek megállíthatatlan folyamatáról már Hegel is értekezett. Eszerint „az egyedi embernek fennmaradása érdekében gyakran kell mások korlátozott érdekeit szolgálnia, továbbá saját érdekeinek kielégítése céljából másokat ugyanígy puszta eszközzé kell alacsonyítania”.

Az elidegenedett ember a tőle egyre függetlenebb törvényszerűségek szerint működő hatalmak bálványozására kényszerül. És így sodródik a kiszolgáltatott és elbizonytalanodott létének megerősítését ígérő, minden problémájára, egzisztenciális félelmeire totális megoldást kínáló szélsőséges eszmék felé. „Az egyén… az intézményekre támaszkodik – írja Fromm  –, úgy érzi, gyökereivel beléjük kapaszkodhat, önazonosságát azok részeként, nem pedig tőlük elkülönült egyénként érzékeli. (…) Fél a szabadságtól, amely izolált atommá változtatta, a nép és a föld új imádatába menekül, amelynek két legnyilvánvalóbb formája a nacionalizmus és a rasszizmus.”

Az egzisztenciális félelmek eloszlatásának, elfelejtésének legegyszerűbb módja, ha az ember másokban képes félelmet kelteni. Ezért egy olyan nyájhoz kell tartoznia, amelynek tagjai ugyanezzel a módszerrel akarják meghaladni kisebbségtudatuk kínzó gondjait. A posztmodern társadalmak az egyéni identitás megerősítése helyett a státusazonosulást és a konformitásérzetet kínálják, ami könnyen átváltható a szélsőséges mozgalmak nyájidentitására.

Az elidegenedett, önazonosságát elveszített ember hiányérzeteit csak a nyájidentitás és a minden akadályt legyőzni képes erő megnyilvánulásai tudják csillapítani. Az „egy csónakban evezünk” tudata. És ennyi elég. Kinek jutna eszébe megkérdezni, hogy merre is megy ez a csónak?

A hatalomviselők, a vezetők bálványokká válnak, mert „az egyén minden képességét rájuk vetíti – írja Fromm –, imádja őket abban a reményben, hogy képességei egy részét az alávetettség és az odaadó tisztelet révén visszanyerheti”.

Elgyengülő demokráciák

Az a megdöbbentő, hogy a demokrácia örve alatt olyan rendszerek épültek, amelyeket látszólag csak igen kevés választ el a szélsőséges eszmék terjesztői által elérhető célként kínált állapottól. Mert már régen átszakadtak azok a korábban átléphetetlennek tartott korlátok, amelyek egyértelműen elválasztották egymástól az önkéntes alapon szerveződő és a társadalom életerejét reprezentáló civil közösségeket a demokratikus alapértékeket semmibe vevő, illetve azokat megsemmisíteni szándékozó mozgalmaktól. Ezért az első lépés, legalábbis a legelső, ebbe az irányba könnyen megtehető.

Az egyre számosabb országban felerősödő szélsőséges pártokkal szemben a demokrácia iránt elkötelezett politikai vezetők jobbára tehetetlenek, mert nincsenek hathatós válaszaik a posztmodern társadalmak ellentmondásaira. Olyanok – Fromm találó hasonlata alapján –, mint a megvadult ló lovasai, akik büszkék arra, hogy még mindig nyeregben vannak, bár az állat felett már rég elvesztették az irányítást.

Ők is bizonytalanok, de kétségeiket nem akarják megosztani a választóikkal. Attól félnek, hogyha ezt mégis megtennék, elveszítenék maradék tekintélyüket is. Akkor el kellene engedniük a kantárt, amelyhez  –  mint a megszerzett privilégiumaik biztosítékához  –  a végsőkig ragaszkodnak. Amivel viszont kivívják Hegel megsemmisítő bírálatát: „Ha a kiváltságos individuum merőben magáncélokra használja jogát, partikuláris szenvedélyeinek és önszeretete céljainak kielégítésére, akkor nemcsak barbár, de silány jellem is áll előttünk.”

A posztmodern bálvány

A szélsőségesek politikustársaikkal ellentétben vakító fénybe helyezik a posztmodern demokráciák ellentmondásait. És mindent a lehető legjobban képesek helyretenni, nem annyira a problémák megoldásával, mint inkább azok megsemmisítésével. S hogy mi a probléma, az pusztán megegyezés kérdése. Leginkább egy kisebbség, egy etnikum, amely sajátosságainál fogva a kialakított, avagy a kialakítandó rendszerre nézve veszélyes idegennek tekinthető.

A posztmodern társadalom elidegenedett embere tárgynak tekinti embertársait és önmagát is. Minden fölött az eldologiasodás uralkodik. Mivel elvesztette a személyiségének mással föl nem cserélhető és ugyanakkor az embertársaival egymást gazdagító elemeit, ezért tájékozódása, ismeretszerzése során beleragad a tőle függetlenül létező tárgyak és tárgyiasult rendszerek világába. A folyamat során a vezér is tárgyiasul: a tömeg belőle alkotja meg a maga bálványát. Hiszen kritikátlan rajongása arra biztatja és arra jogosítja fel, hogy hatalmának fékjeit és ellensúlyait nyomtalanul eltüntesse, hogy semmi se álljon az útjában. 

 Az eldologiasodás mindenen elhatalmasodik. Az ember nemcsak a részfeladatokat végző munkájába és egyéb feladataiba belefelejtkezve él, de még a szabadidejét sem képes a tárgyi világtól való megszabadulás jegyében tölteni, hanem újabb és újabb tárgyak megvásárlására törekszik. A birtoklási vágy szüntelenül foglalkoztatja. Igaza volt Arthur Millernek, amikor azt mondta, hogy „régen, ha valaki boldogtalan volt, elment a templomba, vagy forradalmat csinált; ma elmegy vásárolni”.

De még ennél is többről van szó. Az ember olyan dolgokban hisz, olyan maga alkotta bálványokat tisztel, amelyek ellen az Ószövetség prófétái és a korai keresztények egyaránt küzdöttek. „A modern ember – írja Fromm  –, ha ki merné mondani, hogyan képzeli el a mennyországot, a világ legnagyobb áruházának a képét festené le, amely tele van újdonságokkal, neki pedig rengeteg pénze van, hogy megvegye azokat.”

A valóságvesztésből származtatható tévhitek és hiedelmek behatolnak a vallások világába is. Némely egyházhoz vagy felekezethez tartozó, magukat vallásosnak tartó emberek gondolatvilágában  – s itt érdemes ismét Frommot idézni  – az „Isten átalakult egy távoli Világegyetem Kft. vezérigazgatójává”. Ezért aztán ezek az egyházak és vallási felekezetek „a modern társadalom hagyományos erői közé tartoznak, és a vallás segítségével arra biztatják az embereket, hogy folytassák az életüket egy mélységesen vallástalan rendszerben, és legyenek elégedettek vele. A többségük láthatólag nem ismeri fel, hogy ez a fajta vallás végül nyílt bálványimádássá fajul, ha nem kezdi el végre nyíltan nevén nevezni a modern bálványimádást, és küzdeni ellene; ahelyett, hogy csak szónokolnak Istenről, és ezáltal több értelemben is visszaélnek a nevével”.

S ezzel a kör bezárul: vallási és társadalmi életünk kiüresedése egyaránt utat nyit a szélsőséges eszmék terjesztette bálványimádáshoz, amely nemcsak az immanens, hanem a transzcendens világ birtokba vételére készül.

Olvasson tovább: