Kereső toggle

Egyetlen bőrönd

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Diktátor aludt, horkolt. Alatta egerek mászkáltak, a falon csótányok zizzentek. A plafonról savas víz csöpögött. Egyedülálló zárkában várta, hogy történjen vele valami. Nem értette, hogy került ebbe a helyzetbe, miért ül, illetve fekszik, ilyenkor ugyanis kissé jobb dolga volt, hiszen az édes álom messzire röpítette, megforgatta, de azért idővel újra visszahozta őt a valóságba. Éjszaka még saját maga és környezete önző ura lehetett, nappal azonban a Gondviselés is beleszólt az életébe.

Nem nagyon bírta a Gondviselést. A Diktátor, aki annyira hatékonyan üldözte a szakállasokat, erősen borostás volt, hetente csak egyszer borotválták. Egyszer egy kérvényt nyújtottak be hozzá egy hormonzavaros nőről, tegyen az ő esetében kivételt, de nem tett, neki is folyamatosan borotválkoznia kellett. A kérvény indoklásába azt is beleírták, hogy az asszony ugyanazon a napon született, mint a Diktátor, aki ezen nagyon felháborodott: „Mindenki egyenlő, az én személyemmel senki ne érveljen, mert itt nincs protekció" - üvöltötte titkárának, gyermekkori barátjának, aki hűséges követője volt, hatékonyan segítette abban, hogy minden ellenfelét kivégezhesse, akivel egykoron a forradalomban a közös eszméért harcolt. Akkor már harminc éve dolgoztak együtt a forradalom nagy álmáért, az egyenlőségért, a világért, ahol nincs protekció, így a félelem, a sötétség, a szabadság hiánya mindenkinek kijárt.

Álmai az öreg Diktátort folyamatosan elüldözött unokatestvérével történt utolsó beszélgetéséhez vezették. Nem volt túl sok idejük egymásra, tulajdonképpen mindketten búcsúzkodtak. A Diktátor elmondta rokonának, hogy huszonnégy órája van, addig nem fogja kerestetni, amit a rokon tudomásul vett. Egyetlen bőrönddel ment el, amiben egy rádió volt. Nem tudni, mi lett vele.

Reggelre a Diktátort az éhség gyötörte. Az éjszakai álom izgalmai miatt egy kicsit bevizelt, így az üres gyomor jelzett legerőteljesebben az ébredéshez. „Éhezhettek a keleti országrész lakói, amikor egy télen keresztül elzártam az élelmiszer-szállítmányokat. Igen, volt kannibalizmus, de egyben a felesleges politikai ellenállás is megszűnt" - emlékezett vissza egy előadására, amit a Közszolgálati Egyetemen tartott az ifjú hallgatóknak a Birodalomról, amely nem szorul rá senkinek a barátságára, csak a nemzeti összetartásra, egyenlőségre és szeretetre.

A börtönrácson keresztül beáramló napfény kockásra varázsolta a Diktátor ruháját. Ezen kissé elmerengett, mert gyermekkorában imádta a kockás süteményt, amit édesanyja, a legendás „Drága", hiszen még a memoárokban is így nevezte, oly sokszor készített neki. Emlékezett, mennyire együtt érzett huszonöt évvel ezelőtt az áruló első titkárral, aki kivégzésekor utolsó kívánságként édesanyja főztjét kérte. Tudta, mit jelent egy ilyen kérés, és azt is, hogy az empátia még az árulóknak is kijár.

Ez a reggel jól indult, mert megszólalt a kórus. Minden hétvégén egy órán át gyönyörű dalokat énekelt az utcáról egy kis keresztény közösség a börtön lakóinak, elnyomva a csikorgó villamosok, sikító trolibuszok és utcai dudák hangzavarát. Ilyenkor a káoszból valamiféle rend lett, és a megfáradt, borostás börtönlakók egy-egy pillanatra úgy érezték, hogy újra élnek. Nagyon régóta tartott ez a hagyomány: eljöttek, a börtön elé álltak, és énekelve imádkoztak a bent lévők üdvéért. A Diktátor, bár üldözte a keresztényeket, mostanában elgondolkodott azon, hogy neki ezeket az énekes imádságokat soha senki nem említette. Jó ötlet, de a keresztényeknek nem engedte volna meg, viszont a Forradalmi Párt ifjú tagjait kivezényeltethette volna a börtönök elé.

A Diktátort mindig elbűvölte, bár magának ezt sosem vallotta be, ezért inkább idegesítette a hívő közösségek optimizmusa. „Már a belüket tapostuk ki, de ők csak mosolyogtak rajtunk" - mesélte negyvenedik születésnapján egy szűk baráti közösségnek, igaz, akkor kissé sokat ivott. Mesélt még azon az estén stratégiáról, célokról, eszméről. Túl sokat is, így másnap, amikor kijózanodott, kénytelen volt száműzni az összes résztvevőt a „Helyre", ahonnan soha senki nem jött vissza. Így szólt az ukáz az akkori belügyminiszternek, aki ezt készséggel teljesítette, mint minden más parancsát a rákövetkező három évben, amíg nyoma nem veszett egy vidéki látogatás alkalmával. „Vajon nekik is énekeltek a keresztények?" - gondolkodott a Diktátor.

Valóban, a vallásos közösségek kilógtak a sorból, így nem lehetett megteremteni a teljes egyenlőséget a szomorúság és félelem országában. „Miért van a Párt, miért van az Állam, ha képtelen megvalósítani a teljes és mindenkire érvényes egyenlőséget?" - üvöltött torkaszakadtából igazságügy-miniszterének az ország hívő „zsidajai és keresztényei" miatt egy olyan ritka alkalmak egyikén, amikor cserbenhagyta az emlékezete. Az igazságügy-miniszterét ugyanis három nappal azelőtt kivégeztette, és erre csak akkor jött rá, amikor magához hívatta, az pedig az első hívó szóra megérkezett, és még a fejét is lekiabálhatta. Nem értette, hogy mi történt, de az ügyet helyben lerendezte, minisztere sem hivatalát, sem családját nem látta többé, és fordítva, őt sem látta már senki. Mint kiderült számára, a kivégeztetésről szóló faxot elfelejtette elküldeni, mely hibát nem vallhatott be még saját magának sem. Amúgy is addigra, ezen eset miatt, azonnali vizsgálat eredményeképpen két miniszternek, egy államtitkárnak, három osztályvezetőnek, egy titkos ügynöknek, egy rakodómunkásnak és két rosszéletű politikusfeleségnek távoznia kellett az élők sorából.

„És nekik is énekeltek a keresztények?" - merengett a Diktátor, aki valószínűleg soha nem volt boldog, amit igyekezett palástolni, hiszen a Birodalom összes intézkedése valójában azt az egyetlen célt szolgálta, hogy a Diktátor boldog legyen. Mint amikor nagy kövér gyerekként az autósszőnyegen, úgy ült most városa és országa felett. Hol levett, hol feltett, hol kettétört egy-egy figurát. Már nem volt ott a „Drága", aki kezébe adta az új játékokat, és elsöpörte a régi hulladékokat, így ezt egymaga végezte el.

A keresztények börtön előtti éneklése azonban szívbe markoló volt, mert belülről, valahonnan nagyon mélyről érkezett. A Diktátor azon kapta magát, hogy ez az egyetlen szórakozása. Unalmas hétköznapjai egyikén viccelődött is magában, milyen jó, hogy nem volt teljesen tökéletes a rendszere, és ezeket az embereket nem találták meg. Viccelődött, de csak kicsit, mert a düh egyhamar eluralkodott rajta, hogy ennyire szellősen működött a Forradalom.

Már túl volt a fogmosáson, vagy hívják annak, aminek akarják, a ruhaváltáson, ami a tegnapelőtti ruháját jelentette a tegnapi helyett. Már várta az ételt, vagy ezt is hívják, ahogy akarják, amikor is a keresztény kórus egy nagyon ismerős dalba kezdett. Megfeszült, aztán valami eláradt benne - elfelejtett már sírni, de most mégis patakzott a könnye. Nagy nehezen az ágyig jutott, leült és hallgatta a kórust. Majd énekelni kezdett ő is. A nagypapa gyönyörű dala volt, ő költötte és zenésítette meg két unokájának. A szeretetről szólt, a szegénység elviseléséről, a boldog karácsonyról és arról, milyen rövid az élet. A Diktátor biztos volt abban, hogy elüldözött unokatestvére az éneklők között van, ha még él. Csak ő taníthatta meg ezt a dalt a keresztény gyülekezetnek. Óriási erő költözött hirtelen belé: felpattant. Az ablakhoz rohant, de nem ért föl a rácsokig. Kiabálni kezdte rokona nevét. Üvöltött, de a lenti éneklés elnyomta a hangját.

Olvasson tovább: