Kereső toggle

Millenniumi barokk pompa kormányrészvétellel

Amiről nem esett szó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Végéhez közeleg a millenniumi év, Szent István napjától Szent István napjáig tartott az évezreddel ezelőtti nagy bálozás idézése és ünneplése. Az emlékezést a hivatalosság irányította, az látta el pénzzel és ideológiával. Vessünk most már egy független pillantást a történelmi fordulatra, szóljunk néhány szót arról, amit a közhatalom nem vonultatott fel, hanem amit a szellemi élet mutatott meg, és ami a nép része volt.

A Duna-Tisza táján 

a kereszténység ezer év alatt sem eresztette elég mélyre a gyökereit,

a személyes és bensőséges hitet jobbára a külsőséges 

megnyilatkozások, körmenetek, búcsújárások pótolták

A szónoklatok szerint az ország lakosságának keresztény vallásra való térítése, megkeresztelkedése ment végbe az előző évezred korai napjaiban. A kereszténység azonban jelen volt már jóval régebben földünkön, például a honfoglalás előtt püspökség működött Veszprémben. Az itt talált lakossággal történelmi közösségre lépő honfoglalók fokozatosan fölvették a keresztséget. Szent István ellenfelei, Ajtony, Vazul és a többiek megkeresztelt emberek voltak. Az államalapító megszervezte a keresztény Magyarországot, és ezzel beillesztette azt a keresztény Európába, a feudalizmusba. (Napjainkban a harmadik évezred Európájába kellene beilleszteni ugyanilyen könyörtelen létparancs teljesítése érdekében – de sehol nincs Szent István.)

Ezt állapítja meg a tárgyilagos tudomány. De megírt történelmünk általában a királyok és urak történelme volt, ahogyan Farkas Gyula irodalomtörténész bátran kimondta. (A magyar irodalom története, 1934.) Miként élte át a nép, mit hordozott belőle akkor, és utána ezer esztendő során? Vallási élményként? A lélek és az Isten megtalált kapcsolataként? Erről nem szoktunk hallani az ünnepi beszédekben. Mint annyi más nemzeti igazságot, ezt is a szellemi élet képviselői értették meg velünk.

Jeles írónk, költőnk, Tüskés Tibor – felhívta a figyelmünket: "Balgaság lenne nem látni, hogy a Duna-Tisza táján a kereszténység ezer év alatt sem eresztette elég mélyre a gyökereit, a magyarság nagy tömegeiből hiányzott a spirituális élmény, személyes és bensőséges hitet jobbára a külsőséges megnyilatkozások, a barokk pompa, a látványos körmenetek, a búcsújárás, az egyesületi élet stb. pótolta." Ezek a "szentségtörő" szavak nem a Beszélőben vagy a Magyar Hírlapban vagy más, "bomlasztó" liberális kiadványban jelentek meg, hanem a Vigiliában, a hazai katolicizmus reprezentatív folyóiratában. (1991/924-926. l.)

Ha az írónak igaza van, akkor a kereszténység mint lelkiségi létforma nálunk ezer éve késik. De hát ilyen keményfejű, ilyen értetlen lenne a mi népünk? Ezer éven át nem jutott el a kereszténység a lelke mélyéig? Erre is az irodalomban találunk választ. Kodo-lányi János történelmi regényében, a Julianus barátban szerepel egy remete, aki erdei magányában regöséneket költ és recitál Szent Istvánról, a könyörtelenről. A regény még gyermek hőse, Györk ijedten kérdezi tőle, hogy bűnös megrontó vallásnak tartja-e a kereszténységet. A válasz látszólag váratlan: "Jézus úr tanítása az egyetlen igaz vallás."

A remete – valójában az író – szavai fontos tudnivalót közölnek. A magyar lélek megtárulva fogadta volna Jézust és az Ő üzenetét. De nem azt küldték neki. "Felülről", ahonnan a lelkiismeretét is irányítani akarták, keveset kapott "Jézus úr" tanításából, pedig az mély gyökeret eresztett volna a Duna-Tisza táján. A hagyományok, szokások, szertartások csak a felszíni réteget kötötték meg.

Hibás volt ebben Szent István? Nem a király dolga, hogy a kereszténységet spirituális élménnyé tegye; neki viharálló feudális államot kellett teremtenie, és ehhez eszközül, támaszul használta a kereszténységet. (De mostani főnökeinktől eltérően, ő nem volt klerikális!)

Napjainkban az egyházi körök és sajtójuk szívesen emlegetik a kommunizmus idején jórészt közömbössé vált magyar társadalom újraevangelizálását. Úgy vélem: az újra- előtagot el kellene hagyni. Amit a hazai kereszténység örökül kapott, azt közbülső állapotnak nevezhetnénk, jóllehet ezer évig tartott. Időben jóval előtte volt a kezdeteinek karizmatikus korszaka. Utána a posztmodern profanizáltság és hitvesztés. Isten ments, hogy "köztes" állapotba vezessék vissza a hívőket. A kezdetek spiritualitását kell nekik megidézni és a harmadik évezred nyelvén, fogalmaiban értelmezni. (A vatikáni zsinat erre tett kísérletet.) Azt kell végre megadni, ami "a magyarság nagy tömegeiből hiányzott", a "Jézus úr vallásá"-val való igazi találkozást. Ez nem újraevangelizálás lenne, hanem evangelizálás, egyszerűen, és ugyanakkor a kereszténység ezer évvel ezelőtti felvételének hiteles folytatása.

Van fogadókészség. Bizonyítják a karizmatikus mozgalmak sikerei. (Van katolikus mozgalom is; kongresszusának a pápa áldását küldte.) A harmadik évezredben sem lesz minden magyarból hívő, de a megtáruló lélekhez jusson el végre a "személyes és bensőséges hit". Sajnos, a nagy hazai egyházak vezetői nem ebbe az irányba tesznek erőfeszítéseket. Idejüket és energiájuk jó részét köti le a világi hatalommal való együttműködés, a világi ügyekben való közvetett – olykor közvetlen – részvétel. Bizalmatlanul figyelik a lelkiségi mozgalmakat, elég legyen bizonyítékul a Bulányi Györggyel és a Bokor-bázisközösséggel kapcsolatos konfliktus idézése. Meglátszik ez az ország keresztény hitéletén, amely észlelhetően különbözik a nyugati egyházakétól. Észlelheti, aki figyeli, hogy – például – a magyar katolikus hívők sokkal kevésbé aktívak a misén, mint a nyugatiak. 

A "külsőséges megnyilatkozások, a barokk pompa, a látványos körmenetek, a búcsújárás" századai fölötti átnyúlás, "a személyes és bensőséges hit" ("amely a magyarság nagy tömegeiből hiányzott") mint az evangelizálás célja, nemzeti feladat is – jóllehet az evangélium tanításának nincs nemzeti tagolódása. (Ha van, akkor az nem kereszténység.) Így gondolja a szellemi elitnek az a része is, amelyik felemeli szavát a kereszténységnek az aktuális világi célok érdekében történő felhasználása ellen.

Szóval, jó beszélni arról is egy kicsit, ami nem történt meg. A spirituális élményről, amelynek gyökerei – mint Tüskés Tibor bátran leírta – a Duna-Tisza táján nem jutottak le a lélek mélyére, a "külsőséges megnyilatkozások"-ról meg a keresztény államteremtés keménységéről, amelyről néhány tollforgató szólt ugyan, de az egyházi és világi hivatalosság nem. (Ellentétben például a franciaországi Napóleon-bicentenáriummal, amely nem hallgatta el a császár érdemeinek és sikereinek árát.)

Mikor ezeket a sorokat írom, a befejező ünnepségre készülnek "odafönn". Lesz látványos körmenet, "barokk pompa", kormányrészvétellel, az adófizetők pénzéből juttatott állami hozzájárulással. Pótlékul annak, ami hiányzik, ami elmaradt. Tüntető visszatérés a "közbülső állapot"-hoz. Mit szólna ehhez Szent István, ha szólhatna? Biztosan nem mondana boldog szavakat. Ő ezer évre tervezett, és víziójában nem kapott helyet a percek és a "perc-emberek" (Ady) futótűz-ünnepe.

(a szerző nyugalmazott egyetemi nyelvtanár)

Olvasson tovább: