Kereső toggle

Kiábrándulás

Mi lesz veled, kapitalizmus?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vajon végleg kiábrándult a világ a kapitalizmusból? - teszi fel a kérdést a The Wall Street Journal (WSJ) egyik kolumnistája, Tim Montgomerie egy  friss kutatás eredményeire utalva.

A kapitalizmus a legtöbb ember számára egyet jelent az „amerikai álommal”: azaz, hogy valaki – a szabadságnak és a társadalmi mobilitásnak köszönhetően – a korábbi körülményeitől függetlenül, saját erőfeszítései által képes egy jobb életet teremteni a maga és családja számára. A brit YouGov által készített felmérés adatai alapján úgy tűnik, hogy világszerte egyre kevesebben látják elérhetőnek ennek megvalósítását, és egyúttal erős kétségeiket fejezték ki a kapitalizmus létjogosultságával kapcsolatban is.

A kérdőívnek azzal az állításával, miszerint a következő generáció feltehetőleg gazdagabb, egészségesebb és nagyobb biztonságban lesz az előzőhöz képest, a megkérdezett országokban meglepően kevesen értettek egyet. A szeptember elején lefolytatott megkérdezések eredményeként látható, hogy a távol-keleti országok optimizmusával szemben az Egyesült Királyságban a megkérdezettek 19, Németországban 15, míg az Egyesült Államokban mindössze 14 százaléka látja pozitívan a jövőt. A dolgok közelmúltbeli alakulása azonban nem igazolja ezt a pesszimizmust: az összes kontinensen egyre tovább élnek az emberek, egyre kevesebben halnak meg természeti katasztrófákban, kevesebb mezőgazdasági termés vész el, és a Világbank adatai alapján is naponta 100 ezer ember emelkedik ki a szegénységből. Még a legpesszimistábbnak tűnő Egyesült Államokban is több szempontból javulni látszanak az életkörülmények. Az ottani  válaszadóknak mégis 55 százaléka úgy gondolja, hogy a kapitalizmus rendszerében a gazdagok csak gazdagabbak,

a szegények pedig csak szegényebbek lesznek, amely pont a fentebbiekben említett amerikai álom szöges ellentétének mutatkozik.  Itt a megkérdezettek 65 százaléka azzal az állítással is egyetért, miszerint a nagyvállalatok adókat kerülnek el, károsítják a környezetet, és politikusokat fizetnek le bizonyos „szívességekért” cserébe.

A cikk szerzője – aki egyébként a brit Konzervatív Párt aktivistája is – természetesen megjegyzi, hogy mindezek még nem jelentik azt, hogy az amerikaiak készek lennének feladni a piacgazdaság elvét, s egyúttal Winston Churchill,

a demokráciával kapcsolatos híres mondatát kicsit átírva idézi, miszerint „a kapitalizmus a gazdasági rendszerek legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk”. Az amerikai válaszadók közel fele ugyanis továbbra is egyetért azzal az állítással, miszerint az emberek szegénységből való kiemelkedésére a „szabad piacgazdaság rendszere” a legalkalmasabb. Egyúttal a megkérdezettek 61 százaléka úgy látja, hogy a munkanélküliség nagyobb társadalmi probléma, mint a szupergazdag elit létezése.

Az emberek igazságérzetét azonban több jelenség is sérti, amelyek a kapitalizmus rendszeréhez köthetők, úgy, mint a profitorientált nagyvállalatok etikátlan és illegális ténykedései, amelyek aztán napvilágra jutva rendre a populista politikusok malmára hajtják a vizet, és rendkívül sérülékennyé teszik az egész rendszert.

A szerző idézi John Mackeyt is, a Whole Foods Market nevű amerikai élelmiszeripari áruházlánc vezérigazgatóját, aki már régóta foglalkozik a szabad piacgazdaság fenntarthatóságával olyan környezetben, ahol az emberek úgy gondolkodnak a vállalatokról, mint „egy csapat köztünk rohangáló pszichopatáról, akik csak a saját zsebeiket igyekeznek megtömni”. Az ő egyik megállapítása, hogy amikor a köz vélekedése szerint a nagyvállalatok alapjaikban véve rosszak, akkor ezzel különféle megszorításokat, destruktív szabályozásokat szabadítanak magukra. Ellenkező esetben viszont, amikor a vállalatok felelősséget mutatnak minden érintett szereplő (vásárlók, foglalkoztatottak, befektetők, beszállítók és a szélesebb társadalom) irányában, akkor a túlzott szabályozásra és kontrollálásra vonatkozó igény csökkenhet.

Természetesen vannak olyan cégek, amelyek számára az állammal való kapcsolat meglehetősen „proaktív”, s így aztán a legtöbb szabályozás számukra valahogy mindig „áldásos” lesz. Hasonlóan vélekedik Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is, aki egyik könyvében, A Nagy Elosztásban olyan kapitalistákról ír, akik innovatív módszereket találtak a kormányok meggyőzésére annak érdekében, hogy a piaci státuszukat megvédelmezzék. Ennek a jelenségnek a könyv szerzője a „szocializmus a gazdagok számára” elnevezést adta. Az emberek tehát különbséget tesznek olyan gazdagok között, akik megérdemlik a gazdagságukat, mivel keményen és kreatívan megdolgoznak érte, hozzáadott értéket teremtve ezáltal a társadalom számára, valamint azok között, akik nem érdemlik meg a gazdagságukat, mivel azt kormányzati beavatkozások és trükkös szabályozások révén gyarapítják, miközben ott ülnek forráselosztó bizottságokban is.

Montgomerie szerint annak érdekében, hogy a kapitalizmussal szembeni pesszimizmus megváltozzon, arra van szükség, hogy az emberek (újra) el tudják hinni, hogy mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, és nincsenek „elsők az egyenlők között”. „Mindez azonban nem lehetséges akkor, ha a kapitalizmus hívei nem szorítják ki a rendszerből a csaló és simlis elemeket. Amint ez megtörténik, a kapitalizmus újra vonzó lehet” – hangzik a zárógondolata.