"Mi a bajod, miért sírsz?" – kérdezte Jézus. – "Én üdvözítőd vagyok, biztos tudok neked segíteni."
Az ember könnybe lábadt szemmel nézett az üdvözítőre.
"Szlovén vagyok" – mondta.
"Ebben az esetben sajnos én se tudok rajtad segíteni" – mondta Jézus, majd odaült az ember mellé és maga is sírni kezdett.
Nekünk magyaroknak ilyen szép, szomorú mesénk nincs. Minket inkább az a kérdés foglalkoztat legalább kétszáz év óta, hogy ki és mi a magyar.
"Rút szibarita váz", írta Berzsenyi Dániel, de ezzel a kemény definícióval se kortársai, se utódai nem értettek egyet.
A 19. század az ébredő nemzeti érzés, a nacionalizmus százada volt, ami a soknemzetiség? Magyarországon azzal járt, hogy a politikai vezető réteg a magyarság számarányát az állam létét érintő fontos kérdésként kezelte. Az 1867-es kiegyezés után, a dualizmus korában, a magyar politikusok a népszámlálási statisztikára figyelve a nemzetiségek magyarosítását tűzték napirendre.
Elképzelésük szerint az volt magyar, aki a népszámlálási listákon magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta magát. De ha valóban ez az egyetlen kritérium, akkor Liszt Ferenc, a Magyar rapszódiák szerzője nem volt magyar, mert nem tudott magyarul.
Az I. világháború után a megcsonkított Magyarországon a politikával foglalkozók újra feltették a kérdést, hogy ki magyar. Közülük egyesek kerülő útra tértek, és először is azt igyekeztek meghatározni, hogy ki nem magyar. A nem magyar nemzetiségek túlnyomó része az új határokon túl, a környező országokban élt, így nem volt már szükség arra, hogy a zsidók a népszámlálási listákon magyarnak vallják magukat. A politikával foglalkozók egy része ezért arra a megállapításra jutott, hogy a magyarországi zsidók nem magyarok, de nem is lehetnek azzá, mert sajátságaik túlságosan eltérnek a magyarság sajátságaitól. Prohászka Ottokár, a magyarországi politikai katolicizmus vezéralakja, akinek magyarságához cseh apja és német anyja ellenére nem férhetett kétség, több alkalommal foglalkozott az úgynevezett zsidókérdéssel. Ő a "keresztény nemzeti politika" egyik fő feladatát az ország "elzsidósodásának" megakadályozásában, a "zsidó térhódítás" visszaszorításában látta. Egyben hangsúlyozta, hogy az ő antiszemitizmusát nem gyűlölet, hanem kizárólag nemzeti önvédelem irányítja. Volt még az akkori Magyarországon egy népcsoport, illetve annak egy része, a Volksbund lelkes nemzetiszocialistái, akiket nem kellett kiszorítani a nemzetből, mert hiszen ők a II. világháború előestéjén és a háború éveiben nem a magyarsághoz, hanem a Nagynémet Birodalomhoz tartozónak vallották magukat. De mindez még nem válasz a kérdésre: ki a magyar, és mit jelent az, ha valaki magyar?
Széchenyi István, a "legnagyobb magyar", kilencmillió magyar jobbágy nehéz sorsán háborgott, mert ez a kilencmillió ember "a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója".
Száz évvel később a népi írók kongatták meg a vészharangot a magyarság zömét képező szegényparaszti rétege vigasztalan helyzete miatt. Illyés Gyula Pusztulás címen számolt be 1933-ban Baranya megyei tapasztalatairól: az "egyke", a csak egy gyerek, járványként terjed, ami a magyarság pusztulásához vezet.
Kovács Imre Néma forradalom cím? könyvében is arról ír, hogy az "egyke" a nemzet létét fenyegeti, Kodolányi János szerint pedig az "egyke" a magyarságban beállott süllyedés jele, minek következtében "pusztuló nép vagyunk".
Maga a "magyarkérdés" továbbra is heves viták tárgya volt. A szélsőjobboldal véleményét Imrédy Béla fogalmazta meg 1940 tavaszán és nyarán írt cikksorozatában. Szerinte egy "új Európában" a magyarság csak a faji tisztaság alapján álló népközösség keretében tudja megőrizni nemzeti egységét.
De volt ellenvélemény is. A zsidótörvények éveiben Szekf? Gyula és Németh László írásaikban hangsúlyozták, hogy a fajvédelem gyökeresen ellentmond a magyar államérdeknek. Hiszen a magyarságnak történelme során több különböző népet sikerült beolvasztania, ezért tiszta magyar fajról biológiai szempontból szó se lehet. Magyar az, aki a magyarsághoz tartozónak érzi és vallja magát. A magyarság minden más definíciója ellenkezne a Szent István-i állameszmével. A "Szent István-i állameszme" persze időközben elvesztette érvényét, és már maradéktalanul a múlté.
Ki és mi a magyar? Képesek vagyunk erre a kérdésre szabadon, mindennem? ideológiától mentesen válaszolni?
Kosztolányi Dezső, talán legeurópaibb költőnk erről így vall: "Ha magyarok vagyunk nyelvünkben, olyan szerelmi vallomást tettünk, aminél nem lehet nagyobb, úgyhogy az, ki magyarul szidja a magyart, mint Ady is, magyarabb magyar, mint aki idegen nyelven dicséri."
Ha a magyar Himnusznak igaza van, akkor mégiscsak Isten az egyetlen, aki minden kétséget kizáróan tudja, ki és mi a magyar. Mert hiszen ő volt az, aki balsorssal sújtotta a magyart, hogy az megbűnhődje nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is.
Korbuly Dezső
történész (München)
2004. 06. 03. (VIII/23)
