Kereső toggle

A művészet szabad

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bécsi Burgtheater igazgatója azt írja Balog Zoltánnak, hogy felkeltette a figyelmét egy sor olyan kultúrpolitikai intézkedés, amelyet tárcája az elmúlt évben tett, s ezért ő, Matthias Hartmann hat, hozzá közel álló művésszel együtt úgy döntött, nyílt levélben fordulnak a miniszterhez.

Elfriede Jelinek, Michael Haneke, Erwin Wurm, Ewald Palmetshofer, Kathrin Röggla és Peter Turrini tehát rövidebben-hosszabban összefoglalják azokat a gondolataikat, amelyeket a Magyarországról érkező hírek inspiráltak. Mindannyian arról beszélnek, hogy – mint a világhírű filmrendező, Haneke tömören megfogalmazza – a szabad véleménynyilvánítás és a művészet szabadsága „nem jobb- vagy baloldal kérdése”, hanem „alapjog”, és azok az államok, „amelyek ezeket a jogokat nyílt vagy burkolt cenzúra bevezetésével aláássák, nem tekinthetők többé demokráciáknak”. A Nobel-díjas Jelinek támogatásáról biztosítja a magyar művészeket, hogy „képesek legyenek szembeszállni az efféle törekvésekkel”, Turrini, a drámaíró pedig beéri ezzel a három rövid mondattal: „A politikának annyi a dolga, hogy lehetővé tegye a színházak üzemeltetését. Egyebekben távol kell tartania magát. Csak diktatúrák avatkoznak be.”

Mondhatnánk, ezek a megállapítások ismerős közhelyek, semmiféle revelációt nem tartalmaznak, és kevéssé valószínű, hogy a címzett fejében elindítják a levélírók által kívánatosnak tartott szemléleti változást. Élünk a gyanúperrel, hogy az illusztris osztrák művészek nem is ezzel a célzattal fordultak Balog Zoltánhoz. Egyszerűen úgy gondolták, éppen ezeket az egyébként nyilvánvaló igazságokat kell elmondaniuk ahhoz, hogy az európai közvélemény felfogja, mi folyik Magyarországon. A figyelmeztető sorok írói tudatosítani akarták a közvéleményben, hogy az unió egyik tagállamában, egy magát alkotmányos demokráciának tekintő ország kormánya úgy viselkedik a kulturális életben, ahogyan legfeljebb a kontinens perifériájának autoriter rendszerei. Ez a hat független művész persze nem sorolja fel mindazokat az anomáliákat, amelyek arra késztették őket, hogy hangot adjanak aggodalmaiknak; tehát akár azt is kérdezhetnénk, honnan tudják, hogy a nyílt levél olvasói rendelkeznek a kritikájuk megértéséhez szükséges alapvető információkkal.

Nem kétséges, hogy számítanak a világsajtó, különösen a nyugati lapok és televízió-műsorok idevágó tudósításaira, mindazokra a beszámolókra, amelyek folyamatosan foglalkoznak a Budapesten történtekkel, legyen szó a Nemzeti Színház igazgatóváltásáról, a Magyar Művészeti Akadémia elnökének kijelentése-iről, avagy a filmgyártás új modelljéről. Miután ezek a nem éppen hízelgő riportázsok egymást követik külföldön, Hartmann direktor és társai okkal feltételezhetik, hogy legalábbis az értelmiségi közönség „képben van”. Vagyis az ő személyes kiállásuk csak ráépül a nyugati közvélemény egyre gyarapodó ismeretanyagára; mintegy aláhúzza, micsoda politikai vircsaft telepedett rá a magyarországi kultúrára. Nem véletlen, hogy például Kathrin Röggla azt írja Balog Zoltánnak: „mivel a színházi közélet mindig nemzetközi, országok, nyelvek és kultú-rák kavalkádjában működik, ezért egyetlen ország sem magának csinálja a művészetet, különösen nem az európai térségben”.

Igen, egyebek között épp ezt nem akarják észbe venni a jobboldal vezéralakjai. Hogy nem az elszigetelt magyar kultúrugaron élnek, ahol bezárkózhatnak – és másokat is bezárhatnak – a maguk retrográd, kicsinyes és kisajátító „nemzeti” ideáljába. És ha mégis megpróbálják, a szabadságnak elkötelezett művészvilág, a szellem európai emberei nem maradnak csendben.

Legutóbb február elsején a 3sat tévécsatorna – a német nyelvterület közszolgálati televízióinak közös vállalkozása – Kulturzeit című híradójában leadta azt a mindössze hétperces összeállítást, amelyet nem sokkal korábban a németországi ARD készített és sugárzott a magyar kulturális élet traumáiról. Szakmai értelemben tanítandó volna a mi televíziós stábjainknak, miként kell minden sallangtól mentesen, lényegre törően felvázolni egy nem kifejezetten egyszerű társadalmi-politikai helyzetképet; az Orbanisztán beszédes címet viselő tudósítás száraz hitelességgel idézte fel az elmaradt Filmszemlétől Fekete György megszólalásán át a parlamenti rasszizmusig mindazt, ami az utóbbi időben bennünket a külföld szemében jellemez.

Egyértelműen szólt arról, hogy Magyarországon újraéled a nacionalizmus, az ideológiai kizárólagosság jegyében folytatott kultúrharc, és megint dívik egyes alkotók kirekesztése a magyarságból. Persze, felháborodott kormánypártiak ismét elpanaszolhatják, mennyire egyoldalú ez a beállítás, hiszen annyi igazán szép és tágkeblű kulturális esemény zajlik ebben az országban, amelyekkel az efféle elfogult televíziósok bezzeg nem foglalkoznak. Csakhogy ideje volna végre megérteniük, hogy a demokráciák médiája a normalitást magától értetődőnek, a dolgok természetes rendjének tekinti.

A Magyarországon történteket viszont olyan szélsőséges jelenségeknek, amelyek a szabadságot fenyegetik.

Olvasson tovább: