Kereső toggle

Kidobásra termelve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megvenni, amit úgysem eszünk már meg. Megtermelni, amit úgysem adunk már el. Ezek felszámolásával világszinten lehetne orvosolni az éhezés problémáját. Közeledik a karácsonyi vacsora, terítéken az élelmiszer-pazarlás.

Van egy élelmiszerbolt Európában, amelynek a működési modellje arra épül, hogy (elsőként a világon) kizárólag lejárt szavatosságú termékeket szereznek be, és adnak el vásárlóiknak, méghozzá az eredeti értékesítési ár közel feléért. S ez bizony nagyon kedvező fogadtatásra talált a fogyasztók körében, olyannyira, hogy kilenc hónappal az első üzlet beindítása után már meg is nyílt a második. Az egészben pedig talán az a legmeglepőbb, hogy mindez nem egy alacsony GDP-vel rendelkező ország elmaradott régiójában történik, hanem éppen Dánia fővárosában, Koppenhágában. Ahogy erről a

The Guardian is beszámolt: a dán törvények lehetővé teszik, hogy lejárt szavatosságú termékeket is áruljanak, amennyiben teljesen egyértelmű tájékoztatást nyújt erről az adott gazdasági szereplő, valamint nem jelent azonnali életveszélyt az adott termék elfogyasztása. Ezzel a lehetőséggel élt a fentebb említett, igazából nonprofit szervezet, a Wefood is. Az árukat önkéntesek gyűjtik be adományként a termelőktől, importőröktől, exportőröktől vagy éppen a helyi szupermarketektől. Az így kapott termékeket természetesen szemrevételezik, és csak az elfogadható állapotban lévőket teszik ki a pultra. Az üzlet vásárlói pedig amellett, hogy féláron jutnak hozzá jó minőségű termékekhez, egyúttal egy jó célt is tudnak támogatni: az eladásból származó bevételeket jótékonyságra és az ételpazarlás elleni küzdelemre fordítják.

Az élelmiszer-veszteség, illetve -pazarlás pedig annak ellenére, hogy alig-alig tudatosuló jelenségek a társadalmakban, mára nagyon is valóságos, az egész világra kiterjedő problémává nőtték ki magukat. A The Guardian által publikált infografikákon egészen döbbenetes számokkal találkozhatunk. A rendelkezésre álló mezőgazdasági területek közel egyharmadán (azaz 1,4 milliárd hektáron) megtermelt élelmiszerek nem kerülnek felhasználásra. Ha ez a továbbiakban is így maradna, akkor egyes becslések szerint 2050-re a 2005-ös mutatókhoz képest 60 százalékkal kellene nőnie a terméshányadoknak. Ugyanez igaz globális szinten az összes élelmiszer-fogyasztásra is: közel minden harmadik megtermelt vagy előállított élelmiszer sosem kerül elfogyasztásra. Ha pedig a kárba ment élelmiszerek lebontásakor keletkezett metánt nézzük  – amely ugyebár roppant káros hatással van a Földet védő ózonrétegre –, és az összes kárba ment élelmiszert egy országban vonnánk össze, akkor ez az ország a világ harmadik legnagyobb metánkibocsátó országa lenne.

A „pocsékba ment” élelmiszereken belül szokás megkülönböztetni élelmiszer-pazarlást és élelmiszer-veszteséget is. Míg az előbbi az élelmiszerek életútjának későbbi szakaszában merül fel (tipikusan kereskedelmi egységek és végfelhasználók pazarlásában), addig az utóbbi már a folyamat korábbi szakaszában tetten érhető, például a termelés, raktározás vagy szállítás során. Az, hogy az elveszett élelmiszerek milyen arányban oszlanak meg a kettő között, országonként és régiónként változó. Míg például az észak-amerikai és óceániai régiókban a veszteség túlnyomó része a fogyasztáskor keletkezik, addig a fekete-afrikai területeken az aratás után keletkezik a legnagyobb veszteség.

Nagyon részletes és érzékletes képet fest erről a problémáról a National Geographic (NG) egy korábbi cikke. Az említett afrikai régióban csak abból fakadóan, hogy a termelők nem rendelkeznek megfelelő tárolókapacitásokkal és szállítmányozási eszközökkel, a gabonatermelés körülbelül 10-20 százaléka kárba vész. Ez évente úgy négymilliárd dollár értékű élelmiszert jelent, ami egyébként 48 millió ember egy teljes évi élelmezésére is elegendő lenne. India például csak amiatt, hogy nem áll rendelkezésére megfelelő technológia és kapacitás a friss gyümölcsök tartósítására, illetve szállítására, a termelésének 35-40 százalékát veszíti el rendszeresen – a becslések szerint. Onnantól kezdve viszont, hogy eljutnak az élelmiszerek a kereskedések polcaira, illetve a fogyasztók asztalaira, már viszonylag jelentéktelen pazarlás történik a szóban forgó régiókban.

Nem így a fejlett gazdasági rendszerrel bíró országokban, ahol pont ennek fordítottja figyelhető meg. Annak következményeként, hogy a magas technológiai fejlettségnek köszönhetően hatékony módon történik az élelmiszerek előállítása, tárolása és szállítmányozása, lényegében nagyon kis mértékű élelmiszer-veszteségről beszélhetünk. A probléma ilyen országokban sokkal inkább azok pazarlása miatt van. Ahogy erre az NG cikkének szerzője is rávilágít, az amerikai élelmiszer-kereskedések évente átlagosan közel húszezer tonna élelmiszert könyvelnek el „pazarlásként”. Ez annak is köszönhető, hogy az üzletek vezetői rendszeresen és szándékosan többet rendelnek a szükségesnél az attól való félelem miatt, hogy amennyiben hiány alakulna ki a polcokon, a vásárlók gyorsan elpártolnának, s így végső soron saját állásuk, munkahelyük is veszélybe kerülne. Emiatt gyakori jelenség az, hogy még teljesen jó állapotban lévő zöldségeket kidobnak a kukába, mivel érkezik az újabb, frissebb rendelés. De emellett az is nagyban hozzájárul a pazarláshoz, hogy például egy-egy raklap cukkinit csak amiatt dobnak ki, mert túlságosan görbék. A szupermarketek közül a Tesco például nyilvánosan is elkötelezte magát az élelmiszer-pazarlás felszámolására, de tavaly még így is közel hatvanezer tonna ment  kukába a teljes hálózatban.

A híres Walmart áruházlánc pedig nemrég a tojások kezelését reformálta meg. Korábban, amikor egy törött tojást találtak egy kartonban, akkor az egész karton tojást kidobták. Most viszont bevezettek egy olyan rendszert, amelyben a tojásokat egyedi azonosítóval látják el, és ha töröttet találnak, akkor egy ahhoz hasonló tojással kicserélik, megmentve így a karton többi darabját. Franciaországban pedig idén olyan törvény lépett hatályba, amely bünteti azokat a szupermarketeket, akik pazarolják az élelmiszert, kidobva azokat, s ehelyett kötelezi őket arra, hogy adományozzák őket nonprofit szervezeteknek vagy élelmiszerbankoknak.

De még mielőtt beindulna a nagy multikra való mutogatás, érdemes végiggondolni, hogy mi is működteti ezt a rendszert? Maguk a vásárlók és az ő fogyasztási igényeik, szokásaik. Az élelmiszer-pazarláshoz ugyanis szintén jelentős mértékben hozzájárulnak maguk a fogyasztók, az egyes emberek. Amikor valaki úgy vásárol, hogy már a termék kosárba rakásakor tudja, hogy valószínűleg úgysem fogy majd el az adott adag, vagy amikor már a lejárat napján kidobja az élelmiszert, anélkül, hogy megkóstolná azt, vagy éppen többet szedett magának a tányérra, és egy laza mozdulattal a kukába önti a maradékot, akkor ugyanúgy hozzájárul a pazarlás növekedéséhez. Egy tipikus amerikai család évente több mint 400 ezer forintnyi élelmiszert pazarol el, amelyhez természetesen még hozzáadódnak azok előállításához szükséges költségek is – a munkaerő, vegyszerek, szállításhoz szükséges benzin stb. költsége. (Itt azért fontos hozzátennünk, hogy a szupermarketek kínálatát tekintve rendkívül nagy különbség van Amerika és Európa, pláne Kelet-Európa között. Míg itthon 100, legfeljebb 200 grammos előrecsomagolt sonkákat, szalámikat lehet kapni, addig az Egyesült Allamokban rendre fél kilós a legkisebb adag.)

Az élelmiszer-veszteség és -pazarlás döbbenetes mértéke ugyanakkor azt is jelenti, hogy nagy potenciál rejlik a folyamatok javításában, amivel nagyon sok ember életére lehet pozitív hatást gyakorolni. Jól mutatja ezt például az az eset, amikor Afganisztánban egy segélyszervezet egyszerű tárolódobozokat, gabonazsákokat, valamint zöldségek szárítására és tartósítására alkalmas eszközöket adott a farmereknek. Ezt követően ugyanis a paradicsomtermelés során keletkező veszteségek a termelt mennyiség 50 százalékáról annak 5 százalékára estek vissza. Hasonlóan, amikor az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) kisebb fém gabonasilókat adományozott az afganisztáni farmereknek, a gabonatermelésben 15-20 százalékról 2 százalék alá esett a veszteség mértéke.

Látható tehát, hogy elszórt kezdeményezések léteznek világszerte a probléma kezelésére. Sajnos azonban – ahogy a mondás tartja – egy fecske nem csinál nyarat. Kérdés tehát, hogy összegyűlik-e majd elég fecske ahhoz, hogy eljöjjön a szóban forgó nyár. Az biztos, hogy egyre nagyobb szükségünk lesz erre a „nyárra”.

Olvasson tovább: