Kereső toggle

Magyarország és a küszöbön álló konszolidáció

Giczy György publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mindenhez hozzá lehet szokni. Csak idő kérdése. Nem biztos, hogy a politikától befolyásolt körülményeinket kedveljük, szívünk mélyén talán szabadulnánk belőle, de éppen a megváltoztathatatlanság miatt – úgy érezzük – ki kell egyeznünk szűkülő lehetőségeinkkel. Könnyen, avagy nehezen alakuló felfogásunkat, életvitelünk esetlenül tébláboló bizonytalanságát, avagy kötéltáncosokat megszégyenítő ügyeskedéseinket – mindegy! –, a demokráciáról kialakított elképzeléseinket így is, úgy is magához idomítja a kőkemény valóság.

Ha nem a történelmi realitásokat vesszük figyelembe, hanem a jelen állapotainkból tekintünk vissza a rendszerváltásra, és az objektív helyett a szubjektív, a pszichológiai idő múlása szerint emlékezünk, akkor negyedszázadnál jóval régebbinek, majdhogynem idejétmúltnak érzékeljük demokratikus átalakulásunk kezdeti eseményeit. Mert mindaz, ami akkor történt, öregebb lett a maga koránál. És a közhiedelem szelektív és szubjektív emlékezete ebben a végelgyengüléses állapotában őrzi egykori reményeit. Vagy ellenkezőleg: ifjúkori botlásként tartja számon, amikor irreális eszmék kerítik hatalmukba a nyiladozó értelmet. Az emlékképeket mindkét esetben átszínezi a napjainkban  már-már küszöbönálló konszolidáció.
A konszolidáció Janus-arcú fogalom: nemcsak a fennálló hatalom megerősödését, hanem a tömegek beletörődését, a nyughatatlan változásokba való belefáradását is jelenti. Ez a kölcsönösségen nyugvó állapot nem a fejlett, működőképes demokráciákat, hanem az attól közelebb vagy távolabb eső rezsimeket jellemzi. Ezért voltak képesek az úgynevezett szocialista diktatúrák – nemzeti hagyományaiktól vagy a külső determinációiktól függően – különböző mértékben, de mégis egymáshoz hasonló módon konszolidálódni. S ha a rendszerváltást megelőző elmúlt negyven évre tekintünk vissza, be kell látnunk, hogy ott sem pusztán az egypártrendszer hatalomgyakorlásának az éleit köszörülte le az idő, hanem a tömegek ellenállóképessége is belesimult a kádári konszolidációba.

Tekintélyuralmi rendszer  

Juan Linz spanyol politológus a se nem demokratikus, se nem totalitárius rendszereket tekintélyuralmi rendszernek nevezi, amelynek jellemzői a korlátozott pluralizmus és egy vezér vagy esetleg egy kis csoport hatalomgyakorlása, amit azonban nem definiálnak, mint a totalitárius rendszerekben. Linz azt állítja, hogy a tekintélyuralmi rendszereknek – ugyancsak a totalitáriustól eltérően – nincs intellektuálisan kidolgozott ideológiája, inkább az emocionális kötődést szorgalmazzák, és támogatásuk nincs kényszerű mozgósítással összekötve, inkább a rendszer iránti közömbös magatartást részesítik előnyben.
Ha napjaink közéleti állapotát vizsgáljuk, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek az ismérvek messzemenően megtalálhatóak a Fidesz által kormányzott Magyarországon. Van pluralizmus, mert van többpártrendszer, de korlátozott formában, mert az ellenzék ellenőrző és kritikai funkciója elenyésző, a kormánypropaganda tömegtájékoztatási túlsúlya pedig vitathatatlan. Van vezér is, és van a regnáló hatalomnak privilégiumokhoz juttatott holdudvara, amelynek körét valóban nem definiálják, mint az úgynevezett szocialista diktatúrában, amelyben a kommunista párt volt a rendszer deklarált élharcosa.
S hogy a mi tekintélyuralmi rendszerünk kissé közelebb áll a totalitáriushoz, mint a demokratikus berendezkedéshez, az abból is kitűnik, hogy nálunk a diktatúrákhoz hasonlóan van kidolgozott ideológia, és abba az irányba mutató törekvések is tetten érhetőek, amelyek a növekvő mértékű politikai passzivitással szemben, ha kesztyűs kézzel is, de következetesen és elszántan igyekeznek minél szorosabb együttműködésre sarkallni az állampolgárokat. S itt gondolhatunk az óvodáskorúak határlátogatásától kezdve a központilag finanszírozott CÖF-ig minden olyan manipulatív manőverre, amely ideológiai alapon a társadalom különböző szegmenseinek mozgósítását szorgalmazza.

Hegemonikus pártstruktúra

A tekintélyuralmi rendszerek sajátossága, hogy képesek konszolidálódni. A Fidesz-rendszer konszolidációjának is megvannak már a félreismerhetetlen előjelei.
Tapasztaljuk, hogy a különféle társadalmi rétegek, egyes szakterületek művelői – ha sérelem éri őket – egymástól függetlenül és egyre kevesebben demonstrálnak. Ha az egészségügy állapota kerül terítékre, akkor néhány egészségügyi dolgozó, ha az oktatáspolitika anomáliái, akkor a pedagógusok egy része vonul fel tiltakozó transzparensekkel. S így lesz majd a földeladások kapcsán is. Egy-két útlezárás, aztán abbamarad minden.
És ebben valóban fölismerhető a Linz által emlegetett növekvő passzivitás: csak a közvetlenül érintettek és azoknak is csak egy része vállalja a kormány politikájának nyílt kritikáját, s még ők is kizárólag a saját sérelmeik ügyében emelnek szót. Úgy viselkednek, mintha nem is tudnának egymásról. Mert a kormányzatnak sikerült a társadalmat megosztania. Sőt, az érdekvédelem specialistái, a szakszervezetek némelyike is a központi hatalom pórázára került. S ez a pártállamban működtetett, valós mozgalmi háttért nélkülöző, érdekvédelmi funkciójától megfosztott szakszervezethez hasonlítható.
Ma Magyarországon majd’ mindenki csak és kizárólag a maga dolgával törődik – ha egyáltalán még törődik valamivel. Sokan ugyanis már régen feladták. Vagy átálltak. Beletörődtek a helyzetükbe. A küzdelmet azért gondolják értelmetlennek, mert hegemonikus pártrendszer alakult ki. S ebben van igazság.
Mindez a Bethlen-korszak konszolidációjára emlékeztet, amelyről a tokiói egyetem politológusa, Hirata Takeshi írt nemzetközi összehasonlítások alapján figyelemre méltó tanulmányt. Ő a már említett Juan Linzre, Robert Dahlra és a svéd újbaloldal teoretikusára, Göran Therbornra hivatkozva vizsgálja a két világháború között működő rezsimekben a demokratikus követelmények érvényesülését. Ennek alapján lehet párhuzamot vonni a Bethlen- és a Fidesz-rezsim között: mindkettőben volt/van többpártrendszer, de a kormányzópárt hegemóniája érvényesül. Ahogy az Egységes Pártnak sem volt váltópártja, úgyannyira a Fidesznek sincs.
A hazai pártrendszer hegemonikus jellegét az is mutatja, hogy az ellenzéki pártok nem képesek koordinálni a fent említett különféle társadalmi rétegekhez és szakterületekhez köthető, polarizáltan és egymástól elszigetelten jelentkező demonstrációkat, holott éppen ez volna a pártok feladata.
A civil szféra tiltakozásai a parlamenti ellenzéktől függetlenül, sőt, nemegyszer azzal szemben lesújtó kritikát hangsúlyozva fogalmazódnak meg. Ebből következik, hogy az ellenzékiség egészét újra kellene gondolni ahhoz, hogy a civil társadalom ellenállása integrálódhasson a pártpolitikába.    

Folytatólagos pártosodás   

A hatalom mozdíthatatlansága és demagógiája következtében iszaposodó emlékezet szinte nyomtalanul nyelte el a rendszerváltás immár visszahozhatatlannak látszó reményeit. Amikor még egy élő, mozgalmas társadalom képe rajzolódott ki, amely az európai értékek befogadását akarta. Vitáiban, egymásnak feszülő ellentéteiben is egyetértett a demokrácia alapértékeinek tiszteletben tartásával, és a fejlődés útját a nagy múltú demokráciákhoz való hasonulásban kereste. A tekintélyuralmi rendszer beköszöntével azonban a demokrácia kiteljesedéséért folytatott politikai küzdelmek véget értek, és a konszolidálódás folyamata elkezdődött.
Van azonban a magyar pártpolitikai életnek egy olyan sajátossága is, amelyet a nemzetközi szakirodalom figyelmen kívül hagy, s amelyről mi magunk is megfeledkezünk. Noha ez a hazai pártosodás jellemző vonása. Hogy miközben a felszínen töretlenül érvényesülnek a konszolidáció ismérvei, ezzel együtt folytatódik a pártosodás. Új pártok születnek, és régiek szűnnek meg. Még a legutóbbi parlamenti választásokon is új politikai pártok kerültek be a törvényhozásba. Képviseletük ugyan gyenge, de létezik.
A konszolidáció súlya alatt az ellenzéki lét – nem utolsósorban a nemzeten kívüliségüket szajkózó kormányzati ideológia miatt – egészében véve leértékelődött. A közvélemény  feltételezi, hogy a magyar politikai életben sem történik egyéb, mint a nálunk fejlettebb demokráciákban: két politikai oldal küzd egymással, és az egyik irányzat tartós győzelmet aratott a másik felett. Ezért sem tudatosul a jobboldal által teremtett tekintélyuralmi rendszer elutasításának szükségszerűsége. Hiszen a kritikát balliberális oldalról kapja és nem a jobboldaliság saját kritériumai alapján.
A rendszerváltáskor elkezdődött és napjainkban is zajló pártosodás egyéb problémákat is felvet, amelyek – meggyőződésünk szerint – ugyancsak az ellenzékiség újrafogalmazását indukálják.

Az ellenzékiség újragondolása

S itt megint a nemzetközi szakirodalomban kevéssé fellelhető megfontolások lennének szükségesek, amelyek figyelembe veszik a rendszerváltáskor kialakult pártrendszerünk sajátosságait, illetve azokat a változásokat, amelyek a pártpolitikai palettán – a kezdeti előzményektől aligha függetleníthető módon – azóta végbementek.
Már a kezdet kezdetén észrevehető volt, hogy a magyar pártosodás nem feltétlenül azoknak a ténylegesen meglévő társadalmi-gazdasági törésvonalaknak a mentén zajlik, amelyet a Lipset–Rokkan-féle hipotézis felvázol. Eszerint ugyanis a pártok az adott társadalom tényleges igényei szerint formálódnak. A rendszerváltás előkészítésében döntő szerepet játszó Ellenzéki, illetve Nemzeti Kerekasztalhoz azonban olyan szervezetek is odakerültek, amelyeknek rövidesen, már az első szabad választást követően a nyomuk veszett. S tegyük hozzá: a napjainkban létrejött és parlamenti képviselettel rendelkező, ámde a törvényhozásban elenyésző jelentőségű új pártok megszületését sem lehet a társadalom reális igényeire visszavezetni. Semmi kézzelfogható támpontja sincs annak, hogy a magyar szavazópolgár többféle baloldali pártot igényelne, mint ahogy arra sincs, hogy a liberalizmus újjászületését az SZDSZ hagyományai alapján kellene szorgalmazni.
A civil szféra pártokkal szemben tanúsított ellenérzéseinek jórésze is a társadalmi valóságtól elidegenedett politikai struktúrából eredeztethető. Ugyanakkor ez az elidegenedés teremti meg a tekintélyuralmi rendszer lehetőségét. Ha a politikai élet demokratizálódási folyamata nem nyújt egyértelmű eligazítást az állampolgári tájékozódáshoz, és legkevésbé sem biztosítja az egyének és civil közösségek aktív bekapcsolódását a közéletbe, akkor más biztosítékokra kell szert tenni. Az egymástól távol került társadalmi és politikai szférát jobb híján a tekintélyelv kapcsolja össze. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „lebegő pártstruktúrát” a tekintélyuralom nehézkedési súlya hozza le a földre.
A pártosodás befejezetlensége azonban magában hordozza a változás lehetőségét. Mert arra utal, hogy a rendszerváltás sem fejeződött be egészen. Ha lezárult volna, akkor nem lenne szükség új pártokra, hanem menne minden a maga útján, mégpedig a demokratizálódás irányába. De éppen a befejezetlensége miatt tévútra is juthat, s ezért jöhetett létre a tekintélyuralmi rendszer. Ami természeténél fogva a mozgalmasságot és változást jelentő fejlődés helyett a konszolidáció nyugalmi állapotát kínálja. A civil mozgalmak és a pártosodás azonban visszahozza a változás-változtatás igényét. Jelzi, hogy a regnáló hatalom minden erőfeszítése ellenére sem jutottak nyugvópontra a politikai kérdések. A konszolidáció csak a közélet felszínén tud uralkodni, s a tekintélyuralmi rendszerek visszatérő és utóbb a bukásukat gyakran előidéző hibája, hogy nem számolnak a társadalom mélyén felgyülemlő feszültségekkel.
De vajon hogyan juthat el a felszínre mindaz, ami a tekintélyuralmi rendszer működése során felgyülemlett? Ha a balliberális ellenzék nem képes koordinálni a tagadhatatlanul létező társadalmi elégedetlenséget, a legutóbbi választások előtt felmérésekkel igazolt kormányváltási akaratot? S itt – utalva az előzményekre – megint megmutatkozik, hogy a magyar társadalom és a hazai politikai pártok nincsenek szinkronban egymással. És zajlik ugyan a pártosodás folyamata, de nem abba az irányba mutat, amely a kibontakozást segíthetné.
Nem lehet azzal elintézni a demokráciát, hogy ha van többpártrendszer, akkor mindenki azt választhatja, amit akar – mert nem biztos, hogy az igényeinek megfelelőt talál a már kialakult kínálatban. S mi történik akkor, ha az állampolgári igény és a pártpolitikai kínálat diametrálisan eltér egymástól?
Itt az lehet a kézenfekvő válasz, hogy a kellően széles spektrumú és a megfelelő mértékben jelentkező társadalmi igény – ha valamely alternatíva ténylegesen hiányzik, akkor – képes a hiányt pótolni, és előbb-utóbb létre fogja hozni az általa kívánt politikai pártot. Ámde ez nem feltétlenül történik meg. Mert könnyebb kompromisszumra jutva szavazni, és még könnyebb a parlamenti választásoktól távol maradni, mint pártot alapítani. És egyszerűbb asztalhoz ülni és egymás közt egyezkedni, ahogy a legutóbbi választásokat megelőzően a balliberális elit tette, mint a társadalommal szóba állni. Így aztán még a kormánykritikák is  – azzal, hogy a könnyebb ellenállás irányába mutató magatartást tanúsítottak – a konszolidálódást szolgálták, s legkevésbé sem a tekintélyuralmi rendszer lebontásához szükséges megújulást.
Pedig lennének folytatható és a mai társadalomban is visszhangot kiváltó pártpolitikai hagyományaink. Például Kéthly Anna nyomán szerveződő szociáldemokrata párt, vagy az egyre mostohább körülményektől szenvedő vidéket felkaroló, a Nagyatádi Szabó szellemiségéhez igazodó kisgazdapárt. És természetesen lehetne, kellene, hogy legyen a Giesswein és Barankovics nyomán járó, keresztény-szociális eszmeiséget hitelesen képviselő párt is. És persze a Jászi nagyvonalú és párbeszédképes nyitottságát képviselő liberálisok is.

Olvasson tovább: