Kereső toggle

Végezze, amire hívatott

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem mondhatjuk, hogy a magyar társadalom osztatlan felháborodással rea-gált arra a napilapcikkre, amely legutóbb lényegében a romák „jelentős részének” likvidálására szólította fel olvasóit. A jobboldali „fősodor” túlnyomó része ugyanis nemhogy nem ítélte el a tűrhetetlen írást, hanem egyenesen védelmébe vette; a kormánypárt szóvivője és kommunikációs vezetője egyként inkább az ellenzékieket vádolta meg azzal, hogy „a gyilkosok pártjára állnak”, amikor tiltakoznak a rasszista provokáció ellen. Navracsics Tibor volt az egyetlen, aki kifejezte határozott elhatárolódását a botrányos publicisztikától, de pártjából senki sem követte, és a Kereszténydemokrata Néppárt képviselői is feltűnően hallgattak. A jobboldali, magukat konzervatívnak minősítő civil szervezetek úgyszintén némák maradtak, tartózkodásukkal mintegy szentesítve a hivatalosság legalábbis cinkos magatartását.

Demonstrációra csak a baloldal egy része szánta el magát; mert akadtak, akik elutasították az – úgymond – „politikai haszonszerzésnek” minősített tüntetés gondolatát, ráerősítve ezzel a kormánypárti korifeusok szó szerint azonos vádjára. Holott ez a pejoratív felfogás nyilvánvaló ostobaság, hiszen a rasszizmussal szembeszállni igenis politikai kötelesség; és aki ezt megteszi, méltán reméli tőle legalább azt a „hasznot”, hogy sikerül megtörnie a társadalom közönyét, és nem mellesleg politikája mellé állítja a hasonlóan gondolkodókat.

Mindazonáltal a gyűlöletbeszédre nem csupán és nem is elsősorban utcai tüntetésekkel kell válaszolni. A magyar büntetőjog ismeri a közösség elleni izgatás és az uszítás tényállását, következésképp mindazok a verbális cselekmények, amelyek a tisztességes közfelfogás szerint nyilvánvalóan erőszakra buzdítanak, illetve annak veszélyével fenyegetnek, feltétlenül az ügyészség hatáskörébe tartoznak. Vita tárgya ugyan, hogy a vádhatóságnak hivatalból vagy csupán feljelentésre kell-e eljárnia az ilyen ügyekben – bár nézetünk szerint semmi nem tiltja, hogy kiemelt jelentőségű esetekben az ügyészség maga is eldönthesse, hogy fellép az állam képviseletében. Mindenesetre, miután az utóbbi évek valamennyi kirívó rasszista megnyilvánulását feljelentették jogvédő szervezetek avagy magánszemélyek, a vádemelés aktusára többnyire sor is került. Az elvárható ítéletek azonban nem születtek meg.

Mindenekelőtt azért nem, mert a bíróságok – noha úgynevezett jogegységi döntést ezekben az ügyekben a Legfelsőbb Bíróság nem hozott – rendre arra az alkotmánybírósági értelmezésre hivatkoztak, amely még a kilencvenes évek elején határozta meg az uszítás tényállásának alkalmazhatóságát. Ennek lényege, hogy a gyűlöletkeltés csak akkor büntethető, ha közvetlenül és bizonyíthatóan erőszakos cselekményre vezetett, vagy konkrétan arra uszított. Kétségtelen, hogy a bírói gyakorlat ezt a kritériumot még a közelmúlt legkirívóbb parlamenti eseteiben sem találta megalapozottnak. Most tehát, amikor a napisajtó egyik orgánumában jelent meg a gyűlöletbeszéd újabb, megdöbbentő terméke, az ügyészség már szinte automatikusan elutasította, hogy bíróság elé vigye akár a szerzőt, akár a cikkének helyt adó lapot, mondván: a hasonló ügyekben eleddig sikertelenül próbált büntető ítéletet elérni.

Bár az állítás ugyan igaz, mégsem fogadható el a szervezet restségének indokául. A vádhatóságnak ugyanis nem feladata előre felmérni indítványának várható bírói fogadtatását – feltéve persze, hogy a maga részéről mindent megtett a vád kellő alátámasztására. Mert az ügyek és a bírák különbözőek, és minden eset egyediségében ítélendő meg. Attól sem tekinthetünk el, hogy az említett és eddig általában irányadónak tekintett alkotmánybírósági állásfoglalás óta sok minden történt az országban, aminek fényében átértékelésre szorulnak a gyűlöletkeltés konzekvenciái. Talán elég felidézni azt a cigánygyilkosság-sorozatot, amelynek vétlen, találomra kiszemelt áldozatait egy szervezett terrorista banda mészárolta le. Aligha alaptalan feltételezni, hogy már önmagában ennek a tragédiának is meg kellett volna változtatnia mind az alkotmány-, mind a büntetőbíráskodás szemléletét – és ha ez nem történt meg, a vádhatóságnak annál inkább az a dolga, hogy erre a mulasztásra újra meg újra felhívja mind a köz, mind a bíróságok figyelmét. Mert ha a joggyakorlat következetesen az igazság érvényre juttatására törekszik, akkor tekintettel kell lennie a változó körülményekre, a növekvő veszélyforrásokra, a mind alacsonyabb erőszakküszöbre. Arra, hogy a társadalom folyamatosan romló mentális állapotában a gyalázatos szavaknak egyre súlyosabbak a következményei.

Vagyis az ügyészség nem vonhatja ki magát a felelősség alól, és nem kereshet kényelmes kifogásokat a saját nemtörődömségére. Egyet tehet csupán, hogy ebben a tárgykörben a lehető legnagyobb körültekintéssel állítja össze kemény vádiratait, és elszántan bizonyítja a bíróságok előtt azok megalapozottságát. Végeznie kell, amire hivatott: minden eszközzel hozzájárulni az uszítók megfékezéséhez.

Olvasson tovább: