Kereső toggle

A jáki kinyilatkoztatás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nagymúltú és most részben felújított jáki templom ünnepélyes átadásán részt vett a miniszterelnök; s mint az utóbbi időben bármilyen kínálkozó alkalommal, ezúttal is kormányzásának sikereit propagálta. Lényege szerint „a kontinens és benne Magyarország” megújulásáról szólt a beszéd, arról, hogy „az életfelfogás középpontjába” vissza kell helyezni „az imádság és a munka hagyományát”. Önmagában ez a jámbor óhaj azonban nem érné meg, hogy utólag szót ejtsünk róla, bár egy kormányfőtől kissé intoleráns igénynek tartjuk az imádság és a munka ilyetén szoros egymáshoz kötését – a magunk részéről megengednénk mind a honi, mind az európai polgároknak, hogy eldöntsék, összetartozik-e számukra ez a két princípium. Azt hívják ugyanis lelkiismereti szabadságnak, amikor az ember egyéni akaratától függ, ateistaként avagy hívőként él, és természetesen vallását is maga választja. Ám legalább mi legyünk türelmesek, végtére Orbánnak szíve joga kifejteni a saját „életfelfogását”, még akkor is, ha személyes nézeteit kategorikus imperatívuszként fogalmazza meg; most már nemcsak szűkebb politikai közössége, hanem az egész kontinens számára is.

A retorikai – és persze gondolkodásbeli – bajok ott kezdődnek igazán, mikor a kormányfő túllép szubjektív óhajai és meggyőződései körén, s olyan kijelentéseket tesz, amelyek nyilvánvalóan nem felelnek meg a valóságnak, azaz tényként semmivel sem igazolhatók. A jáki beszédben is hallhattunk néhány, enyhén szólva sem hiteles állítást.

Az egyik úgy szól, hogy 2010-ben a választók „ránk bízták Magyarország új alkotmányának létrehozását”, ehhez pedig „le kellett bontani” a magyar alkotmányról „azokat a hagymakupolákat, amelyeket a kommunista rendszer épített rá”. Nos, először is tudnivaló, hogy a Fidesz választási programja még utalás formájában sem tartalmazta az alkotmányozás ígéretét, és az – minden utólagos híreszteléssel ellentétben – kampánytémája sem volt a jobboldalnak. Következésképp a választók ezt a feladatot semmiképp sem bízhatták rá az új kormányra. Azokat a bizonyos hagymakupolákat pedig csakugyan le kellett bontani, de 1989-ben, majd a rendszerváltás után ez meg is történt; Magyarország a kilencvenes évektől már nemzetközileg elismert, demokratikus jogállamhoz illő alkotmánnyal rendelkezett. A Fidesz által mostanában oly sokat emlegetett, úgynevezett ‘49-es, sztálinista alkotmánynak már nyoma sem maradt, mire Orbánék nekiláttak kimunkálni azt az „alaptörvényt”, ami viszont gyorsan lerombolta az alkotmányos jogállamot.

A Jákon előadott másik miniszterelnöki kinyilatkoztatás szerint „Európa egy agresszív, szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett, ami logikusan vezet a saját keresztény hagyományai feladásához. (…)

A hajdan égbe törő Európa a földhöz ragadt.” Már-már költői ez az eszmefuttatás – kár, hogy semmi nem igaz belőle. Orbánnak azért van szüksége az efféle képtelen szövegre, hogy megint csak eljuthasson kedvenc mantrájához, miszerint „nem szabad megijedni Brüsszeltől”. Európa folyamatos hitelrontásáról a Fidesz vezére azért nem mondhat le, mert eddig is szüntelenül magyarázni kényszerült a „szabadságharcban” elszenvedett vereségeit, és most is jól tudja, hogy az uniós normákat rendre megsértő törvényei további eljárásokat vonnak maguk után.

Mindazonáltal legalább annyira becsülhetné még saját híveit is, hogy tartózkodik az értelmezhetetlen szentenciáktól. Hogyan lehet Európa agresszív szekularizációjáról beszélni, amikor a kontinens valamennyi (keresztény) demokráciája nagy becsben tartja egyházait, kiemelt társadalmi-karitatív feladatokat bíz rájuk, és a vallásszabadságot az egyik legalapvetőbb emberi jogként garantálja? A szekularizáció csupán az állam és az egyház különválasztását jelenti, és éppen az európai egyházak ismerték fel leginkább, hogy a közhatalomnak meg a hit hatalmának – mely utóbbiról tudjuk, hogy nem e világról való – értelemszerűen függetlennek kell lennie egymástól.

És mit jelent vajon a kárhoztatott internacionalizmus a mai Európában? Alighanem éppen azt az uniót, amelynek Magyarország önként, népszavazással lett tagállama, amelynek elfogadta szabályrendszerét, értékeit – és korántsem mellékesen: a pénzét.

Hogyan értsük továbbá a „családellenesség” vádját? Hiszen tudvalevő, hogy az európai liberális demokráciák a második világháború után a társadalmi konszolidáció alapfeltételének tekintették a minél kiterjedtebb családtámogatási rendszerek létrehozását. Ebben a szociáldemokrata és a konzervatív pártok, mi több, az egymást követő kormányok jobbára együttműködtek Franciaországban és Németországban csakúgy, mint Ausztriában, Angliában, Hollandiában vagy akár a skandináv államokban, és gazdasági potenciáljukhoz mérten még a pénzügyi válság ellenére is aránytalan, vagyis teherbírásukhoz képest túlzó mértékben tartják fenn a szociális, főként a családokra optimalizált támogatásokat.

Úgy látszik, Orbán Viktor mély meggyőződése, hogy az ő „magyar embereinek” fogalmuk sincs a világról.

Olvasson tovább: