Kereső toggle

Szemfényvesztés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nyár úgy múlt el a magyar kormány felett, hogy semmiféle érdemi választ nem adott a Nemzetközi Valutaalapnak, amely felhívta a figyelmet a jövő évi költségvetés kétségbevonhatatlan irrealitására. Ennek ellenére a piacok továbbra is abban bíztak, hogy előbb-utóbb sor kerül majd az IMF-fel való megállapodásra, legkésőbb valamikor október-november tájékán.

Ezért a forint relatíve kedvező árfolyamsávban mozgott; és ebből kormánykörökben persze megint azt a következtetést vonták le, hogy az időhúzás még folytatható. Számoltak azzal is, hogy küszöbön áll az amerikai Federal Reserve nagymértékű pénzkibocsátása, az Európai Központi Bank pedig kénytelen lesz kötvényvásárlásba kezdeni az euró védelmében. Mindez lenyomja a magyar papírok kockázati felárát is, és olcsóbban lesz finanszírozható az ország.
Nos, az államkötvények hozama az eddigi 8-9 százalékról 6,5-7 százalékra mérséklődött ugyan, de ez a kamat még mindig körülbelül a duplája annak, mint amit az IMF-hitel után fizetnénk. Másrészt a spanyol hozamok emelkedése máris azt mutatja, hogy az átmeneti európai lelkesedés lehűlőben, az eurózóna válságtüneteivel továbbra is számolni kell – pontosabban kellene, ha a magyar kormány felelősen viselkedne. Ehelyett azonban Varga Mihály kijelentette, hogy bár a hét közepén elküldi Washingtonba azt az „alternatív javaslatot”, amelynek alapján majd tárgyalni óhajtunk a Valutaalappal, de a 2013-as büdzsé makropályáján nem változtatunk. Tehát a kormány ragaszkodik az 1,6 százalékosra prognosztizált növekedéshez, és ebből vezeti le a költségvetés sarokszámait.
Ezen a platformon viszont nem jöhet létre a hitelmegállapodás, hiszen ma nincs olyan mértékadó elemzés, amely képesnek tartaná a magyar gazdaságot erre a valószerűtlen teljesítményre. Szakértői vélemények legfeljebb az előirányzat felét igazolják vissza, de nem zárják ki az akár egy-két százalékos negatívumot sem. A megadott hiánycél racionalitása ugyancsak kérdéses. Mivel a büdzsé egyelőre mintegy 600 milliárdos forráshiányt mutat, a vállalt 2,2 százalékos deficit helyett a független becslések inkább 4,5-ről szólnak. És bár az IMF minden ellenkező híresztelés ellenére sem ír elő a hitelkérő ország számára konkrét lépéseket – ezért nem is létezik az Orbán Viktor által emlegetett megszorító lista –, de azt feltétlenül elvárja, hogy a költségvetés a háromszázalékos hiányküszöb alatt konszolidálható legyen.
Mondjon tehát Varga Mihály a belpolitikai szemfényvesztés jegyében most bármit, ő is jól tudja, hogy Magyarországnak a Matolcsy-féle dilettantizmus helyett igenis az IMF szakmai „gyámságára” van szüksége. Ez a befektetői bizalom visszaszerzésének előfeltétele. Bizalom pedig nincs kiszámíthatóság nélkül; ahol a tőkének ezt az ortodox igényét nem  teljesítik, ott a gazdasági növekedés, a hitelezés, a munkahelyteremtés csak ábránd marad.
Mégsem lehetünk biztosak abban, hogy Varga nem az orbáni pávatánc lépéseit járja, amikor láthatóan részt vesz a tárgyalások hónapok óta tartó taktikai halogatásában. Noha a kormánypárti többség látszólag az ő kérésére halasztotta el a költségvetés módosítását, s ezzel – úgymond – lehetőséget adott arra, hogy a végső változatban majd figyelembe vegyék az IMF szempontjait, ez a „nagyvonalúság” is lehet a játék része. A kormánynak ugyanis mindenképp el kell hitetnie a piacokkal, hogy kész a megállapodásra. Ennek látszatát akkor is fenn kell tartania, ha esze ágában sincs egyezségre jutni, különben egyik percről a másikra bedől a forint. A nemzetközi elemzőintézetek persze jó ideje gyanakodnak, hogy a magyarok – bárhogyan is tagadják – mégiscsak az egykori török módszert követik, vagyis megpróbálják hitelszerződés nélkül kihúzni, amíg a világgazdaság fellendül.
Ezt a manővert senki nem is vehetné zokon – feltéve, hogy a mai helyzet hasonló volna ahhoz, amelyben Törökország annak idején megengedhette magának, hogy majd két évig csak tárgyaljon a tárgyalásról. Csakhogy most más idők járnak a világban, kivált Európában, és ráadásul a magyar gazdaság összehasonlíthatatlanul rosszabb bőrben, azaz stagflációban van: nulla növekedés és lefagyott fogyasztás mellett emelkedik az infláció. Ezért a piac türelme véges; amikor majd úgy látja, hogy a kormány semmiképp se képes elviselhető feltételekkel finanszírozni az országot és megakadályozni a költségvetés összeomlását, viszont az IMF garanciájával sem rendelkezik, akkor nem tartóztatja fel többé a csődöt.
Ekkora kockázat józan ésszel vállalhatatlan. Nincs az a voluntarista hatalom, amely ilyen körülmények között polgárai kontójára hazardírozhat. Mert ne feledjük: sem a folyamatos megszorításoknak, sem a pénzügyi összeomlásnak nem az establishment látja kárát. Politikai értelemben persze maga alá temeti a krízis, de megszerzett vagyonát addigra már bizton kimentette.
Csak a bérből és fizetésből élők egzisztenciája semmisül meg. Persze, a nincstelenek tömegének vesztenivalója sem lesz.

Olvasson tovább: