Kereső toggle

A valódi szabadság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem kétséges, hogy a magyar parlamenti tévéközvetítések akárcsak egyetlen órájának megtekintésénél kevés kínosabb, kiábrándítóbb és látszólag haszontalanabb időtöltés van a világon. Ezt a tapasztalatunkat különösen megerősítheti a napirend előtti felszólalások mazochista élvezete, mert a kormánypárt tudvalevően ezt a műfajt használja fel arra, hogy valamely, a kétharmados többség áldásos tevékenységét odaadóan propagáló képviselő felszólalására az illetékes miniszter avagy államtitkár lelkesen egyetértő válaszával még rá is lapátoljon. Mondhatnánk persze, úgy kell annak, aki ezeket az ordító politikai reklámokat végignézi: megérdemli, hogy az egymásra licitáló honatyák hülyének nézik.

Ha azonban úgy fogjuk fel ezt az élményt, mint segédanyagot a Fidesz politikai módszertanának behatóbb megismeréséhez, akkor végül is nem pocsékoljuk el a türelmünket. Még olyankor sem, amikor például a nem éppen sodró beszédű Harrach Péter litániáit hallgatjuk, mert a KDNP frakcióvezetője, ha komótosan és körülményesen is, de jobbára csakugyan érzékeny kérdéseket fejteget. Legutóbb történetesen azt próbálta kimutatni, mi a különbség a magyar kormány meg Európa „egyes politikai vezetőinek” szabadságfelfogása között; minthogy szerinte ebben rejlik az oly sok vitát keltő ellentétek legfőbb oka. Harrach persze kenetesebben, vagy ha úgy tetszik, árnyaltabban fogalmaz annál, hogysem ne bocsátaná előre, milyen elkötelezett a kormánypárt Európa szellemisége és tradíciói iránt – és itt elismeréssel adózik a néhai Robert Schumannak, aki ezeket az értékeket a közös politikai eszmények nyelvére valóban múlhatatlan érvénnyel lefordította.

Aztán további eszmefuttatásában leszögezi, miszerint Európa ma egyebek között az eutanázia engedélyezésében, illetve a drogliberalizációban véli kiteljesíteni az állampolgárok szabadságjogait – ellentétben Magyarország kormányával, amely az ilyen szélsőséges felfogást nem vallja magáénak. Harrach levezetésének lényege abban foglalható össze, hogy a mi szabadságeszményünk erkölcsösebb és humánusabb, mint az európaiaké; utóbbiak ezért támadnak bennünket. Ez a teória már csak azért is meglepő, mert az eutanázia vagy a drogpolitika témája még érintőlegesen sem szerepel a magyar kormány és az unió közötti polémiákban. Mindenesetre a kereszténydemokrata frakcióvezető arcára e frappáns hivatkozás végeztével kiül az elszánt elégedettség, ami a továbbiakban, amikor a külügyi államtitkár válaszát hallgatja, szemmel láthatóan még csak fokozódik.

Németh Zsolt ugyanis mély empátiával közelít képviselőtársa iménti gondolataihoz. Először is elmondja, bizony, minden európai elkötelezettségünk ellenére be kell vallanunk, hogy a „falanszter”-Európával szemben mi egy „rugalmas” Európát kultiválunk, olyan uniót, amely tiszteletben tartja az egyes tagállamok alkotmányos hagyományait, s amelynek tisztségviselői nem lépik át a hatáskörüket. Ehelyütt pedig  – talán felesleges is mondanunk – rögvest utal Viviane Reding bizottsági alelnökre meg Rui Tavaresre, az Európai Parlament alapjogi jelentéstevőjére: ők azok, akiknek tevékenysége rávall az úgynevezett „kettős mérce” alkalmazására a magyar viszonyok megítélésében.

Harrach és Németh közös produkciója tehát azt hivatott alátámasztani a televízió nézői előtt, hogy az Orbán-kormány – tömören szólva – európaibb Európánál. Ugyanakkor mindketten gondosan megkerülik éppen azokat a felettébb súlyos bírálatokat, amelyeket a magyar kormány alapjogi átalakításaival szemben Európa legkülönfélébb politikai és szakmai fórumain megfogalmaznak. Németh államtitkár ugyan utal az alkotmányossággal kapcsolatos uniós felvetésekre, ám ezekről ismét csak annyi mondandója van, hogy az unió túllépi a hatáskörét, ha kialakult jogi tradícióinkat nem ismeri el.

Mármost ez az egész „érvrendszer” nemcsak bántóan primitív, de velejéig hamis is. A Fidesz által megszavazott Alaptörvény ugyanis legalább annyira nem védelmez semmiféle sajátosan magyar alkotmányos tradíciót, mint amennyire az Európai Unió sem támad ilyesmit. Mind Brüsszel, mind a Velencei Bizottság, mind az Európai Parlament éppenséggel olyan jogrendi változtatásokat kifogásol, amelyek a ’89-es alkotmányhoz, illetve annak két évtizeden át végrehajtott módosításaihoz – vagyis az európai jogfejlődéshez – képest határozott visszalépést jelentenek. Ezzel pedig Reding és Tavares éppúgy nem lépi át a hatáskörét, ahogyan mások sem, ha az Európai Unió Szerződésének statútumai alapján vizsgálat alá veszik az utóbbi három év átfogó magyarországi törvényalkotásának több mint kétes produktumait.

A Fidesz lankadatlanul és folyamatosan ismételt kommunikációs paneljei azt próbálják átvinni a köztudatba, hogy a kormány „a magyar emberek” érdekében folytat „szabadságharcot” az európai diktátumok ellen. Az igazság azonban ennek az állításnak épp az ellenkezője – Európa a mi jogainkat védelmezi az orbánizmustól. Feltéve persze, hogy a magyar állampolgárok csakugyan a nyugati demokráciák világában akarnak élni.

Másként: ha a valódi szabadságot választjuk.

Olvasson tovább: