Kereső toggle

Reagálás Bohács Krisztina A biflázás már nem elég című írására

A tanulás új filozófiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

(Hetek, A biflázás már nem elég.)
Még néhány nap, és tanítványaim megtudják, felvételt nyertek-e a megcélzott felsőoktatási intézménybe. Akik nem, azok lehet, majd azt gondolják: Sokat bifláztam, de nem eleget. S noha mi, őket tanítók talán úgy látjuk, nem a bebiflázott anyag mennyisége volt kevés, hanem az alkalmazásához szükséges készségek, azok, akik jövőre újra próbálkoznak, most előkészítőre, magántanárhoz iratkoznak, hogy még több ismeretet szerezzenek.

Báthory Zoltán és Nahalka István tanulmányát, melyre Bohács Krisztina a cikkét felépítette, nem olvastam, de az utóbbi évben számos, a témával foglalkozó cikk, sőt könyv jelent meg, ezek egy részét ismerem. Íróik mintha összebeszéltek volna, a PISA-teszt eredményeinek ismertetésével kezdik, majd közlik: az adatok sokkolják őket, számoljunk le a magyar oktatásüggyel kapcsolatban esetleg még megmaradt illúzióinkkal is. Hadd fűzzek ehhez néhány gondolatot én is.

Európában nagyjából a második világháború befejezése óta a tudomány alapú tantárgyfelfogás uralta a pedagógiát (Magyarországon még ma is). Tanóráinkon mini tudományokat oktatunk. Biológiaórán az életjelenségek megismerése helyett a sejtbiológia, a biokémia, a növénytan megismerése a cél még annak is, aki nem akar orvos vagy kutató lenni.

A tudomány alapú oktatás sokáig teljességgel racionálisnak és alternatíva nélkülinek tűnt. Legitimációját azonban olyan dolgok képezték (a tudomány hamarosan felfedezi a rák gyógyszerét, legyőzi az éhínséget, megszünteti a háborút), amelyekről ma már tudjuk: HIEDELMEK voltak.

Nyugat-Európa a hatvanas évektől váltott. Tudás alapú tantárgyfelfogás helyett a hangsúly a "tantárgyközi ismeretek", a "műveltségterületek" irányába húzódott. Megerősödött az ismeretek alkalmazni tudására, a képességekre koncentráló készség alapú tantárgy-pedagógia. Magam is úgy gondolom, a hangsúly-áthelyeződésnek nálunk is le kell zajlania, még ha a szokott fáziskéséssel is.

Ugyanakkor elgondolkodom azon is, mostani elképzeléseink mögött nem hiedelmek állnak-e ismét? Ma már tudjuk: a tudomány nem győzi le a rákot; a rákot annak az embernek kell legyőznie, aki megbetegedett (sőt annak, aki egészséges). Ma pedig úgy hisszük: ha fejlesztjük a globális környezettel való KOMMUNIKÁCIÓt, ha növeljük magunkban az EMPÁTIA és a TOLERANCIA készségének szintjét, talán még átírhatjuk a világvége forgatókönyvét.

Az EU-ban jelenleg a kipróbálás fázisába jutottak már egyes kísérletek az Új Kor iskolájával kapcsolatban. Cél: olyan nemzedékek felnevelése, akik képesek adekvát választ adni az úgynevezett globális fenyegetésekre. Stratégia: kulcskészségek erősítése. Operatív munka: a matematikai készségek, a kommunikációs és szövegértési készség, illetve az információkezelés készségének minden eddigit meghaladó felerősítése újszer? interaktív, multimédiás pedagógia alkalmazásával. (Csak egy példát: a görög művészettel úgy ismerkednek a gyerekek, hogy számítógépes program segítségével ismert antik szobrokat szétbontanak, átformálnak, újraépítenek. A görög drámát videófeldolgozásból ismerik meg, hiszen eredetileg sem olvasásra szánt művek ezek.) 

A Maastrichti Szerződés az oktatási terület szabályozását a tagállamok kizárólagos hatáskörében hagyta meg. Ugyanakkor valószínűnek tartom, az EU iskolaügye is – a többi területhez hasonlóan – az egységesülés irányába mozdul, ettől majd egyszer mi is lendületet kapunk.

Az iskola nem sziget, meg nem is elefántcsonttorony. Nyitott rendszer. Inputjait (gyereket, pénzt) a környezettől kapja. Legfőbb "inputja" azonban a FELADAT, a megbízás, amelyet a társadalom törvények és elvárások formájában folytonosan áramoltat felé. Ha ezek az elvárások letisztultak, ha az intézmény környezete stabil, akkor ezekre az elvárásokra egy magára valamit adó, nem csak a túlélésre játszó szervezet válaszolni fog felépítésének, szervezeti kultúrájának, oktatásfilozófiájának minőségi fejlesztésével.

Jelenleg azonban az iskolát körülfolyó tágabb és szűkebb környezet félelmetesen instabil – és ezzel keveset mondtunk. Iszonyú nehéz feladat befelé fordulva mégis elindítani valamiféle megújulást, de muszáj.

Ez a megújulás hol kezdődjön? A pedagógiai folyamat melyik pontján? A tanórán? A tanáriban? A tanárképzésben? A fenntartó oldalán? Saját véleményem az, hogy a változás kulcsfigurája a vezető. Jövőorientáltsága, stratégiai gondolkodása, elkötelezettsége, csapatépítő tehetsége. Nekem, aki alkalmazott vagyok egy iskolában, és nincsenek beosztottaim, ebből a távolságból igen nehéz a vezetésről beszélni. Mégis úgy tűnik, ma egy iskolaigazgató inspirációt kaphat például az iparban és szolgáltató szférában piacvezető, sikeres nagy cégek vezetési filozófiájából, módszereiből. Ez talán az az idő, amikor kívülről, más típusú szervezetektől lehet tanulni, nem belülről, az iskola világából vagy hagyományaiból. Végül a változásnak a tanórán kell befejeződnie és betetőződnie.

Bohács Krisztina cikkét egy személyes élménnyel kezdte, hadd zárjam azzal én is a magamét. Ismerek egy egyszer? történelemtanárt, a munkáját nagyra becsülöm. De ennél sokkal többet mond róla, hogy a diákok körében is ő a fő-fő kedvenc. Nagy tudásanyagot halmozott fel az évek során, és ezt lépésről lépésre át is adja. Didaktikája, stílusa, amenynyire látom, hagyományos. Hatása mégis óriási: megváltozik az, aki együtt dolgozik vele. 

A SZEMÉLYISÉG egyedi, egyetlen, pótolhatatlan, megismételhetetlen. "Tudom, kinek hittem…"

És természetesen: ne maradjunk a régiben. A kudarc valóban sokkol. Egy tanár olvasójuk: 

R. Szász Zsuzsanna

Olvasson tovább: