A sajtóban riasztó híreket olvastunk a nácizmus magyarországi feltámadásáról. A Hetek nemrég különösen merész kézzel nyúlt bele a darázsfészekbe. De közölt meghökkentő riportot, nyilatkozatot a Népszabadság is. %lead%>Mindkét lapban utalás történt arra, hogy az ügyben működő jobboldali politikusok is "érintettek". Lehetséges? Ötvennyolc évvel a szétzúzás és az akasztások után? A tény világos, a róla közölt sajtókép kissé kusza. Egy mozgalom bukkant a felszínre vagy több? Szálasi "hungarista" kohorsza nyilatkozik, de egy vagy kettő, mert vannak "reformhungaristák" is? Külföldről jövő náci aknamunkáról is írnak a publicisták – vajon a nyilas szervezkedés a nyugatinak a filiáléja, vagy nagyjából önálló? A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt Amerikai Szervezete, amely Magyarországon folytat valamilyen tevékenységet – mi ez? Amerikai vagy német vagy hazai szervezet, külön-külön vagy együtt? A hétköznapi újságolvasó nehezen tájékozódik, akkor is, ha élt már abban az időben.
Két dolgot határozottan állíthatunk. 1. A bemutatott náci szervezkedés mindenképpen internacionális, nem kevésbé, mint a kommunista mozgalom. 2. Magyarországon a jelek szerint nincs neonácizmus, a hungaristák és elvtársaik a régi zenét fújják, áthangszerelés nélkül, a neo- előtag valótlanságot állít. (Alighanem a "reformhungarista" csoportosulásokra vonatkozóan is.)
A következő történet rajzolódik ki az összhangtalan híradásokból. Az antifasiszta koalíció győzelme szétzúzta a Szálasi-pártot. Tagjai, ha nem kerültek bíróság elé (vagy nem léptek be a kommunista pártba
), szétszóródtak Nyugaton, jó részük az amerikai kontinensen. Évek múltán a kiszökött vezetők többé-kevésbé meg tudták szervezni őket, van szövetségük és sajtójuk, és most mindkettő benyomul Magyarországra. 1945 és 1990 között itthon nem élt a hungarizmus; nem
volt ugyan egészen halott, de hibernálódott, életjelenségei szüneteltek – a rendszerváltáskor a szabadság negatív következményeként "felébredtek".
Mégsem egészen volt így.
A hazai nácizmus létezett, csak politikai szervezettség nélkül. Az élet zugaiban némelyek kitartottak mellette, nemcsak egyénileg, hanem csoportosan is.
Az ötvenes évek elején fiatal tanárként éltem és működtem egy vidéki kisvárosban, messze Budapesttől. Valahogy belecsöppentem egy társaságba, amelynek összetétele a dzsentri és a polgári kaszinó kevert jellegzetessége volt. Gyógyszerész, református lelkész, egy tanárnő,
a többiek foglalkozására nem emlékszem. Összejöveteleik a gyógyszerész házában folytak. Sokféléről beszélgettek, a politika csak egyik, bár nem állandó témaként szerepelt. Napi eseményekről viszonylag kevés szó esett, főként a maga módján folytatódó múlttal foglalkoztak. Hogyan? Egy szobában "sűrűsödött" az a gondolat, amelyet a háború véghónapjaiban az egész ország területén harsogott a nyilas propagandagépezet. Az antiszemitizmusnak csak egy "kimagasló" példájára emlékszem jól: a társaság egyik tagja, a társaság hahotázása közepette, undorító módon kigúnyolta a zsidó családi gyászt és temetési szokásokat. A tiszteletes úr katonalelkészi szolgálatából idézett részleteket. Szálasi roskadozó birodalmában "gondozta" a katonák lelkét. Horthy trónfosztása után a katonák, főleg a parasztok, kezdtek tömegesen hazaszökni. A nyilasok felakasztották, akiket elfogtak. Ez főként azért sikerült, mert a nyilas ármádia helyenként rövid időre visszafoglalt kis területeket, s ott rendszerint bujkált néhány szökött katona, várva a továbbszökés alkalmát. Az egyház szolgája természetesnek vette, hogy ezek az emberek árulók, kötelet érdemelnek, s szerinte így vélte a környék lakossága is, "mert ránk eresztették a ruszkikat". (Mintha ezt meg lehetett volna akadályozni
) A szerencsétlenek, hallottuk a lelkészi szót, szánták-bánták bűnüket (?), fegyverért könyörögtek; ők fognak elöl rohanni, amikor visszaszorítják az oroszokat. "Persze, erről nem lehetett szó." Valóban szerencsétlen flótások voltak, mert a többségnek sikerült elkerülnie az összefogdosást. (Volt egy kollégám, aki elkötelezett fasiszta és tartalékos tiszt volt, mégis "lelépett", nem hagyta el az országot, sikerült hazajutnia.) – Neki, mint tábori lelkésznek, parancsra beszélgetnie kellett az elítéltekkel. Kínos feladat volt, tette hozzá, de ő derekasan ellátta.
A társalgást több más témában is ez a "szellemiség" határozta meg. (Református társaság volt, összetartását valószínűleg az egyházközségi kapcsolat is segítette. Rajtam kívül a kolléganőm is hallgatott, mert kommunista párttag létére buzgó katolikus volt.)
Nem hittem a fülemnek. Nem fogtam föl, hogy szabályos nyilas együttlétnek, nyilas beszédnek lettem tanúja – évekkel a vezérek kivégzése és az "eszme" megszégyenülése után. Hiszen csak nyilasok tarthatták árulásnak a Szálasi-hadseregből való szökést, törvényesnek a hadbírósági ítéleteket; a német megszállók oldalán folytatott vesztes háború csak az ő agyukban lehetett honvédelem. Nem neonácizmus – akkor az még nem is létezett –, hanem folytatása az "eredetinek" – gonoszságának és ostobaságának. Naivitásomban egyszer-kétszer még elmentem a társaságba. A házigazda haverja volt a kommunista igazgatómnak. Rokonlelkek politikai vonzalmukban és korrupt hajlamaikban. Talán akkor kezdtem fölismerni a valót, amikor személyi vitába kerültem az igazgatóval, a "fölöttesség" politikai ügyet csinált belőle, és a társaság vezetője városszerte kürtölte az igazgató "nemeslelkűségét" és az én "hálátlanságomat".
Érthetetlen volt az ügy a kommunista hatalom oldaláról nézve is. Kommunistákat akasztottak, antifasiszta ellenálló tisztekre csaptak le, közben nyilasok (ez az egyénre vonatkozóan régebben sem jelentett formális párttagságot) nyugodtan sétáltak az utcán. Rákosi trónra emelkedése után hatalmas tisztogatás kezdődött a protestáns lelkészi karban – az ilyen lelkészek a helyükön maradtak.
Dehogyis érthetetlen. A sztálinizmus maga is fasiszta volt. Kimondták róla már jó néhányan.
A hungarizmus tehát idehaza nem halt ki, hanem hibernálódott. Létfunkciói, bár nagyon alacsony szinten, működtek. Egyénekben, társaságokban, itt-ott, gyaníthatóan munkahelyeken meg a hivatás megőrzött kapcsolataiban, például az egykori katonatisztek körében. Az 1990-es évek "feléledése" nem volt egészen külföldi lendítés. Bizonyság rá az én történetem, amelyet itt megírtam. Az új (?) létezést észlelheti a lakosság: be nem jelentett tüntetések, Winston Churchill és Károlyi Mihály szobrának elrondítása
Végül mégiscsak leszakadtam a társaságról, majd más városba kerültem. Egy késő nyári napon visszalátogattam, és az utcán találkoztam a tiszteletessel. Megállított, érdeklődött a sorsomról. Közöltem vele, hogy eljegyzésre jöttem, nemsokára házasságot kötök. Biztató szavakkal válaszolt: milyen szép dolog a házasság, milyen drága ajándéka az Istennek. Ahogyan az evangéliumot hűséggel és hitelesen szolgáló egyházi emberhez illik.
Éppen ötven éve történt.
2003. 08. 22. (VII/34)
