Kereső toggle

Ne légy szerencsejátékos!

Peter Munk visszavonul

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Peter Munk, a Budapesten született kanadai üzletember és a világ legnagyobb aranybányászati cégének, a Barrick Goldnak az alapító-tulajdonosa több mint 30 év után visszavonul. Ennek alkalmából adott egy terjedelmes leköszönő interjút a The Economistnak.

Munk 1927-ben született, egy jómódú budapesti zsidó családban. 1944-ben, amikor a nácik benyomultak Magyarországra, ő még csak tinédzser volt. A család végül a „Kasztner-vonat” segítségével menekült meg, melyen összesen 1684 zsidó jutott biztonságban Svájcba. A járatot a cionista Kasztner Rezső gründolta, miután alkut kötött Adolf Eichmannal. A „vért áruért” megállapodás szerint a zsidók szó szerint kivásárolták magukat a náci halálgépezetből. Életükért készpénzt, aranyat és gyémántokat adtak cserébe. Munk a háború borzalmait elkerülve Torontóban diplomázott 1952-ben villamosmérnökként. Első cégét 1958-ban, 31 évesen alapította. A vérbeli üzletember nevéhez számos, különböző profilú cég létrehozása kötődik, leghíresebb azonban kétség kívül az 1983-ban alakult Barrick Gold. Itt eleinte kőolajjal és földgázzal kereskedett, majd amikor ezen a területen súlyos veszteségeket szenvedett el, végérvényesen az aranybányászat felé fordult.

Akkoriban Dél-Afrikában még tombolt az apartheid és az amerikaiaknak tilos volt részesedést szerezniük a helyi vállalatokban. Peter Munk cégének viszont minden vagyona Észak-Amerikában volt. „Könnyű dolgom volt: elmentem Franciaországba, Németországba, Angliába, és azt mondtam: Srácok, a vagyonotok pár százaléka van csak aranyban, miért tartjátok ezt épp Dél-Afrikában? Csak idő kérdése, hogy mikor dől össze! Miért nem helyezitek valami biztonságosabb helyre, mondjuk Kanadába vagy Amerikába?” Munk gyakorlatilag 10 évig ezzel a „beköszönővel” házalt. A dél-afrikai piac hamar összeomlott, a megerősödött Barrick pedig felvásárlásokba kezdett.

De hogyan változott a bányászbiznisz a kezdetek óta? – kérdezte az újságíró. „A szőrmekereskedelem mellett a bányászat is vérbeli kanadai üzlet” – kezdte Munk. „Mi adtuk a legnagyobb iskolákat és a legjobb bányászokat, világklasszis cégekkel gyarapítottuk a glóbuszt. De 100 évig azt gondoltuk, hogy egy sikeres bányavállalkozást bányászoknak kell vezetniük.” Munk szerint ez egy alapvetően hibás felfogás volt, és ezt személyes karrierjével be is bizonyította. „Semmit sem konyítottam a bányászathoz. Szóval még a látszatát se tudtam kelteni, hogy én magam építettem fel egy nagy bányabirodalmat, mert én mindebből csak a geológiát értettem. Amit én igazán tudtam, az az, hogy hogyan kell egy üzletet irányítani, működtetni.” A befektetőket viszont a számok érdeklik, eredményeket akarnak látni. „Ha egy üzletember jobb pénzügyi eredményeket tud felmutatni, mint egy bányász, akkor őt fogják választani.”

„Az én feladatom a tőzsdézés volt, a részvények tologatása. A bányászati munkákat pedig teljesen a bányászokra hagytam” – emlékszik vissza. Ma már szinte minden világcég hasonlóan működik, de ez akkor igen nagy váltásnak számított a kanadai piacon. „Sok cég amiatt tűnt el a süllyesztőben, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy a cégvezetést is a bányászokra kell bízni” – konstatálta Munk.

Így viszont bármilyen más üzleti területet is választhatott volna. Vajon miért döntött pont az arany mellett? „Mert jó üzletember vagyok, és nagy dolgokra vágyom. Ő mindig valami nagyra vágyik – mondták sokszor rólam. Miért baj ez? Talán arra tegyem fel az életemet, hogy kicsi és jelentéktelen maradjak? Ha már álmodsz, merj nagyot álmodni! Ha te magad nem hiszel a saját

üzletedben, miért gondolod, hogy akkor bárki is megvenné a részvényeidet? – szól az üzletember érvelése. – De akár hiszi, akár nem, nem vagyok aranymániás” – teszi hozzá. Munkot a kritikusai sokszor diktátornak nevezik, mert úgymond „befolyása alatt tartja az igazgatóságot”. Ő viszont nem hajlandó „nebáncsvirágként viselkedni”.

„Szerinted, ha félénk vagy, akkor majd el tudsz vezetni egy céget? Ki más lenne képes vezetni, ha nem az, akinek vannak elképzelései, hisz azokban, az életét is felteszi rájuk, és még képes azokat megfelelően artikulálni is? (…) És ez messze nem azt jelenti, hogy nem hibázol. Minden ember, abból fakadóan, hogy döntéseket hoz, törvényszerű, hogy hibázzon is” – ismeri el Munk. Szerinte az a kulcs, hogy képesek legyünk túlélni ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit. Hogy tanuljunk belőlük, és erősebben jöjjünk ki ezekből a helyzetekből. Munk egyik visszatérő példája az üzletember és a szerencsejátékos esete. Szerinte egy szerencsejátékos nem képes erre a megújulásra, és a hibái miatt rendre elbukik. „Aki úgy merészkedik ki egy faágra, hogy azt hiszi, semmi baj nem történhet vele, az egy szerencsejátékos.”

Szerencsejátékosnak lenni tehát nem jó, a szerencse viszont mégis nélkülözhetetlen az üzleti életben. „Szerencse nélkül nem lehetsz évekig sikeres egy bizniszben. Persze, nem minden a mázli, de aki nem ismeri el, hogy a jó üzlethez szerencse is kell, az nem mond igazat. Hogy a Microsofthoz vagy a Bloomberghez nem kellett szerencse? Ugyan már…”

A lényeg, hogy időben gondoskodnod kell a döntéseid „fedezetéről”. Be kell biztosítanod magad, hogy ha valami balul sül el, azért még „játékban tudj maradni” – mondta. „Amikor megvettünk egy bányát, azt rendszerint cash flow-ból finanszíroztuk. Aztán úgy voltam vele, hogy nem veszíthetem el a tőkémet! Elkezdtem fedezeti ügyleteket gyártani. Mindkét irányban; esésre és emelkedésre is gondoltam. Sosem bukhattunk túl nagyot, és ez a világ legprofitábilisabb cégévé tett bennünket.”

És mi lenne a tanácsa az újonc feltörekvőknek? – kérdezte végül a riporter. „A jó vezetés alapja a biztatás, az inspiráció és persze a közjóért való munka. Nem vezethet csak a pénz, nem dolgozhatsz csak magadért. Akkor inkább legyél részvénybróker! Kell, hogy egy idea vezessen, ami meg tudja változtatni az embereket, és a közösséget is jobbá tudja tenni. Így tudsz másokat inspirálni, és ha ez megtörténik, éjjel-nappal dolgozni fognak neked. Ez a módszer 50 éve nem változott.”

Olvasson tovább: