1999. 09. 18.
Úgy is, mint a Hetek egyik külső munkatársa, és úgy is, mint a lap egyik lelkes
olvasója, szeretnék néhány gondolatot fűzni a cenzúra történetéről a múlt héten
megjelent cikkhez (Indexen a gondolat, 1999/36. szám). Véleményem szerint a Kommerszant
cím? hetilapból átvett írás egybemossa az erkölcsi célzatú, a politikai és az
egyházi-vallási cenzúrát – s ennek létjogosultságát egészében véve megkérdőjelezi.
Úgy érzem azonban, hogy nem indokolt az iskolások számára "megtisztított"
Shakespeare-kiadásokat, a "Sátáni versek" Khomeini ajatollah által kiátkozott
szerzőjét, és középkori zsinatokon indexre tett népnyelv? bibliafordításokat egy
lapon említeni.
Az emberiség szinte létezése óta ontja magából az írott szót, lett légyen az erkölcsös
vagy erkölcstelen, nemes vagy alantas célzatú. Ezt a szó- és íráshalmazt szükséges
megrostálni (ezt jelenti a censura kifejezés), éppen a rossz, ártó szándék kiküszöbölése
céljából. Tulajdonképpen maga a Biblia is a cenzúrának köszönheti létrejöttét,
hiszen minden olyan könyvet kirekesztettek a kánonból, amely valamilyen oknál fogva
nem felelt meg az "isteni zsinórmérték"-nek. A legelső irodalmi kánonok, vagyis
az "olvasandó, továbbadandó szerzők/művek listái" minden bizonnyal iskolai használatra
lettek összeállítva. Ezeken az "indexeken" csak erkölcsnemesítő, magasztos
gondolatokat közlő művek szerepelhettek. Ezért rekesztette ki Platón eszményi államából
Homéroszt és általában a költők meséit; s ezért foglalta össze az olvasandó római
szerzőket Quintilianus szónoklattanának a nevelésről szóló részében.
Márpedig ahol kánon van, ott cenzúra is van. Posztmodern korunkban különösen a
dekonstrukció hívei egyre hevesebben vitatják – bármiféle – kánon szükségességét.
Ezzel egyidejűleg totális háborút hirdetnek mindenféle cenzúra ellen, leginkább
pedig az erkölcsi szempontú "rostálás" jogosultságát tagadják. Könynyen elképzelhető,
milyen következményekkel járna, ha az általános iskolákban néhány jól kiválasztott
irodalmi alkotás helyett mondjuk Madonna-videoklipeket mutatnánk be. (Láttam már ilyen
kísérletet egy tanárképző főiskola irodalom szakán.)
A vallási jelleg? cenzúra célja a tanítás tisztaságának védelme. Ki állítaná,
hogy ez önmagában káros dolog? Minden felekezetnek, vallási közösségnek elidegeníthetetlen
joga, hogy saját aklában söprögessen. A katolikus cenzúra napjainkig nyomon
követhető története ugyanakkor fényesen igazolja, hogy az államhatalommal egybefonódó
egyház a cenzúrát a gondolat és a szellem szabadsága elleni küzedelmre is felhasználta.
Erről szól
Galilei inkvizíciós pere – hogy csak a legismertebbet említsem. Luther ugyanakkor
szintén elítélte Kopernikusz ("a bolond szarmata") forradalmian új világképét,
annak korszakos jelentőség? művét mégis először egy protetáns teológus
jelentette meg, protestáns nyomdában. Az egyházi vélemény ebben az esetben tehát nem
gátolta a gondolat szabad kifejeződését, a tudomány fejlődését. A cenzúra, amely
a protestáns egyházon belül működött, nem lépte túl hatáskörét.
A politikai cenzúra némiképpen az egyházihoz hasonlítható, csakhogy itt nem vallási,
hanem politikai ideológiák mentén húzódnak a "tűrés, tiltás, támogatás" határai
– hogy Aczél elvtárs szlogenjével éljek. Az elnyomó rendszerek mindig is durva módon
megsértették a szellem és a gondolat szabadságát, miközben ők maguk általában egy
bizonyos ideológia mellé sorakoztak fel. (Igazán elnyomó állam csakis egy ideológia
vezérelte állam lehet.) A római császárok néha saját ízlésüket kényszerítették
rá alattvalóikra (mint Caligula, aki a római irodalom legnagyobb szerzőit – Liviust,
Vergiliust és Horatiust – akarta kirekeszteni a könyvtárakból); néha nyílt
politikai indokkal üldöztek egy-egy szerzőt. Azt a történészt, aki művében le
merte írni, hogy "Cassius és Brutus voltak az utolsó rómaiak", Tiberius császár
öngyilkosságba kergette, műveit megsemmisíttette. Sztálin vagy Hitler egyetlen ellenzéki
hangot nem tűrt meg a szellem piacán, a másként gondolkodók hamar a GULAG-on vagy egy
KZ-ben találták magukat. Mindebből az következik, hogy a politikai cenzúra eleve
rossz, káros és elvetendő? Aki a kérdésre igent mond, annak szembe kell néznie
azzal, ha holnapután kedvenc könyvesboltjának kirakatában a Mein Kampf és a Cion bölcseinek
jegyzőkönyve fog virítani, esetleg nem is a sarokban eldugva, hanem díszhelyen. Aki
nemmel felel, az hallgatólagosan elismeri a politikai cenzúra létjogosultságát.
Úgy tűnik: cenzúra volt, van és lesz. Akkor is ha jó, akkor is ha rossz célok érdekében
alkalmazzák. A lényeg, hogy e kettőt mindig szét tudjuk választani. Tiszletettel, Grüll Tibor, történész
Tovább olvasná?
Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.
Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.