Kereső toggle

A pártpolitika védelmében

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Népszerűtlen, hogy ne mondjam, ellenszenves magatartásnak számít, ha valaki a pártpolitika szükségességéért mer szót emelni. Kellőképpen kifinomult értelmiségi körökben már régóta nem talál kedvező visszhangra az effajta próbálkozás: ha már politika, akkor ne az idegesítően elfogult pártszempontok alapján, hanem szakmai felkészültség nevében lépjen fel, s akkor hellyel-közzel még szimpátiát is kelthet.

Ha egyszer valaki le akarja váltani a regnáló kormányzatot, akkor immár nem menekülhet a civil mozgalmak teremtette együttműködéstől – habár e szelíd kényszer feltételei igencsak képlékenyek. De képlékenységük ellenére kötelező érvényűek. Mert ott áll mögötte a pártpolitikai hovatartozást természetszerűleg felülmúló demokrácia iránti elkötelezettségnek és a szakmai felkészültségnek összevont szemöldökű szigorúsága. Ezúttal ugyanis a pártok által alkalmi tömegtüntetésekre és demagóg népszavazásokra „használt” társadalom lépett a tanári dobogóra, hogy olajágat suhogtatva szétcsapjon a rendetlenkedő nebulók, azaz a pártok között.

Bárki bármit is mondjon, igenis reményt keltő, ha – mint a rendszerváltoztatás hajnalán – a civil társadalom pártpolitikai kereteket meghaladó méretekben mozdul, ha a részérdekek sorsfordító pillanatokban találkoznak, a gyökeres változtatni akarás jegyében.

Ugyanebből kell merítenie a pártpolitikának is. Ha viszont a pártok a társadalomtól elszakadva a maguk számára külön világot teremtenek, ahol csak egymással, különösképpen egymás ellentéteivel kívánnak foglalkozni, akkor előbb-utóbb eléri őket a nemezis, a negligált civil szféra büntetése. S mivel a hazai politikai életet jó ideje ez utóbbi, a társadalom tényleges problémáitól való eltávolodás jellemezte, a pártok aligha tehetnek szemrehányást a civil társadalomnak.

Az őszi–téli civil demonstrációknak tehát megkerülhetetlen üzenete van. Olyan jelzés, amit a politikai változás iránt elkötelezett pártoknak komolyan kell venniük. A pártok részéről megfogalmazott, egymástól eltérő tartalmú válaszok talán csak abban hozhatók közös nevezőre, hogy mindegyik újabb kérdéseket is felvetett. Vajon ténylegesen egy civil mozgalom teremti meg a következő parlamenti választásokon az ellenzéki összefogás kereteit? Vajon egy demonstratív civil megmozdulás pusztán jelzésértékű marad, avagy a pártpolitikát tartósan koordináló erővé növekszik? Képes lesz-e a demokrácia iránti elkötelezettségüket hangsúlyozó pártok között legalább a választások idejére összhangot teremteni? Vagy a civil társadalmat szervező csoportok maguk is a párttá alakulás útjára lépnek?

Különbségek és kölcsönhatások

A civil társadalom megmozdulását illető elismerés ellenére az a kritikai szempont is megfogalmazódhat, hogy az utcai demonstrációk sikeres megszervezése még igen messze van az ellenzéki összefogás megszervezésének feltételeitől. A lényeges „műfaji” különbséget aligha lehet figyelmen kívül hagyni. A demonstrációk természete még ismétlődés esetén is alkalmi jellegű, kohéziós erejének tartóssága vitatható. Olyan civil mozgalom esetében pedig, amely az internet virtuális világában szerveződött, még kevésbé lehet elvárni az állandóság és a kiszámíthatóság követelményének érvényesülését.

Ugyanakkor a civil társadalom politikai demonstrációja sosincs következmények nélkül. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy akár az adott pártpolitikai struktúra lebontását is sikerrel kezdeményezheti. De a civil társadalom mégsem pótolhatja tartósan a politikai pártok szerepét, amelyek szervezettségük révén mintegy leképezik a pluralista társadalom sokszínűségét. A demokráciákban természetszerűleg differenciálódott társadalom maga is előbb-utóbb felszínre hozza a csak egy-egy akció alkalmából teremtett egység hátterében meghúzódó tartós különbségeit. S akkor éppen hogy pártosodási folyamatokat indíthat. Ha pedig már a pártok megfelelő társadalmi támogatottságot szerezve létrejöttek, akkor nem szívesen mennek bele a saját identitásukat veszélyeztető kalandba. Hogy a nehezen megszerzett választóikat visszatereljék oda, ahonnan jöttek. Vissza a közösbe, ahonnan oly sok erőfeszítéssel sikerült kicsalogatni őket. Még akkor sem könnyű ez a vállalkozás, ha a pártoknak elkötelezett választók maguk is vallják az összefogás szükségességét. S ott a legnehezebb, ahol az egyik párt éppen a másik ellenében tett szert a maga identitására.

