Kereső toggle

Vallás a posztmodern társadalomban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Nagy Konstantin nevéhez és a milánói ediktum dátumához köthető szemléletváltozás fordulópontot jelentett az állam és az egyház kapcsolatának történetében. Nemcsak a keresztényüldözések szűntek meg, hanem elkezdődött az egyház államhatalmi intézményekbe történő integrációja is, amelynek következtében a vallási közösségek szolgáló szerepét az uralkodásra való hajlam váltotta föl. Az egyházi hierarchia gyorsan felismerte a számára kedvezőnek mutatkozó lehetőséget, s rövidesen a szakrális hatalom elsőbbségének követelésével állt elő a profán, azaz a császári-uralkodói hatalommal szemben. Világnézeti hovatartozás nélkül csak örülhetünk annak, hogy ez az egyháztörténeti korszak lezárult, s a vallásos közösségek visszatértek eredeti hivatásukhoz.

Sokszor halljuk napjainkban is azt a megfellebbezhetetlen alapelvet, hogy a vallás magánügy. Ha pedig magánügy, akkor nincs és nem is lehet semmilyen érintkezési pontja a politikai közösségekkel. A vallás közösségformáló és lelkiismeret-ébresztő szerepe szinte észrevétlenül kerül ki a politika által irányított és kordában tartott társadalmi diskurzus tematikájából. A vallás individualista felfogásának már Erasmusnál is megvannak a nyomai, de Rousseau az (és természetesen a felvilágosodás szellemi vezérei), aki – mivel a vallás megszűnését nem feltételezhette, ezért jobb híján – a vallást alárendelte a politikának. Felismerte ugyanis azt a tényt, hogy ha a vallás „szabad kezet kap”, akkor nem hagyja érintetlenül a politika területét, s a hatalom gyakorlásából való kiszorulása egyáltalán nem nyújt biztosítékot arra nézve, hogy ne mondjon saját értékrendje alapján határozott bírálatot a mindenkori politikáról. Ezzel ugyan nem kerül vissza a hatalomgyakorlók körébe, de visszaverekszi magát a függetlenségére és szabadságjogaira büszkén hivatkozó társadalmi diskurzusba. Vagyis zavart kelt a racionális gondolkodók világában. Ami viszont magától értetődően visszahat a vallástól és a vallási értékektől mentesített politikára is.

Marx jól tudta ezt, és nem esett a felvilágosodás kori valláskritikusok hibájába. Ő a vallás megszűnését akarta, követői pedig már a megszüntetésére törekedtek. Azt gondolták, ha valami nem akar magától elhalni, akkor idejekorán hozzá kell segíteni ehhez az állapothoz. Napjainkban azonban újfajta s a korábbinál kifinomultabb módszereket alkalmaznak. Habár eredetileg a vallás magánügyjellegét a „cuius regio, eius religio”-elvével szemben hangsúlyozták, hogy a politikai hatalom ne avatkozzon vallási kérdésekbe, mostanság azonban azért, hogy elfogadtassák: a vallásnak csak és kizárólag a magánéletben, az intimszférában van létjogosultsága. Ami tehát az intim-szférában született, maradjon meg a szülőhelyén, és ne akarjon tovább növekedni. Ha egyszer magánügy, akkor is maradjon meg annak, ha egy megszámlálhatatlan sokaság magánügye.

Hiszen könnyű belátni, hogy a hit által megfogalmazott értékeket nem lehet ott számon kérni, ahol ezeknek az értékeknek az indítéka, azaz a hit hiányzik. Márpedig a modern, pluralista társadalmak nem a transzcendens hiten, hanem olykor éppen annak megtagadásán alapulnak. De még a tagadás is önmagában veszélyes lehet, jobb megoldásnak mutatkozik, ha ezen a szinten már föl sem merülnek világnézeti kérdések, amelyek kívül esnek a mindenki számára belátható ráció területén. A posztmodern társadalom tagjának nem a túlvilági viszonzás számít, hanem a gazdasági feltételek megteremtését, a jólétet szavatoló politika. Ezért olyannyira találó Arthur Miller megjegyzése: „régen, ha valaki boldogtalan volt, templomba ment, vagy forradalmat csinált; ma elmegy vásárolni”.

A privatizált vallás reneszánsza

A privatizált vallás reneszánszát éljük. Mindenki hihet abban, amiben akar. Ha kedve tartja, akkor például az ezotériában, ami kellőképpen érdekes, sokak számára kifizetődő foglalatosság, és nem tart igényt semmiféle elkötelezettségre, erőfeszítésre, mert nincs semmiféle követelményrendszere, annyit meríthetünk belőle, amennyinek pillanatnyilag a szükségét érezzük. Ha pedig érdeklődésünk alábbhagy, minden további nélkül elfelejthetjük, vagy kereshetünk helyette valami mást. A lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. Vajon nem ez a szabadság ne továbbja?  Ki akarna ennél többet?

A privatizált vallásosság szintjén semmi különbség sincs a Szentírás és az ezoterikus irodalom könyvei között. A posztmodern társadalomnak ugyanarra a könyvespolcára kerültek. Aki kételkedik benne, nézzen körül egy antikváriumban. Ugyanoda teszik, mert a vásárló ugyanott szokta keresni. És az ezotériát gyakrabban, hiszen ez egyszerűbben hozható közös nevezőre azzal, amit a politikai közösség kínál: a jövővel foglalkozó kérdések gyakorta az anyagi gyarapodás lehetőségeire vonatkoznak. 

A privatizált vallásosság első közismert propagálása akkor történt, amikor John F. Kennedy szenátor, a Demokrata Párt katolikus vallású elnökjelöltje 1960 szeptemberében Houstonban mondott beszédében mindenkit biztosítani akart arról, hogy megválasztása esetén elnöki funkciójának gyakorlásában nem fogja befolyásolni vallásos meggyőződése: „Hiszek az Elnökben, akinek hite privát ügye, és azt nem kényszeríti a nemzetre. Hiszek Amerikában, ahol a vallás és az állam szétválasztása abszolút, ahol egy katolikus prelátus se mondja meg neki, hogyan töltse be hivatalát, sem pedig protestáns miniszter nem határozza meg híveinek, hogy kire szavazzanak. Én nem katolikus jelölt vagyok, hanem a Demokrata Párt jelöltje, aki történetesen katolikus. És nem beszélek közéleti kérdésekben egy egyház nevében sem, és egy egyház sem beszél értem.”

Az idézett beszédrészletben felhozott példák valóban ellene mondanak az egyház és az állam szétválasztásának, de Kennedy adós maradt annak a megválaszolásával, hogy a keresztény ember számára létezhet-e olyan élethelyzet vagy hivatás, amely valláserkölcsi meggyőződését hatálytalanítja, s annak társadalmi vonatkozásait felfüggesztheti anélkül, hogy hitbeli meggyőződésének elvehetetlen részét fel ne adná. Nem az a kérdés, hogy egyik vagy másik egyház nevében beszél-e vagy sem, hanem az, ha beszél, szólhat-e saját vallási meggyőződésétől függetlenül is? De meg is fordíthatjuk a kérdést, vajon felállíthat-e a társadalom a szabad véleménynyilvánítást korlátozó követelményrendszert a vallásos emberrel szemben?

A vallásos meggyőződésnek vannak olyan gyakorlati következményei, amelyek belső törvényszerűségüknél fogva sehogyan sem szoríthatóak be a magánélet katakombáiba. Kiváltképp ilyen jellegű erény az igazságosság, amelyről Arisztotelész azt mondja, hogy „minden erény benne foglaltatik”. Plutarkhosz ezért tartja mindennél többre az igazságosságot. A Párhuzamos életrajzok című művében ezt írja: „Az igazságos embereket a legtöbben nem úgy tisztelik, mint a bátrakat, nem is úgy csodálják, mint a bölcseket, hanem szeretik őket, hisznek nekik és megbíznak bennük. A bátraktól félnek, a bölcsekhez pedig bizalmatlanok, mert úgy képzelik, hogy ezek természet adta képességeikkel és nem csupán akaraterejükkel emelkednek a többiek fölé, és azt gondolják, hogy a bátorság az erős léleknek, a bölcsesség pedig az éles elmének adománya; ezzel szemben, ha valaki igazságos, ez szükségszerűen akaratán múlik, és ezért az igazságtalanságot tartják a legmenthetetlenebb bűnnek.”

Aquinói Szent Tamás szerint „az igazságosság állandó és állhatatos akarása megadni kinek-kinek a magáét”. Majd hozzáfűzi: „az igazságosság aktusát megelőzi egy másik, amellyel az a valami valakinek a tulajdona lesz”. „Az egyik oldalon (van) a tartozás  – magyarázza Tamás  –, a másik oldalon valami kötelezettség jelentkezik. S azért lehet az igazságosság minden erény foglalata, mert minden cselekedetünkkel követelés és tartozás keletkezik.” Eszerint a vallási közösségeknek le kell róniuk a küldetésüknek megfelelően a tartozásukat a társadalomnak, ami nem tévesztendő össze semmiféle pártpolitikai elkötelezettséggel. A politikai közösségeknek pedig biztosítaniuk kell a vallási közösségeknek ugyanazt a véleménynyilvánítási jogot, amely egyébként minden civil szervezetet megillet.

Az emberek egymásközti viszonyát szabályozó igazságosság erényét csak azzal  a valójában elfogadhatatlan feltétellel lehet a magánéletre korlátozni, ha a társadalom kollektív módon kinyilvánítja, hogy lemond az igazságosság követelményéről, mivel ennél föltételezhetőek a vallásos meggyőződés indítékai avagy a szociális igazságosságot a ráció keretei között kívánja értelmezni és érvényre juttatni. Az előbbi megoldást a diktatúrák, az utóbbit a modern demokráciák választják.

A Bábel-torony árnyékában

S míg a diktatúrák e döntés következtében a keresztény-keresztyény antropológiától diametrálisan eltérő emberképet teremtenek, addig a demokráciák az ember szabadságjogainak végletes és – mondjuk ki nyíltan – illetéktelen kiterjesztésével a pluralizmus Bábel-tornyát építik föl. Azt az álláspontot hirdetve, hogy az ember önmagát is és így magától értetődően a világot is korlátlanul változó igényeinek megfelelően alakíthatja: megválaszthatja nemét, szabályozhatja születését és meghatározhatja halálának időpontját is. Gender, abortusz, eutanázia, amihez a – a természettudomány fejlettségét demonstráló – génmanipulációs eljárások társulnak. Ezeket a fogalmakat kell megtanulnia a posztmodern társadalom emberének, hogy kétsége se legyen a vallás fölöslegességét illetően. Ha a hívő ember ez ellen szót mer emelni, abba a nehezen eloszlatható látszatba keveredik, hogy egy heteronóm hatalom nevében embertársai szabadságát kívánja korlátozni. Magatartásával kívül kerül az ember szuverenitását védelmezők minden tiszteletet megérdemlő köréből.

Eljutottunk odáig, hogy a homoszexuális mozgalmaknak mint közösségeknek joguk van véleményt nyilvánítani, de a keresztény-keresztyény ember közösségének nevében nem nyilatkozhat, ha mégis, akkor homofóbiával vádolják. A racionalitásnak és természettudományosnak nevezett gondolkodással szemben hatástalan a természet rendjére és különösképpen az idejétmúltnak bélyegezett természeti törvényre való hivatkozás, pedig e két fogalom létjogosultságának elismerése még korántsem jelenti a hitigazságok elfogadását. A vallásos közösség tagjainak tudomásul kell venniük, hogy privatizált vallásosságuk utolsó mentsvárát, a magánéletet is egy tőlük idegen szellemiség ostromolja. Ha viszont túl akarják élni – nemcsak egyéni túlélési stratégiákat alkalmazó individuumok halmazaként, hanem – erős közösségként is ezt a nem várt támadást, akkor nem elégedhetnek meg azzal, hogy magukra zárják az ajtókat, és lehúzzák a redőnyöket, vagy behajtják a spalettákat, mintha nem lenne semmi közük a számukra idegen külvilághoz.

Ezért aztán akadnak olyan egyházak és vallási felezetek, amelyek mint közösségek rátalálnak a politika által biztosított egérútra: megmenekülnek ugyan a vallás privatizálásától, ámde ennek az az ára, hogy el kell fogadniuk a politika szupremáciáját. Közösségi dimenziójuk megmarad, de pusztán a politikának történő alárendelés árán. Erre számtalan példa kínálkozik hazai közéletünkben. Kiváltképp a legutóbbi vallásügyi törvény dokumentálja az egyházak és vallási közösségek alárendelt állapotát, hiszen ez a törvény a politikusok kezébe helyezte az egyházi státusz eldöntésének jogát. Ahogy a főkegyúri jog gyakorlása még az úgynevezett szocializmusban sem szünetelt, ugyannyira napjaink egyházpolitikájának is része maradt. Nem úgy, ahogy akkor, nem is egészen úgy, ahogy annak előtte, hanem kissé finomabban, a 21. század divatos formáihoz igazítva. Már nem az egyházi tisztségek betöltéséhez szükséges az előzetes állami hozzájárulás, hanem az egyházi státuszhoz. Hiszen az egyházak szabadok, ámde nem mindegyikük lehet egyház. Mindenki követheti szabadon a lelkiismereti meggyőződését, hiszen vallásszabadság van, de a politika hivatott eldönteni, hogy az a közösség, amelyben hitét gyakorolja, milyen minőségű.

Állami ünnepeken, de helyi, önkormányzati rendezvényeken maga a politikai hatalom teremt lehetőséget arra, hogy a legtekintélyesebb vallási közösségek teljes értékű közösségként léphessenek a legszélesebb nyilvánosság elé. Ilyenkor előkerülnek a legszebb ruhák és a történelmi nagyság jelképei. Ez az a politikusok által jól kitalált vigaszdíj, amelynek visszautasítása értelmetlen volna, elfogadása viszont elfeledteti a vallási közösségek alárendelt szerepét, sőt, bizalmat szavaz a számukra ünnepélyes megnyilvánulást biztosító politikának. Elfelejtik és el is feledtetik azt a liberális alapelvet, amelyet Tocqueville még büszkén hirdetett: „a vallás a legfőbb politikai intézmény, nem azért, mert a törvény vezette be, vagy mert közvetlenül beleavatkozik a kormányzásba, hanem mert a közéletünk biztos alapelvét nyújtja”.

Olvasson tovább: