Ha nem a történelmi realitásokat vesszük figyelembe, hanem a jelen állapotainkból tekintünk vissza a rendszerváltásra, és az objektív helyett a szubjektív, a pszichológiai idő múlása szerint emlékezünk, akkor negyedszázadnál jóval régebbinek, majdhogynem idejétmúltnak érzékeljük demokratikus átalakulásunk kezdeti eseményeit. Mert mindaz, ami akkor történt, öregebb lett a maga koránál. És a közhiedelem szelektív és szubjektív emlékezete ebben a végelgyengüléses állapotában őrzi egykori reményeit. Vagy ellenkezőleg: ifjúkori botlásként tartja számon, amikor irreális eszmék kerítik hatalmukba a nyiladozó értelmet. Az emlékképeket mindkét esetben átszínezi a napjainkban már-már küszöbönálló konszolidáció.
A konszolidáció Janus-arcú fogalom: nemcsak a fennálló hatalom megerősödését, hanem a tömegek beletörődését, a nyughatatlan változásokba való belefáradását is jelenti. Ez a kölcsönösségen nyugvó állapot nem a fejlett, működőképes demokráciákat, hanem az attól közelebb vagy távolabb eső rezsimeket jellemzi. Ezért voltak képesek az úgynevezett szocialista diktatúrák – nemzeti hagyományaiktól vagy a külső determinációiktól függően – különböző mértékben, de mégis egymáshoz hasonló módon konszolidálódni. S ha a rendszerváltást megelőző elmúlt negyven évre tekintünk vissza, be kell látnunk, hogy ott sem pusztán az egypártrendszer hatalomgyakorlásának az éleit köszörülte le az idő, hanem a tömegek ellenállóképessége is belesimult a kádári konszolidációba.
Tekintélyuralmi rendszer
Juan Linz spanyol politológus a se nem demokratikus, se nem totalitárius rendszereket tekintélyuralmi rendszernek nevezi, amelynek jellemzői a korlátozott pluralizmus és egy vezér vagy esetleg egy kis csoport hatalomgyakorlása, amit azonban nem definiálnak, mint a totalitárius rendszerekben. Linz azt állítja, hogy a tekintélyuralmi rendszereknek – ugyancsak a totalitáriustól eltérően – nincs intellektuálisan kidolgozott ideológiája, inkább az emocionális kötődést szorgalmazzák, és támogatásuk nincs kényszerű mozgósítással összekötve, inkább a rendszer iránti közömbös magatartást részesítik előnyben.
Ha napjaink közéleti állapotát vizsgáljuk, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek az ismérvek messzemenően megtalálhatóak a Fidesz által kormányzott Magyarországon. Van pluralizmus, mert van többpártrendszer, de korlátozott formában, mert az ellenzék ellenőrző és kritikai funkciója elenyésző, a kormánypropaganda tömegtájékoztatási túlsúlya pedig vitathatatlan. Van vezér is, és van a regnáló hatalomnak privilégiumokhoz juttatott holdudvara, amelynek körét valóban nem definiálják, mint az úgynevezett szocialista diktatúrában, amelyben a kommunista párt volt a rendszer deklarált élharcosa.
S hogy a mi tekintélyuralmi rendszerünk kissé közelebb áll a totalitáriushoz, mint a demokratikus berendezkedéshez, az abból is kitűnik, hogy nálunk a diktatúrákhoz hasonlóan van kidolgozott ideológia, és abba az irányba mutató törekvések is tetten érhetőek, amelyek a növekvő mértékű politikai passzivitással szemben, ha kesztyűs kézzel is, de következetesen és elszántan igyekeznek minél szorosabb együttműködésre sarkallni az állampolgárokat. S itt gondolhatunk az óvodáskorúak határlátogatásától kezdve a központilag finanszírozott CÖF-ig minden olyan manipulatív manőverre, amely ideológiai alapon a társadalom különböző szegmenseinek mozgósítását szorgalmazza.
2015. 11. 13. (XIX/46)
