Kereső toggle

Elkerülhetetlen volt az összeomlás?

Az egykori Fed-elnök a 2008-as pénzügyi válságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csaknem két éve köszönt le az amerikai jegybank (Fed) elnöki posztjáról a Time magazin által 2009-ben az Év emberének választott Ben Bernanke, akinek szakmai befolyása és népszerűsége azóta is töretlen. A Financial Times (FT) most új könyve, a The Courage to Act: A Memoir of a Crisis and its Aftermath bemutatója alkalmából készített vele interjút.

Bernanke művének címe szabad fordításban: „Bátran cselekedni – Visszaemlékezés egy válságra és annak utóéletére”. Ezzel a 2008-as eseményekre utal, valamint – az „act” kifejezéssel és egy angol szójátékkal – a klasszikus törvényhozásra is, hogy miként irányította a központi bank a piaci folyamatokat. A Fed legfontosabb feladata ugyanis – derül ki a könyvből –, hogy „a lehető leggyorsabban és proaktívan cselekedjen egy válsághelyzetben, amikor a jogalkotási folyamat túl lassú”.

Mennyi időbe telt kihevernie, hogy el kellett hagynia a Fedet? – tette fel a kérdést az FT újságírója. „Úgy 24 órába” – vágta rá Ben Bernanke. „Amit akkor éreztem, arra a megkönnyebbülés talán kicsit erős kifejezés, de nagyon örültem annak, hogy újra civil életet élhetek. Természetesen folyamatosan nyomon követem, hogy mi történik a gazdaságban és a Fed háza táján, de már nem az én felelősségem, hogy a nehéz döntéseket meghozzam. Az valóban nagy teher volt.” Arra a kérdésre azonban, hogy szokott-e tanácsot adni az utódainak, egyértelmű nemmel felelt. „Megbízom bennük, biztos vagyok benne, hogy jó döntéseket hoznak majd. Nyolc éven keresztül voltam tagja a Kormányzótanácsnak, és ez idő alatt rengeteg nehéz döntést kellett meghoznom. Belefáradtam, most már semmilyen formában nem akarok részt venni a munkában.”

Ez nem meglepő. A válság óta ugyanis – mondhatni – divattá vált utálni a jegybankot és kifejezni a népharagot a pénzintézetek iránt. „Sajnálatos, de nem egyedi helyzet – mondja erre Bernanke. – Európai országokban mindig igyekeztek populista válaszokat adni a válságokra. Az Egyesült Államokban máshogy kezeljük a krízishelyzeteket.” Ám a kialakult ellenséges hangulat őt is aggasztja. „Mindent megtettem, hogy a munkásságunkat közelebb vigyem az emberekhez. Utólag visszanézve talán tudtam volna többet is tenni, de nagyon sok energiámat lekötötte a válságkezelés. Így csak azt tudom mondani, a népharag sajnos elkerülhetetlen és előre látható volt.”

Az a vád pedig, hogy a Fed valamilyen módon tovább gazdagította a gazdagokat az eszközárak növelésén keresztül, nem igazán állja meg a helyét, hiszen a Fed lenyomta az eszközárakat, amivel éppen a trend ellen hatott – tette hozzá a volt jegybankelnök. „Ironikus, hogy ugyanazok az emberek, akik a gazdagok vagyongyarapításával vádolják a Fedet, azt is kifogásolják, hogy a Fed tönkreteszi a megtakarításokat. Ez a két állítás szemben áll egymással.”

Habár a válság miatt a Fed is felelősségre vonható – ezt ő is elismeri –, véleménye szerint nem felejthetjük el „a többi szabályozó felelősségét sem, akik nem korlátozták a rossz jelzálog-hitelezést és a túlzott kockázatvállalást, ami átláthatatlanná tette a rendszert. Ezek és a finanszírozási piac sebezhetősége együttesen eredményezték a pánikot”. Kockázat nélkül viszont nincs nyereség: „Ha teljeskörűen kizárod a pénzügyi válság előfordulásának a lehetőségét, akkor valószínűleg túlságosan sok energiát ölsz a kockázat csökkentésébe, ami már a növekedés és az innováció ellen hat a gazdaságban” – idézte fel Bernanke egyik mentora szavait. A közgazdász utólagosan is védelmébe vette a quantitative easinget (QE), azaz a válságot követő sorozatos pénzpumpát. (Nem csoda, hiszen ez az ő találmánya volt.) És habár most a hét évnyi „pénzbőség” után sokan egy rajtaütésszerű hiperinflációtól tartanak, Bernanke emlékei szerint „mindig is biztosak voltunk benne, hogy az inflációval nem lesz gondunk”. Majd hozzátette: „Nem értek egyet azzal az érvvel, hogy a fellendülés érdekében először hagynunk kéne, hogy a gazdaság összeomoljon. Egy nagy világválság nem fogja ösztönözni az innovációt, a növekedést és a jólétet.”

A interjút végül az egyik legfontosabb és már-már kultikus kérdés zárta: el tudták volna kerülni a Lehman Brothers csődjét 2008 szeptemberében? „Nem. Mivel nem volt vevő, senki nem tudott garanciát vállalni a kötelezettségeikre, így senki nem bízta volna rájuk a pénzét. Ha mi adtunk volna kölcsönt valamilyen hamis fedezet mellett, azzal megszegtük volna a törvényt, és végül a mi birtokunkba került volna egy életképtelen cég” – közölte határozottan az egykori Fed-vezér.

 

Szakmai visszhangok

Bernanke kapott hideget és meleget is. Sokan – többek között a The New York Times is – üdvözölték a könyv megjelenését, mások már a 610 oldalas életmű címébe is belekötöttek. Hol van itt a „bátorság” (courage), kérdezte a zerohedge.com, amikor 2008 után az irányadó kamat meredeken zuhant, a gazdaság pedig majdnem összeomlott? Véleményük szerint Bernanke mint hiteles közszolga megbukott, ezért disszonáns, hogy könyvében a saját merészségéről ódázik. Más kritikusai szerint a mű egy kicsit túl sokat „szakmázik”, és kevésbé szól a laikusoknak. Inkább egyfajta védőbeszéd, egyenesen Bernanke tollából, „társíró” nélkül. „Habár nincs benne szerecsenmosdatás, mégsem hagyott nyugodni az érzés, hogy Bernanke-t felbőszítette a sok kritika, amit 2008 után kapott, és úgy érezte, hogy ideje előadni a sztorit a saját nézőpontjából is” – írja róla a mruniversity.com online gazdasági egyetem recenziója. A Fortune magazin kommentárja szerint Bernanke még mindig téved a Lehman bukását illetően. Sőt, még mindig nem hajlandó elárulni annak valódi okát, hogy ő és az akkori pénzügyminiszter, Hank Paulson miért hagyták elhasalni az ország egyik legnagyobb pénzintézetét. A Fortune cikket jegyző Peter J. Wallison szerint (aki nem mellesleg a 2008-as válság kivizsgálását végző bizottságnak is tagja volt) Bernanke és Paulson nagy hibája volt, hogy 2008 tavaszán megmentették a Bear Stearnst, a „Wall Street legkisebb befektetési bankját”. Ez a kritikusok szerint teljesen szükségtelen volt, mi több, azt üzente a szereplőknek, hogy „nagy pénzügyi cég itt nem bukhat el”. Wallison továbbra is azzal vádolja Bernanke-t, hogy nem tájékozódott megfelelően a Lehman pénzügyi helyzetéről, és bár tudta, hogy a bank bukása micsoda lavinát fog elindítani, mégsem cselekedett – Wallison szerint „személyes okok” miatt.