Ha egy párt rendelkezik megfelelő – netán növekvő – társadalmi bázissal, akkor egy civil mozgalmak által szervezett demonstráció összefogásra való felszólítását nem tekintheti minden további nélkül a társadalom egészét reprezentáló, egyetemes érvényűnek, legfeljebb egy civil szervezet pártpolitikai kezdeményezésének. S akkor nem a civil- és a politikai szféra egymást kiigazítani szándékozó kölcsönhatása érvényesül, hanem pusztán pártpolitikai érdekek, amelyek – esetünkben – ugyanazt a célt, a kormányváltást szorgalmazzák, de egymástól eltérő eszközökkel kívánják sikerre vinni.

A civil társadalom pártokra is kiterjedő kritikai funkciója vitathatatlan. A hazai, jórészt a társadalomtól immár elszakadni látszó pártpolitikai küzdelmek esetében pedig szükségszerű, ezért nem meglepő, hogy az ellenzéki civil mozgalmak a rendszerváltoztatást követő húsz év párt- és kormányzati politikájától el akarnak határolódni. De még ebben sem következetesek, máris korábbi politikusok tűnnek fel az élmezőnyben. Igaz, nem annyira párt-, mint inkább szakpolitikusok, akiknek a szakmai minősége hivatott biztosítani pártpolitikai függetlenségüket. De ez sem problémamentes egészen. Mert ha a saját szakterületükre térnének vissza, akkor hivatkozhatnának erre a függetlenségre, de ha mégis a politikát választják, akkor már kevésbé.

Magyarországon hagyománya van annak, hogy a politikai elemzéssel és cikkírással foglalkozó, ugyancsak szakmai függetlenségére büszke szellemi elit gazdaságpolitikusokat „dob be” a köztudatba, akik pártpolitikai szerepvállalásra kapnak ösztönzést, de elsősorban mégiscsak szakmai kvalitásuk alapján arra lesznek predesztinálva, hogy a lenézett pártpolitikán felülemelkedve új utakra tereljék a labirintusban bolyongó, önmagától is elidegenedett politikai életet. Ez az ellentmondásokba bonyolódó koncepció tagadhatatlanul bizonyos szellemi eleganciával rendelkezik. Így egyenes út vezet az azóta már feledésbe merült Centrum Párt vezetőjétől, Kupa Mihálytól a menthetetlen Demokrata Fórumot megmenteni szándékozó Bokros Lajoson át Bajnai Gordonig. S mivel a magyar gazdaság mindig nehéz helyzetben volt, s most különösen, vajon ki merné tagadni e neves szakemberek politikai szerepeltetésének szükségességét?

Kétpólusú összefogás

Egy igen széles körűnek tervezett összefogás esetén az első lépés – ha tetszik, ha nem – a pártpolitikáé. Mégpedig egy integrálni képes pártpolitikai felfogásé, amely nem elsősorban arra összpontosít, hogy kiket kell kihagyni, hanem arra, hogy minél több irányzatot képes legyen befogadni. Ha nem ezt teszi, akkor visszaesik az egymással együttműködni nem akaró pártok színvonalára. Bármennyire is civilnek mondja magát, oda jut, amit előzetesen jogos kritikával illetett. Ha azonban ezt sikerül elkerülni, és a kivétel nélkül mindenki iránt nyitott integráció megtörtént, akkor lehet felvetni a kérdést, hogy kik legyenek az összefogás vezetői. A sorrendet azért is érdemes betartani, nehogy abba a hibába essünk, hogy a gombhoz akarjuk varrni a kabátot.

Meggyőződésem szerint egy ilyen összefogásnak hangsúlyosan kétpólusúnak kell lennie, bal- és jobboldalinak, hiszen a társadalomnak nem csak az egyik oldalát kívánja megszólítani. S ennek az egész társadalmat megmozgatni kívánó együttműködésnek éppen az lenne az eleddig példátlan, azaz meglepően újszerű üzenete, hogy szükség esetén – ezúttal a demokrácia védelmében – egy európai normák szerint működni szándékozó baloldal képes a jobboldallal párbeszédet folytatni, sőt, ha kell, össze is fogni.

A kormányzatból kiábrándult jobboldali szavazók megszólításának kérdését éppen ezért nem lehet pusztán olyan formális gesztusra korlátozni, amely – ahogy az előzetes szándékokból kitűnt – például Sólyom László bevonásával vélte megoldottnak a feladatot. S itt megint emelkedett szellemiségű értelmiségiek elitista elképzelései érhetők tetten. Magasztos eszméik bűvöletében képtelenek felfogni azokat a pórias, gyakorlati követelményeket, amelyek a jobboldal megszervezésével kapcsolatosak, és semmi közelebbi rokonságban sincsenek a köztisztelettel és a jogtudománnyal.

Valami hasonlót akarnak itt is, mint a DK-ban, ahol a jobboldal megszólítását Debreczeni József személye hivatott reprezentálni, annak a rendszerváltoztatást megelőzően ismert kabaréfigurának, Gugyeráknak a kijelentése alapján, mely szerint, „ha valakiről egyszer elkönyvelik, hogy jó káder, arról az Isten se mossa le”.

Ha a kormányzatból kiábrándultnak tekinthetők körébe beleértjük a „vidék-Magyarországot” is, akkor be kell látnunk, hogy a civil társadalom eleddig használatos szervezési módszerei ezen a területen már nem igazán hatásosak. Nem elég az aktív internetezés, végig kell járni az egész országot, a legkisebb településeken is személy szerint megszólítani azokat az embereket, akik jobboldali identitásukat némán őrizve azért csalódtak a politikában, merthogy a számukra egyetlen hiteles politikai irányultság ugyan kormányon van, de cserbenhagyta őket.

Vagyis ezen a területen, a magyar ugaron a hagyományos pártpolitikai módszereket célszerű alkalmazni. Az sem fölösleges, ha valaki a maguk környezetében máig véleményformáló befolyással rendelkező volt MDF-es vagy volt kisgazda politikusokat személy szerint is ismeri. Azokra a kapcsolatokra kell építkezni, amelyeknek hajszálgyökerei akár a rendszerváltoztatás kezdeti időszakába nyúlnak vissza.

Mindez tehát gyakorlatban próbált szervezőkészséget és politikai jártasságot igényel. Mivel a pártpolitikai tevékenység is szakmai felkészültségen alapszik. Sőt, akkor a legkevésbé lebecsülhető, amikor a demokrácia játékszabályait félretéve minduntalan lejáratják. Holott ha a demokrácia szabályszerűségei érvényesülnek, akkor a pártpolitika akár művészetnek is tekinthető. A kompromisszumok művészetének. Amihez nem kevesebb intelligencia szükségeltetik, mint egy gazdaságpolitikai tézis kidolgozásához.

Mindezek alapján azt gondolom, hogy nem volt egészen igaza Bajnai Gordonnak, amikor október 23-ai beszédében kijelentette, hogy nincs új pártra szükség. Mivel egy új jobboldali pártra igenis szükség van! Enélkül csak egy bicebóca, egyik oldalára sántító összefogást lehet összehozni. Másrészt a civil mozgalmak sokszor éppen a pártosodás irányába terelik a közéletet, ami nemhogy ellene van, hanem sokkal inkább előkészítője egy összefogásnak – feltéve, ha ezt nem egy alkalmi és könnyen sebezhető, akár a választások előtti pillanatokban is megosztható konglomerátumnak képzelik el, hanem egy jól tagolt, azaz a saját réteg-érdekeinek különbségeire reflektáló, mindazonáltal tudatos együttműködésre képes társadalom közakaratában gyökerező konstrukciónak szánják.

Az érdekkülönbségek, a társadalmi tagoltság tudomásul vétele az a feltétel, amely józan kompromisszumok révén lehetővé teszi a kívánt összefogást. Nem attól kell félni, hogy az érdekellentétek felszínre kerülnek, mert éppen ez az egyeztetés feltétele, hanem attól, hogy látens jelenlétük egy választási győzelmet követően is megkeseríthetik a kormányzati munkát. Azt az embert próbáló feladatot, amelynek várhatóan döntő fontosságú eleme lesz a hozzáértő gazdaságpolitikai program, s amelynek megvalósítása nemcsak az előterjesztő szakmai felkészültségén, hanem a parlamenti többség egyetértő szavazatán múlik. És egy széles körű összefogás nyomán alakult sokszínű képviselőcsoport egyben tartása – egy erős kézzel irányított és harcedzett, társadalmi feszültségeket generáló ellenzékkel szemben – sem lebecsülendő pártpolitikai feladat.

Olvasson tovább: