"Zsidózó" megnyilvánulásokkal, sajnos nap mint nap találkozni. Gyakran
elszabadulnak az indulatok a futballdrukkerek körében, de még a Magyarok Világszövetsége
fórumain is megesik ilyesmi, és sajnos szabadon terjesztik újra a könyvárus standokon
a pogromra uszító rágalmakat – például a keresztény gyermekeket ért állítólagos
rituális gyilkosságokról. Az internet is teret biztosít e szörny? hazugságoknak! Miért
lobban fel a zsarátnok újra meg újra?
Érintettségem és "illetékességem" igazolására hadd kezdjem azzal, hogy a POLISZ
folyóirat 1998. évi irodalmi kalendáriumában megszólaltatott negyvenhét, 1928-ban született
idős magyar író-féle között talán én voltam az egyetlen zsidó. Ez a korábbi
hazai mezőnyhöz viszonyítva önmagában is mementója annak, hogy korosztályunkban
milyen "gondosan" kaszált a holocaust. A tízéves kis zsidógyerek annakidején
nemcsak Petőfit szavalta, de dobogóra állt az iskolai ünnepélyeken Remenyik Sándor
"végvári" költeményeivel csakúgy, mint a maga faragta, mélyen átérzett
hazafias rigmusaival. Ahogy Anyámnak, nekem is az öröm csalt könnyet a szemembe,
amikor a rádió közvetítette, hogy a Felvidék átmeneti visszacsatolásakor a "Legfelsőbb
Lovastengerész" átkocoghatott fehér kancáján a komáromi hídon...
De tizennégy se lettem még, amikor a történelem a testvériséget hirdető negyedik
cserkésztörvényt taposta sárba, s a 446-os, Kemény Zsigmondról elnevezett
csapatunkat azért zárták ki a Szövetségből, merthogy zsidók voltunk. Leventék se
lehettünk utóbb, s még fapuskát se kaptunk, csak megszégyenítő sárga karszalagot,
a durva szitkokkal vezényelt menetgyakorlatok alkalmából. És akkor a lehetőségeinket
mind jobban korlátozó zsidótörvényekről még nem is beszéltem. Emlékszem, Apám
annak idején napokra eltűnt hazulról. Utóbb tudtam meg, hogy valamelyik messzi
szabolcsi faluban futkosott és házalt ilyenkor az öregek portáin "állampolgársági
ügyben", csak azért, hogy bebizonyítsa: a dédapánk hajdan ott gazdálkodott
Mindez mit sem ért azonban. Előbb a vidéki hitsorsosainkat zárták gettóba s szállították
zárt-zsúfolt vagonokban, csendőri segédlettel a náci Németországba. Aztán nemsokára
ránk, pesti zsidókra is rájárt a rúd, s föl kellett varrni kabátunkra a kirekesztés
bélyegét, a hatágú sárga csillagot. Százezerszámra szabadult meg akkoriban a hozzánk
hasonló megbélyegzett emberektől ez az "ezer esztendeje keresztény ország". És a
könyörtelen vagy kaján haszonlesők durva nyilas-viselkedésénél is jobban fájt
nekem, a gyökere vesztett kamasz fiúnak, az a fásult közöny, amellyel honfitársaink
nagy többsége figyelemre sem méltatta Golgota-utunkat
Apám meg én, ő a negyvennyolc, én a harmincnyolc kilómmal, hogy-hogynem, nagybetegen
mégis haza kecmeregtünk a halál lágereiből. De Anyámat, akitől gagyogni, beszélni
s magyar hazámat szeretni tanultam, a raavensbrücki koncentrációs táborban agyonrúgták
Csoda-e, hogy megmenekülésem után mindent elkövettem, hogy kibújjak a bőrömből és
a sorsomból? Hiszen, mondhatni véres korbáccsal verték belém, hogy zsidónak vagy halálraítéltnek
lenni – egyre megy
A holocaustról, a német precizitással megszervezett "Endlösungról" – amikor már
a legkisebb zsidó "vér-beütést" is szigorúan megtorolták a hitleristák – némelyek
hajlamosak azt gondolni, hogy szörnyűségei példa nélkül valók a történelemben.
Pedig a zsidóság kálváriáját a kirekesztés, a korbács és a máglyafüst régóta
szegélyezik. Az inkvizíciós vésztörvényszékek, vérvád-perek és pogromok konok
ismétlődése azonban óhatatlanul valami mélyebb okot sejtet. Bevallom, én csak
mintegy három esztendeje jutottam arra a felismerésre – belátásra? megtérésre? –,
hogy az úgynevezett "zsidó sors" sajátos, életbevágó fordulatai nem tulajdoníthatók
a véletlennek. Hogy e nemzedékről nemzedékre kiújuló sorstragédiát – és a maradék
mindig csodás megmenekülését! – valamilyen "magasabb dramaturgia" igazgatja.
Életem egyik különös megtapasztalása, hogy nemcsak a zsidó képtelen megszabadulni a
– többnyire szégyenbélyegként hordozott – kiválasztottságától, de a világ sem
tudja mindmáig megemészteni ezt a "botrányos másságot". A zsidókat lehet
szeretni – vagy nem szeretni, de valójában senki sem közömbös irántuk.
Nem vitatom, hogy az antiszemitizmusnak elvileg lehetnének az okai maguk a zsidók is. A
már említett "másságuk" így vagy úgy provokálhatja a környezetüket (bár a
kiirtásukra tett szörny? tetteket ez semmiképp sem igazolhatja). A Könyv népének
– jórészt történelmi okok következtében – kétségkívül sajátos a gondolkodása
és a
viselkedésmódja, az érvényesülési törekvése, összetartása. Elkülönülésével
furcsán párosul hasonulási készsége, amely egyszerre teszi képessé a befogadó népek
kultúrájának fejlesztő átvételére, miközben konokul ragaszkodik ősi vallásához
és biblikus hagyományaihoz. Sok effélét felrónak az izraelitáknak ellenségeik. A
"zsidókérdésről" a Huszadik Század cím? folyóiratban a századelőn nyitott körkérdés-vita
nyilatkozatai, de akár egy-két emberöltővel később, Bibó István vagy Száraz György
elfogultsággal nem vádolható emlékezetes tanulmányai is számot vetettek az ötvenes,
majd a hetvenes években ezekkel az antiszemitizmust "indokoló" véleményekkel, és
megpróbálták feltárni történelmi–szociológiai gyökereiket.
Önmagam és hányatott sorsom elől hiába bujkáló megkergetett lényemet, nyakas ősz
fejemet végül is a Dávidot ősének tudó megváltó vezette vissza zsidóságom
elfogadásához és vállalásához. Azt már régen, talán a Vészkorszak éveiben is súgták
már a fülembe biztató szándékkal, hogy rendes embernek tartanak annak ellenére, hogy
zsidó vagyok, de csak most jutottam oda, hogy én is képes lettem Hozzá hasonlóan
megbocsátani – még Anyám gyilkosának is. Megértettem: aki rosszat tesz, valójában
nem tudja, hogy mit cselekszik
Nem csak a "zsidókérdésről", sokkal többről
van tehát itt szó.
Fekete János
ny. főiskolai tanár
1999. 11. 13. (III/45)
