A Reykjanes-félsziget már régóta nagy haszonélvezője a helyi természeti adottságoknak. A lenyűgöző tájak – többek között négy vulkán – rengeteg utazót vonzanak, továbbá a geotermikus fűtésű fürdőmedencék is nagyon jó alapot jelentenek a helyi vendéglátóipar számára. A rendelkezésre álló természeti kincsek gazdasági előnyét ezen felül erőteljesen megnöveli, hogy a régió energiaellátását is ennek segítségével biztosítják. A tizenkettő, egyenként 300 Celsius-fokos gőzt szolgáltató geotermikus kút két turbinája összesen 100 megawatt energiát szolgáltat a környéknek, ami sok tízezer háztartás energiaigényét fedezi. Az ehhez hasonló erőművek olyan gazdaságosság elérését teszik lehetővé, ami példaként állítja Izlandot a szénhidrogének által dominált világ elé: az ország gyakorlatilag a teljes áramfelhasználását megújuló energiaforrásból biztosítja, és ennek negyede kizárólag geotermikus forrásból származik.
Hagyományos technológiával (amely a ’70-es évek környékén alakult ki) azonban ennyit lehet elérni és nem többet. Most viszont – amennyiben egy izlandi kutatókból és energiaipari vállalatokból álló konzorcium terve sikerrel jár – a félsziget hamarosan a geotermikus energiaforradalom úttörője lesz. Elképzeléseik szerint már idén megkezdődhetnek azok a fúrások, amelyekkel geotermikus kutat vájnak a régió több kilométer mélyen fekvő óriási vulkanikus rétegébe, annak reményében, hogy a szuperforró gőzből – sőt, akár magukból a megolvadt kőzetekből is – energiát nyerhessenek ki. Az új kút 4-5 kilométer közötti mélységbe nyúlik majd le annak reményében, hogy így közvetlenül becsatlakozhat az úgynevezett „szuperkritikus” víztartalékokba – olyan folyadékokba, amelyek a nagy hőmérséklet és a hatalmas nyomás miatt egy köztes halmazállapotban vannak a gáz és a folyadék között. A tiszta víz például közel 320 Celsius-fokos hőmérsékleten és 221 bar nyomáson éri el ezt a „szuperkritikus” állapotot. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a magmatartalékokhoz nagyon közel kell lefúrni ahhoz, hogy ez a hőmérséklet és nyomás rendelkezésre álljon, másrészt pedig ki kell találni, hogy a mérnökök hogyan tudják majd kezelni azt az anyagot, amit ott találnak. Ha a jelen projekt (röviden IDDP) kutatói ki tudják fejleszteni azokat a technikákat, amivel a szuperkritikus állapotban lévő anyagokat (vagy akár magát a szuperforró magmát) geotermikus energiarendszerek számára felhasználható formába tudják önteni, akkor az átlagos geotermikus telepek energia-kibocsátásának akár a tízszeresét is el lehet érni. Ez jelentősen javítaná az iparág gazdaságossági mutatóit, ám ehhez – szó szerint – meg kell tanulniuk a „tűzzel játszani”.
Néhány éve, a legelső „kísérleti” kút (az IDDP-1) fúrása során, amely a Krafla nevű vulkán belsejében történt, körülbelül 2 kilométeres mélységben váratlanul 870 Celsius-fokos magmába ütköztek. Azzal, hogy sikerült a vulkán gyomrába belefúrni, az így keletkezett gőz mért hőmérsékletével világrekordot állítottak fel. „Rájöttünk, hogy a világ legforróbb kútját sikerült létrehoznunk” – mondta a CNBC-nek Wilfred Elders, a Kaliforniai Egyetem tanára és az IDDP egyik vezető tudósa. A kutatóknak eleinte fogalmuk sem volt arról, hogy mit tudnak kezdeni ezzel a szuperforró magmával, amely a csöveken keresztül felbugyogott. Így ezen a ponton a kút bezárása is felmerült. Végül a bezárás helyett a folytatás mellett döntöttek: egy speciális acéltokot illesztettek a kútba, a cső legvégét pedig a lehető legközelebb hagyták a magmához. Ennek következtében a hő lassan növekedett a furatban, és végül szuperforró gőz jött ki a kútból – méghozzá két éven keresztül. Ez alatt az idő alatt a Krafla- erőmű 60 megawattos teljesítményének több mint felét ez a forrás szolgáltatta.
2015. 05. 22. (XIX/21)
