Kereső toggle

Riogatás és a politikai vadászidény

Ördög a falon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A közelmúlt kormánypárti kongresszusai után álmot láttam: azt álmodtam, hogy érces hallalival megkezdődött a politikai "levadászidény", azaz a politikai ellenfelek személyes megtámadása és kiiktatása a választási küzdelemből. Ezt a magánélményt azért kell így előrebocsátani, mert a mai Magyarországon – mint azt a miniszterelnök számos alkalommal kinyilvánította – az álomlátás néhány száz év szünettel ismét politikailag releváns tevékenységgé vált. 



A vádaknak nem kell igaznak lenniük, sem bűnt nem kell elkövetni ahhoz, hogy valaki célponttá váljon. 



Az antiglobalista Humanista Párt egy tüntetése. Helikopterről is figyelték őket Fotó: HP Online

A "levadászás" szakterminus az elterjedt legendák szerint Kövér Lászlótól származik, s eredetileg annyit jelentett, hogy az Országgyűlésben és a bizottságokban megszólaló ellenzékiekről azonnal ki kell fejteni a parlamenti patkó jobboldalának röhögő-kórusa közepette, hogy az illető olyan párt tagja, amely: a) pufajkás vérivó, b) elvtelenül liberális, c) tocsikoló, d) amikor tehette volna, nem oldotta meg a most sem megoldott problémákat, e) személy szerint rossz származású, árvák kenyérkéjének tolvaja, ráadásul VIP-listás, f) az a-tól e-ig felsoroltak szövetségese, hittestvére, vagy értelmiségi holdudvaruk része. 



Brecht bűnlistája



A vádaknak nem kell sem igaznak lenniük, sem bűnt nem kell elkövetni ahhoz, hogy valaki célponttá váljon. Medgyessy Pétert például olyan dolgokkal vádolják – kellő borzadállyal és sötét sejtetéssel –, amelyek minden évkönyvben és lexikonban megjelentek, azaz szakmai és politikai karrierjének állomásaival, korábbi kormánytagságával, banki működésével és hasonlókkal. Ha mindez bűn, akkor valóban csak azok lehetnek politikusok, akik 1989-ben születtek, lehetőleg mindjárt huszonéves képviselőnek. Egyébként Bertolt Brecht tényleg bűnnek tekintette a bankalapítást, de hát Pokorni úr valószínűleg nem eszmetársa Brechtnek.

A hajtás köre azóta bővült, mára a levadászás célkörébe mindazok bevonhatók, akik botorul az ellenzékre szavaztak, s nem tetszik nekik a legújabb pénzherdáló kormányfilm. Persze könny? megállapítani, hogy az effélével a koalíció az érdemi program és az elemi hozzáértés hiányát – mivel miniszterelnöki álmok kultúrált körökben mégsem tekinthetők sem programnak, sem igazgatási koncepciónak – kívánja elfedni, továbbá a vezető politikusok, azok barátai, sporttársai és üzletfelei kétes üzelmeit eltussolni. S még az is magától értetődő, hogy a személyes támadások az egész politikai elit lejáratásához vezetnek – ámbár elég kevés lejáratni való maradt –, s ezzel a magát korrupciómentesnek mondó szélsőjobb hatalomba emelését készíti elő. Amint azt sem nehéz megállapítani, hogy a politizálás személyes küzdelemmé való lefokozása rövid távon kétél? fegyver, hiszen – legalábbis egyelőre – van még szabad sajtó, s vannak ellenzéki képviselők is az egyre ritkábban ülésező parlamentben.



Vadászat az anarchistákra



A megbillogzott személyek levadászása azonban csupán szem a láncban.

A konzervatív oldalon immár általánossá váló szélsőjobbos szóhasználat, az ellenzék démonizálása egykönnyen oda vezethet, hogy a politikai erőszak is felbukkan a hazai közéletben. Márpedig az erőszak, legalábbis a szó elemi, fizikai értelmében mindeddig nem volt része a rendszerváltozás utáni magyar politikai életnek.

A magát polgárinak, nemzetinek és kereszténynek nevező kormányunk, nemkülönben szoros ellenzéki szövetségese, a MIÉP szóhasználata és némely lépése azonban azt a látszatot kelti a szemlélőben, hogy nem vennének túlzottan rossz néven némi kis erőszakot, nem éppen tettlegest, de azért olyat, amiről lehet beszélni, lehet rendteremtést követelni, s az egészet a mai ellenzékre, esetleg a szélsőbalra hárítani.

A budapesti NATO-csúcs körüli lassan feledésbe merülő hisztéria például erre mutat. A hatóság jó előre megfenyegette a lehetséges tüntetőket és Budapest lakóit, hogy minden eszközzel fenntartja a közrendet; ezt manapság illik komolyan venni, hiszen Göteborgban egy antiglobalista tüntetésnek azóta már volt halálos áldozata. A budapesti értekezleten azonban nem teljesült a polgári kormány s a nagyon polgári titkosszolgálatok egyik leghőbb, a rendszerváltás óta változatlan vágya, hogy végre fel tudjanak mutatni legalább néhány militáns "szélbali"-t. 

Pedig a dolog nem tűr halasztást, hiszen az alkotmányosság határait súroló szélsőjobb nem csupán létezik, hanem parlamenti tényező is, így a két szélsőségről szóló agyonkoptatott legenda szerint szélsőbalnak márpedig lennie kell. Részben az egyensúly kedvéért, részben, mert közelednek a választások, s a MIÉP akár kényszerűen elviselve, akár szívesen látott szövetségesként, de mindenképpen a jelenlegi koalíció partnere. De hiába minden, Magyarországon nemhogy titokban menetelgető munkásőröket nem sikerült produkálni, de még az egyetlen jegyzett anarchista is vezető újságíróként igenli a kapitalizmust.

Plakátfenyegetés



A Hivatal önigazoló vágya azonban örök, ha nincs ellenség, fölöslegessé válhat megannyi magas állású ember. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a NATO-összejövetel kapcsán a titokvédelmi államtitkártól a rendőrségi szóvivőig minden magát illetékesnek mondó személy szapora polgárriogatásba kezdett, mondván, szélsőséges anarchista és baloldali csoportok a csúcs megzavarására készülnek. Honnan vették a tippet, rejtély, de a MIÉP már jó előre randalírozó balosokat vélt látni az utcákon, igaz nekik a Demokratikus Charta szolid gyülekezése is szélsőbalos aktus, de Simicskó titkosszolgálati államtitkár titokzatosan mindent tudó mosolya is sok mindent láttatott a közszolgálati médiában. S lám, a pacifista Alba Kör aktivistái a Lánchídra tényleg kiraktak egy plakátot, s néhány száz tüntető is összejött a Déli pályaudvar aluljárójában, hogy éljen alkotmányos jogával; jó tudni ugyanis, hogy a tüntetés bejelentés-, és nem engedélyköteles alapjog, a plakát pedig a véleménynyilvánítás egyik formája, amely jogunkat szintén védi az alaptörvény.

Ha már ilyen fenyegető a helyzet, állapították meg Odafönn, s rendnek ugyebár, muszáj lenni, ideje mozgósítani. Volt is nagy kivonulás, a Kongresszusi Központ környékén tábort vert a rohamrendőrség, a fél várost lezárták, az utakon alakzatban száguldoztak a motoros rendfenntartók, naphosszat vijjogó karavánok riogatták a járókelőket, a határőrök pedig elkoboztak minden bicsakot, amit a Napnyugaton nyilvántartott anarchisták hoztak (volna) magukkal.

A tüntetésen – a civil ruhás nem civileket nem számítva – számos rendőr jelent meg, a jól értesült újságok szerint vízágyút, könnygázt és sok egyéb jogállami eszközt is hoztak magukkal, s vittek vissza, mert néhány szónoklaton és plakáton kívül semmi gyújtóeszköz nem volt a tüntetőknél. Az éberség emellett preventív jelleg? volt, a találkozó még meg sem kezdődött, egy walesi angoltanártól már sikerült megszabadítani az országot a szerveknek. Igaz, az illető egy másik, olaszországi tüntetésre invitáló szórólapot osztogatott a kies Blaha Lujza téren, amit semmilyen jogszabály nem tilt, no de mit lehessen tudni, a veszedelmes elemet a rárontó rendőrök időben ártalmatlanná tették, s a törvényes formákat némiképp lazán kezelve gyorsítottan ki is zsuppolták a honból. A környék drogárusai, valutázói, lányimportőrei és prostifuttatói bizonynyal helyeselték az akciót, ha a hatóság a helyén van, az üzletmenet is zavartalan. 



Puska a szegen



A riogatás azóta minden szakszervezeti és egyéb demonstráció kísérőjelensége, talán azért, mert vezető főpolgári kormánypártunk nemigen rendelkezik tüntetésre mozgósítható tagsággal, s a MIÉP is csak országos szervezéssel tudott összehozni tíz-tizenötezer (MIÉP források szerint egy, két-, sőt több százezer) résztvevőt márciusi megmozdulására, így az utcai politizálás alkotmányos formái az érdekvédőkhöz és az ellenzékhez kötődnek.

Ma Magyarországon nem arról van szó, hogy felelős politikai erők játszanának a tűzzel, sokkal inkább arról, hogy némelyek minél rosszabb, annál (szélső)jobb alapon kívánnak a hatalom közelébe jutni. A szélsőjobb összeesküvés-elméleteivel, avíttas, végveszélyt, ostromlott vár képét sugalmazó frazeológiájával már-már polgárháborús pszichózist szít azzal a jól érzékelhető céllal, hogy a normális politikai küzdelmet élethalálharccá tupírozza, azt sulykolva, hogy a választásokon nem a parlamenti többség megtartása, illetve megszerzése, hanem egyenesen a magyarság, a nemzet, az ország, a kereszténység vagy az anyanyelv megmaradása a tét.

A bolsizás, a szoclibezés, a zsidózás, a primitív bank- és Nyugat-ellenesség, a trianonozás éppen azoknak szól, akik – részben önhibájukon kívül – nem képesek kellő kritikával élni, akár mert nem ismerik a reális folyamatokat, akár mert illúziókat kergetnek, vagy – mert ilyenek is vannak – gazdasági és politikai ambícióikat csak akkor vélik kielégíthetni, ha a levadászás célalakjai eltűnnek a közéletből.

A csehovi dramaturgia egyik közhellyé koptatott tétele úgy szól, hogy ha az első felvonásban puska van a falon, legkésőbb a harmadikban el kell sülnie. Természetesen van más dramaturgia is, mint ahogy az is lehet, hogy tragédia helyett tragikomédia, netán szimpla komédia van műsoron, ahol a puskát lóbáló személyen, sőt magán a puskán is jót lehet nevetni.

Álmaink jóformán sosem teljesülnek – írta Wittgenstein. Bízzunk benne, ez a rossz álmokra is vonatkozik. 

(a szerző író, publicista)

Olvasson tovább: