Hankó Faragó Miklós képviselő úr nehezményezi az igazoltatások rendkívül
magas számát is. Nos, ezzel én is egyetértek, ám ahhoz, hogy ebben a kérdésben
változás legyen, éppen a rendőrség központi szervénél lesz szükség
pálfordulásra, mivel jelenleg elsősorban az ORFK az a testület, amely
megköveteli a minél több intézkedést. Egyáltalán: egész egyszerűen nem értem,
hogy a rendőrök tevékenységét miért annak alapján kell megítélni, hogy hány
szabálysértési feljelentést készítettek, mennyit bírságoltak vagy igazoltattak.
Ma kőkeményen a mennyiségi szemlélet uralkodik, holott inkább kapjunk el két
gyorshajtót vagy ittas vezetőt, mint száz olyan gépkocsivezetőt, akinek hiányzik
az izzókészlete. Ehhez azonban olyan mértékű szemléletváltásra lenne szükség az
egész rendőri szervezetben, amelynek megvalósulásával kapcsolatban elég
pesszimista vagyok.
A következő – egyben a legsúlyosabb – kérdés, amelyet a képviselő úr érintett, a
korrupció. Ennek visszaszorítása érdekében erősen sűrítik az ellenőrzések
számát, egyebek mellett a mobil ellenőrző szolgálat visszaállításával. Köztünk
szólva én nem fűzök túl nagy reményeket ehhez, és nem is feltétlenül csak azért
amit a cikkben idézett Sándor István úr mondott. Szerintem a két legkomolyabb
probléma – s nem csak a korrupcióval összefüggésben – a következő: 1. az
előszűrés hiánya. Sajnos ki kell mondani, hogy ma egy csomó olyan ember kerül be
a testületbe, akiknek egészen egyszerűen nem lenne ott a helyük. Két rövid
példát írok a fentiek bizonyítására. Néhány évvel ezelőtt a megyei személyügytől
érkezett egy telefonhívás a közrendvédelmi osztályunkra, miszerint egy helybéli
illető felvételét kérte közalkalmazotti munkakörbe. A megyei kolléga kérte, hogy
az előírásoknak megfelelően készítsenek róla nyílt rendőri információt, majd
hozzátette: „de siessetek, mert 1-jén kezd”. No comment
A másik példám: pár
évvel ezelőtt volt egy „kollégánk”, aki már a rendészeti szakközépiskolai
tanulmányi ideje alatt szándékos bűncselekményt – konkrétan garázdaságot –
követett el, amiért a bíróság el is marasztalta. Ettől függetlenül megkezdhette
a pályafutását, és csupán akkor váltunk meg tőle, amikor már hivatásosként is, a
szolgálati feladataival összefüggésben követett el nem is egy bűncselekményt
A 2. problémát már az előző példával érintettem is. Mégpedig azt, hogy – néhány,
országos nyilvánosságot kapott ügytől eltekintve – sokszor kesztyűs kézzel
bánunk a bűncselekményt elkövető rendőrrel. Több olyan rendőrt is ismerek,
akiket a bíróság próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, ennek
ellenére megmaradhattak a testületben. Bevett gyakorlat az is, hogy ha a rendőr
valami disznóságot művel, nem fegyelmi úton, hanem közös megegyezéssel válik meg
tőle a testület. Vajon miért?
Alaposan meglepődtem Hankó Faragó úr azon megállapításán, amely szerint a
rendőrség „posztkommunista módon” bizonyítási eljárást folytat, és szinte
ítélkezik a büntetőügyekben. Szeretném idézni a jelenleg hatályos
büntetőeljárás-jog egyik rendelkezését, amely szerint: „A bizonyítás azokra a
tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok
alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan,
a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni
” Azt tehát, hogy a rendőrség
a nyomozás során milyen eljárást folytat, nem a posztkommunista szemlélet, hanem
a jelenleg hatályos jogszabályok írják elő. A másik gond a képviselő úr
megállapításával az, hogy a rendőrség a teljes nyomozást az ügyészség
felügyelete mellett végzi. Márpedig ha a rendőrség az ügyet nem úgy teszi az
ügyész asztalára, hogy abban minden benne van, ami a vád képviselője szerint
benne kell, hogy legyen, azonnal visszaküldi, és utasítja a nyomozó hatóságot a
hiányosságok pótlására.
Utolsóként említem a képviselő úrnak az előzetes letartóztatásokkal kapcsolatos
észrevételét, amely szerint az első hatvan nap, amíg a gyanúsított a rendőrségi
fogdában ül, éppen elég ahhoz, hogy sok esetben vitatható módszerekkel
eredményeket produkáljon a rendőrség. A képviselő úrnak több tárgyi tévedése is
van a kérdéskörrel összefüggésben. Egyrészt az előzetes letartóztatás határideje
első alkalommal harminc nap, nem pedig hatvan. Másrészt az előzetes
letartóztatást 2005 óta nem rendőrségi fogdában, hanem büntetés-végrehajtási
intézetben foganatosítják. A „sok esetben vitaható módszerek”-hez annyit fűzök
hozzá, hogy a büntetőeljárások során az ügyésznek lehetősége van a fokozott
ügyészi felügyelet bejelentésére. Ezt az előzetes ügyekben rendszeresen meg is
teszik, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ilyen ügyek nagy átlagban
tizenöt-húsz naponta az ügyész asztalára kerülnek
Arról nem beszélve, hogy az
előzetes letartóztatások elrendelése nem „rendőrségi megrendelés” alapján
történik. A rendőrség erre előterjesztést tesz, amellyel az ügyész vagy
egyetért, vagy nem. Ha igen, indítványt tesz a bíróság felé, amely vagy
elrendeli az előzetest, vagy nem. Ha igen, még mindig lehet fellebbezéssel élni,
amelyet a másodfokú bíróság bírál el. Tehát ha a rendőrség egy gyanúsítottal
összefüggésben indokoltnak tartja az előzetes letartóztatás elrendelését, az
erre irányuló előterjesztése három szinten „bukhat meg”.
Az, hogy évente négyezer előzetes letartóztatás sok vagy kevés, nem tudom
megítélni, de ne feledjük el, hogy az ismertté vált bűncselekmények száma
négyszázezer fölött van évente, tehát az előzetes ügyek aránya kevesebb, mint
egy százalék. Ugyanakkor szerintem ebben a számban már benne vannak a más
nyomozó hatóságok előtt folyamatban lévő büntetőeljárások előzetes ügyei is.
Mint azt a levelem elején is említettem, jómagam is egyetértek azzal, hogy nem
kevés feladat lenne, amit a rendőrségen belül meg kellene oldani azért, hogy a
testület korszerűen és az állampolgárok általános megelégedésére működjön. De
véleményem szerint a szükséges átalakításokhoz sokkal nagyobb mértékben kellene
támaszkodni az aktív rendőri állományra, mert tessék jól megjegyezni:
Magyarországon nincs egyetlen ember sem, aki a rendőrséget feszítő problémákat
jobban ismerné, mint maguk a rendőrök.
Tisztelettel: M. I.
2007. 07. 05. (XI/27)
