Kereső toggle

A tét a puszta lét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az arab–izraeli konfliktus száz éve az arab terror évszázada, melynek során Izrael és a zsidó közösség minden alkalommal késznek mutatkozott a politikai megoldásokra. Nem úgy az arab szomszédok, akik nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy elutasítsák a kinyújtott békejobbot. Az elutasításokat mindig terror, zavargások, a brit mandátum megszűnését követően pedig mindig háború követte. 

A mai terror azonban más, mint az 1993 előtti. Akkor úgy tűnt, a terrornak mindörökre vége. Politikai megállapodás született a felek kölcsönös elismeréséről, és Jasszer Arafat külön levélben vállalt kötelezettséget arra, hogy elutasítja a terror minden formáját, és módosítja a palesztin alapokmányt. "Területeket békéért." Izrael teljesítette a maga részét, területeket adott, ám Jasszer Arafat számára több, mint nyolc év is kevésnek bizonyult, hogy teljesítse az egyezményekben vállaltakat, és békét adjon érte cserébe. 

A terror ez idő alatt sosem szünetelt, sőt jelentős növekedését tapasztalhattuk. Az áldozatok száma is többszörösére növekedett a korábbi háborús időszakénak. A korabeli zsargon az áldozatokat már nem a háború, de a "béke" áldozatainak tekintette.

Jasszer Arafat nem számolta fel a terrorszervezeteket, nem gyűjtötte be a jogellenesen kinn lévő fegyvereket, nem működött együtt az izraeli biztonsági szolgálattal a terror megelőzésében, nem szüntette be az erőszakos cselekményekre való uszítást, nem tartóztatta le a terrorcselekményt elkövetőket. De a terroristákat besorozta saját rendőrségébe, a Hamasz és a Dzsihád szabadon működhetett, az átadott területeken logisztikai hátteret és menedékhelyet nyertek. 

A palesztin rendőrség épületeiben helyezhették el bombalaboratóriumaikat, aknavetőgránát-gyáraikat. A rendőrség az Arafat által kirobbantott 1996. évi szeptemberi zavargásokban maga is az Izraeltől kapott fegyverekkel nyitott tüzet az izraeli hadsereg katonáira, és tizenhatot megölt közülük – olyanokat, akik pedig az oslói egyezmények keretében tartózkodtak őrhelyeiken. Arafat nem üldözte a terroristákat, éppen ellenkezőleg, szövetséget kötött velük. Nem bántják egymást, inkább egyesülnek a közös ellenség, Izrael ellen. Végső soron vita csak a taktika kérdésében volt közöttük. Arafat a politikai tárgyalásokat jó eszköznek tekintette a "palesztin földek" megszerzésére, az iszlám "ellenállás" azonban még taktikailag sem lett volna hajlandó az Izraellel való alkudozásra. Arafat azonban meggyőzte őket arról, hogy az aláírt egyezmények semmit sem érnek, csak olyanok, mint amilyet Mohamed a maga idejében a medinaiakkal kötött, mielőtt felszámolta őket. Végül is a Hamasz és 

az Iszlám Dzsihád elfogadta Arafat érvelését, hiszen az "egyezményeknek" köszönhették, hogy végre szabadon hajthatták végre tömeges áldozatokkal járó terrorcselekményeiket. 

A lényeg különben is az, hogy stratégiai céljaik – eltérő nyelvezetük ellenére – azonosak. A Hamasz ugyanúgy Izrael felszámolására törekszik, mint Arafat, aki többször is kijelentette, hogy számára minden opció, a politikai tárgyalásoké éppúgy, mint a terroré, nyitva áll. Az egyezmények aláírásával az izraeli közvélemény megosztása volt a célja, a terrorral pedig fel akarja égetni az izraeliek lába alatt a talajt. 1996-ban Stockholmban az arab nagykövetek előtt kijelentette: olyan helyzetet teremt, amelyben egymillió gazdag izraeli az Egyesült Államokba vándorol majd. Arafat célja változatlan, az érintetlen Nemzeti Charta alapján: "Palesztina egységes (tehát nem felosztott) arab állam, a brit mandátum alatti határaival." A terror a megállapodások előtt a politikai rendezés hiányát jelezte. A politikai megállapodások utáni terror már azt jelzi, hogy a palesztin fél – a megállapodások ellenére – sem hajlandó a békére. A terror jó, mert öl, csökkenti a "betolakodók" számát, megfélemlítheti és távozásra kényszerítheti az életben maradottakat. A terror nemcsak eszköz, de cél is.

A terrorista megsemmisítése büntetés az általa elkövetett cselekményekért, és megakadályozása a jövőben általa elkövetendő tetteknek. Mindennek azonban valóban korlátozott a hatása. Ami nekünk büntetés, az neki jutalom. Ha egyikük meghal, másikuk lép a helyébe. Ez így igaz. A hadsereg ezzel együtt igyekszik a terror infrastruktúráját is felszámolni. A bombagyárakat, a bevetésre indulókat, a kiképzőtáborokat. Európának ez valóban nem tetszik. Éri is Izraelt bírálat bőségesen. Bár nemigen emlékszem arra, hogy a zsidó állam európai megítélése valaha is pozitív lett volna. Talán abban az esetben, ha önként határozna saját maga felszámolásáról. 

Mindezekkel együtt a terror valóban folytatódik, mert a jelenlegi palesztin vezetés minden alkalommal újratermeli. Mindaddig, amíg nem születik politikai megoldás?

De hát már született! Valamennyi izraeli kormány a terror ellenére továbbvitte a békefolyamatot, ám a terrornak egyik sem vetett véget. Ez a terror már nem a politikai megoldás hiányát, hanem a politikai megoldás elutasítását jelenti. 

Izrael nyolc éve próbálkozik a politikai megoldással. Mindhiába. Ám még most is azt hallgatjuk, hogy Arafat haladékot kér, csak még egy napot, egy hetet…

Ha adnának is neki, semmit se számítana. Újabb politikai megállapodást azonban már nem lenne szabad kötni vele. Új megállapodás, újabb területi engedmények. Új területek, növekvő terror. Míg egy napon Izrael arra nem ébred, hogy mintha 1947-et írnánk, megint a függetlenségéért kell harcolnia. Nem lehet más megoldás, mint visszatérni Madridhoz, a Camp David-i egyezményekhez. Komplex gazdasági, katonai és politikai intézkedések kellenek ahhoz, hogy Izrael megszabaduljon ettől a jelenlegi tradicionális-karizmatikus vezérlés? palesztin elittől – amelynek mini-málprogramja Izrael felszámolása –, és ahhoz, hogy valóban békét lehessen kötni.

Olvasson tovább: