Kereső toggle

A biztos befutó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor Balog Zoltán csúcsminiszter bejelentette, hogy a Nemzeti Színház élére a pályázatokat elbíráló szakmai bizottság véleménye alapján 2013. július elsejével Vidnyánszky Attilát nevezi ki, egyszersmind gratulált eddigi munkájához Alföldi Róbertnek, az intézményt öt éven át irányító – úgymond – „nagyformátumú vezetőnek”, és megállapította, hogy egyik kiválóság váltja most a másikat. Szép gesztus – mondhatjuk, de talán nem haszontalan feltenni a logikus kérdést: miért kell egy szakmai elismerést aratott, valóban formátumos direktornak csak azért távoznia, hogy egy másik, állítólag ugyancsak rátermett jelölt vehesse át a helyét?

Nyilvánvaló, hogy az ilyen l’art pour l’art, vagyis öncélú változásnak semmi értelme. Ha egy valóban jól működő, értékteremtő és közönséget vonzó színházvezető éveken át fokozatosan kiépíti a maga művészi értelemben ütőképes, összeszokott csapatát, az igen nagy és ritka teljesítmény, amit azzal kell megbecsülni, hogy a fenntartó – jelen esetben az állam – igényt tart az együttes és vezetője további munkájára. Alföldi Nemzetije bízvást kiérdemelte ezt; erős, hatásos, provokatív és vitára sarkalló színház jött létre, vagyis olyan műintézet, amely sikerrel tölti be a szellemi vérpezsdítés feladatát. Természetes persze, hogy egy magas színvonalú, eredeti elgondolású színházi műhely megosztja a közvéleményt, pontosabban: nem tetszik mindenkinek. Egyszerűen azért, mert az ízlések és a világképek különbözőek. De nem is lehet az a feladata, hogy általános tetszést arasson – az ilyesmi távol áll a művészet fogalmától. A releváns kérdés csak az lehet, hogy a létrejött produkciók úgy gondolati, mint esztétikai értelemben milyen minőséget képviselnek. Hogy az előadások szellemisége kellőképp nyitott-e a világra, amelyben élünk, s amelyet a színház programja tükrözni hivatott. A mai Nemzeti Színház megfelelt ezeknek a kritériumoknak – az ellenkezőjét legfeljebb azok állítják, akik még a lábukat sem tették be az épületbe.

Azok, akik nem műalkotást, hanem ideológiai visszaigazolást keresnek a színházban. Valami homályos, megfogalmazatlan, de felettébb patetikus „nemzeti” kultúrafelfogást, amelynek hiányát – éppen parttalanságából következően – bármikor könnyűszerrel kimutathatják. Ennek a magyarkodó provincializmusnak mindig is komoly hagyománya volt minálunk, de amióta kétharmados parlamenti fölényéből a jobboldal azt vezeti le, hogy minden téren, tehát így a művészeti életben is erőszakkal megteremtheti a maga hegemóniáját, azóta az Alföldi-féle Nemzeti Színház minden további nélkül nemzetietlennek bélyegeztetett. A „befeszült” jobbosok rátaláltak vágyott harci terepükre, és elegendő nyomást gyakoroltak a kormányzatra ahhoz, hogy az esedékes pályázat kimenetelét kétségtelenné tegyék.

Vidnyánszky már évek óta készen állt a hatalomátvételre. Szívós hosszútávfutó, aki a színházi szakmát politikai alapon megosztó szervezetek és intézmények sorát hozta létre, hogy aztán azok vezetői pozícióit is betöltse. Hamar ráérzett, hogy az Orbán-kormány „nemzetépítő” propagandáját személyes karrierje felhajtóerejeként hasznosíthatja – mindenki tudta, az idő neki dolgozik: Alföldi mandátumának lejárta után bizton megkapja, amiért annyit pedálozott. Elindult a pályázaton, amelynek zsűrijébe a minisztérium Előadóművészeti Irodájának általa elnökölt Színházi Bizottsága delegálta a tagok többségét. A maradék helyeket a tárca kijelölt hivatalnokai foglalták el; valóban függetlennek és igazán hozzáértőnek egyedül a munkavállalókat képviselő Törőcsik Mari volt tekinthető. Az eredményt tehát előre levajazták; Vidnyánszky lelke rajta, hogy noha minden jel szerint sokat ad szakmai hitelére, mégis egy ilyen aggálytalan manipuláció eredményeként ül az igazgatói székbe.

Érdemes egyébként megismerni az internetre immár feltett pályázatát, és annak is kivált azt a fejezetét, amelyben az általa preferált „nemzet színházáról” értekezik. A legtöbb, ami elmondható róla, hogy nagyívű halandzsát olvashatunk; a tudákos színházelméleti fejtegetések, az aktuál-ideológiai lózungok és a lapos esztétizálás végtére üres általánosságokban kimerülő, semmitmondó elegyét, ami arra persze tökéletesen alkalmas volt, hogy a „célraorientált” bírálók megtalálhassák benne a kijelölt győzteshez méltó minőséget. Mert Vidnyánszky egyetlen feladata abban áll, hogy minden tekintetben más színházat csináljon, mint az Alföldié volt. Amit ő az igazi „nemzeti elkötelezettség” jegyében – jelentsen az bármit is – feltétlenül garantál.

A kormányzati szándék tehát semmiben sem különbözik attól, amely a Magyar Művészeti Akadémiát még annak idején létrehozta, majd most közjogi státusba, egyben pénzosztó centrummá emelte. Fekete Györgynek is csupán az ad létjogosultságot az MMA élén, hogy szervezete minden ízében különbözzön a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő Széchenyi Művészeti Akadémiától, minthogy azt nem a „mieink” – értsd: nem a mellverő jobboldaliak – dominálják.

Ennyit a magasztos, konzervatívnak hazudott, valójában radikális hatalmi eszményekről.

Olvasson tovább: