Kereső toggle

Kádár hitele

Fekete János, az állambiztonság és az IMF

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második világháború óta gyakorlatilag tízévente rendre az államcsőd közelébe került Magyarország, amit csak bizonyos értelemben zseniálisnak nevezhető  ügyeskedéssel tudtak az ország akkori vezetői elkerülni. Legtöbb esetben a krízis tényét elhallgatták az emberek elől, ám a válsághelyzet megoldása mindig az adóssághegy növekedéséhez vezetett – derül ki a közelmúltban megjelent Kádár hitele – A magyar államadósság története 1956–1990 című könyvből.

A könyvet Mong Attila gazdasági végzettségű újságíró írta, aki az elmúlt évtizedekben elsősorban zsurnalisztaként tevékenykedett. Ez utóbbi előnye is a könyvnek, mert úgy dolgozta fel Magyarország fél évszázados gazdaságtörténetét, mintha egy érdekfeszítő riportot írt volna. A közgazdasági szakcikkekhez képest érezhető, hogy a könyvnek dramaturgiája van, nemcsak szakszerű és tényszerű ismereteket kíván közölni, hanem – egy jó újságcikkhez hűen – izgalmasan próbálja a témát eladni, mi több, igyekszik hatásvadász elemeket is használni, ami tényleg jót tesz a könyvnek.

Mong elsődleges célja a Kádár-rezsim gazdasági logikájának a megértetése, amihez kiindulópontként 1957. május 1-jét választotta, amikor a pártvezető a forradalom leverését követően először mert kiállni a tömeg elé. Igaz, nem szimpla kiállás történt, hisz százezer lelkes, tapsoló ember előtt Kádár János egyértelművé tette, hogy ő a győztes, vele új időszámítás kezdődött, és nem mellesleg nagy nyilvánosság előtt értelmezte az októberi eseményeket. Beszédében azt is kiemelte, hogy „az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmus” veszélyeztette a magyar néphatalmat.

Ehhez képest – ahogy azt a könyv lépésről lépésre kifejti – Kádár Jánosnak és a társainak folyamatos „játszmája” volt, hogy vesznek-e fel hitelt az Amerikát és így az imperializmust szimbolizáló IMF-től, vagy sem. A hivatalos csatlakozás 1982-es időpontjához képest már az akkori rezsimben is meglepően sokszor felmerült, hogy az IMF-től kérjenek segítséget az államcsőd elkerüléséhez. A Valutaalap mellett többször is az „amerikai nagytőkéhez” fordultak, amikor bajban voltak, és kaptak is pénzt. Egyre többet és egyre többször. Igaz, ezt itthon ameddig lehetett, végig titkolták.

A könyv erénye, hogy nem csak Kádár Jánossal kezdődik. A pártvezér politikájának megértéséhez – legalábbis Mong állítása szerint – ugyanis hozzátartozik Rákosi Mátyás és Nagy Imre teljesen eltérő okból megtörtént bukása. Rákosi ugyanis a második világháború utáni gazdasági helyreállítást az orosz tervgazdálkodás szolgai átvételével próbálta abszolválni, miközben a lakosság igényeire, az életszínvonalra fittyet hányt. Az erőszakos államosítás, a frigid tervgazdálkodás csak a nép kizsigerelésével fenntartható, közutálatnak örvendő gazdasági szisztémát eredményezett. Nem is csoda, hogy Sztálin halála után a kommunisták többsége is igyekezett Rákositól megszabadulni. Nagy Imre viszont olyan reformokba kezdett, amelyek az októberi eseményekbe torkolltak. Ha jól értjük a könyvet, akkor Kádár élete az attól való rettegésben telt el, hogy egyik útra se tévedjen. A nép nehogy megutálja, Moszkva nehogy „levadássza”. 

Kádár helyzete annyiban hasonlított Rákosiéra, hogy az 1956-os forradalom miatt a gazdaság romokban hevert, miként a második világháború utáni Magyarországé is. Igaz, nem akkora mértékben. (Magyarország a második világháborúból a harmadik legrosszabb szaldóval jött ki Európában, csak Lengyelország és Németország élt át nagyobb pusztulást az anyagi javakban, az épített környezetben és az ipari létesítményekben. Az 1956-os forradalom évében pedig 11 százalékos gazdasági visszaesés történt, óriási anyagi károkkal és pusztulással együtt.)

A könyv pontos idézetekkel mutatja be: az új politikai elitben előfordult, hogy a fegyveres eseményekre hivatkozva államcsődöt jelentettek, és nem fizették ki az ország tartozásait. Informálisan egyébként már ekkor is zajlottak tárgyalások az IMF-fel. Abban, hogy Magyarország fizetett, és hogy tudott fizetni, Fekete János bankárnak volt kulcsszerepe, aki meggyőzte Kádárt, hogy az ország becsületéről van szó (ha nem fizetnek, többet nem kapnak hitelt), és személyesen győzte meg az osztrák, belga, svájci, német bankárokat és iparmágnásokat, hogy adjanak átmeneti forrásokat Magyarországnak. Fekete elképesztő zsonglőrmutatványa volt az ország fizetőképességének a megőrzése, ami később legendássá tette a jól teljesítő adós képét a nyugati bankárok körében. 

Végül 1957-ben a kommunista országok húzták ki a bajból, azaz államcsődből Kádárékat, hogy megmentsék a szovjet blokk becsületét. Kína is jelentős támogatást nyújtott. Hruscsov fel is rótta Kádárnak, hogy úgy adtak segítséget Magyarországnak, hogy közben ők (értsd: a többi kommunista ország fiai) lényegesen rosszabb életszínvonalon élnek. A hitelt a helyreállítás mellett az emberek életszínvonalának az emelésére fordították, hogy a forradalom után a lakosságot megnyugtassák. Mong alapállítása, hogy Kádár János a rendszerét az életszínvonal folyamatos emelésével igyekezett legitimálni. Így a szovjetek, kínaiak, bolgárok és egyéb országok pénzéből 1957-ben bérből és fizetésből élők jövedelmét 17-20 százalékkal felemelte.

A mintegy 350 oldalas könyv több fejezetén keresztül vázolja azt a küzdelmet, ahogy Kádár és társai számtalan „trükköt” bevetve fenntartották ezt a „legitimációt”. Pedig a közgazdász szakértelmiség még a „legsötétebb korszakokban” is kongatta a vészharangot, hogy olyan beruházásokba kellene fektetni a pénzt, amelyek meghozzák az árukat, amelyek több bevételt termelnek majd, mint amennyibe kerültek. Szórakoztató volt azokat az idézeteket olvasni, amelyekből kiderül, hogy olykor a közép- és felsővezetői szinten dolgozó értelmes szakemberek nem merték megmondani a „nagyembereknek”, hogy egy-egy ötlet vagy beruházás miért zsákutca. Például hogy miért lenne értelmesebb lebontani a város közepén elhelyezkedő Ganz-Mávagot és zöldmezős beruházásban kitelepíteni a városon kívülre, mintsem sok pénzből felújítani.

Kádár több évtizedes uralkodása inkább egy vesszőfutásnak, az adósságcsapdába való belezuhanásnak tűnik, mintsem egy dicsőséges sikersztorinak. Olyan korszaknak, amelyben többször hazudták el az emberek elől, hogy napokra vannak az államcsődtől, és az összeomlást szinte mindig hitelből odázták el.

A könyvből egy másik métely is megérthető, amely tönkretette Magyarországot: a marxizmusban gyökerező növekedési mánia. Mong ezt növekedési doktrínának nevezi, és a Kommunista Kiáltványt idézi, miszerint „a proletariátus arra használja fel majd a politikai uralmát, hogy a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa”. Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Hruscsov is arról szónokolt, hogy mennyire fontos, hogy mindenkit túlnőjenek. Az idézett beszédek és nyilatkozatok egyik sajátossága, hogy a győzelmet, a mindenkit lenyűgöző eredmény elérését mindig egy távolabbi időpontra teszik. Mertek nagyokat álmodni.

Ezt persze a magyar elvtársak is átvették, az új magyar közgazdászképzést (a régit Rákosiék tönkretették) is áthatotta ez a szemlélet. Hajszolták a növekedést, és kerülték a megszorításokat, mert sok esetben abban bíztak, hogy majd „kinövekszi” az ország a problémákat. Persze az elhibázott gazdaságpolitika miatt gyakorta maradt el a kívánt mértékű minőségi növekedés. Ilyenkor nagyon nehezen vették rá magukat Kádárék, hogy megszorítsanak. Az áremelés elkerülése érdekében például változtattak a búzaliszt összetételen, aminek az lett a következménye, hogy a fehér kenyér színe megváltozott. Nyers Rezső gazdaságpolitikai főfunkcionárius ezt úgy magyarázta: „Nem azt mondanám, hogy feketébb, hanem egy kicsit barnább lesz a kenyér. De ettől még mindig nagyon jó.” Az pedig már a reformkorszak útjelzője volt, amikor a kilónként 3 forint 60 filléres kenyér ára hirtelen 5 forint 40 fillérre ugrott.

Mong tisztességes könyvet írt. Nem akart napi aktuálpolitikai kérdéseket beleszőni, ezért ezeknél a történeteknél soha nem csapja le az ordító párhuzamokat. A könyv előszavában utal egyébként a dilemmára: dermesztő volt számára az az érzés, hogy „kulturális értelemben, a döntéshozók és az emberek fejében majdnem ugyanott tartunk, mint 1985-ben. Több minden visszaköszön a jelenben a nyolcvanas évek pártvitáiból, az IMF-fel való ellentmondásos viszonyból”.

Apropó IMF. A könyv egyik kuriózuma, hogy az IMF washingtoni archívumát is használta a szerző. Az azért sokat elmond a jelenlegi magyar viszonyokról, hogy – legalábbis Mong szerint – könnyebben megismerhetők az IMF titkai, mint a magyar állambiztonság ez irányú iratai. Ennek ellenére hiánypótló részletekre is fény derül a Kádár hitele című könyvből. Például hogy a már emlegetett Fekete János vélhetően először Sötét, majd Lektor néven hálózati személy lehetett. Az idézett jelentésekből viszont az derül ki, hogy mindezt Fekete arra használta fel, hogy a saját koncepciója szerint manipulálja a felső vezetést. Azt is megtudhatjuk, hogy egy sor döntéshozói helyen, nemzetközi bankok vezetőinek a közelében ott voltak a magyar hírszerzők. Egy Claude fedőnevű titkos munkatárs az egyik nagy francia bank igazgatójával beszélgetett rendszeresen, míg a Jéger Egon fedőnéven nyilvántartott operatív társadalmi kapcsolat vélhetően André Kostolany világhírű tőzsdeguru volt. Mong szerint lehet, hogy ő nem is tudott arról, hogy nyilvántartják, és akivel rendszeresen beszélget, az az állambiztonság embere. Még a híres, de teljesen zárt Bilderberg-csoport üléseiről is szereztek információt a kommunista vezetők.

Az IMF-et egyébként végül átvágták. Az 1982-es csatlakozás után (amivel együtt négyszer vettünk fel hitelt) végig hamis adatokkal látták el a szervezetet, ami nem volt egyszerű, mert ehhez „művészi” színvonalon, pontos összefüggésben kellett hazudni és hamisítani.

Hosszasan lehetne még sorolni azt a sok és érdekes kérdést, amit Mong végigvett a könyvében. Milyen társadalmi közegből érkeztek az ötvenes évek ifjú közgazdászai, és miért akarták a Horthy-rendszert „meghaladni”? Minek köszönhetően lehetett a Rákosi-érában alig harmincévesen nagyon komoly pozíciókba bekerülni? Miként okozott a hetvenes évekbeli olajárrobbanás elképesztő hitelbőséget?

Két kérdésre azonban nagyon nem talált megfejtést a szerző. Egyfelől, hogy Nagy Imre kivégzése összefüggésben volt-e az orosz és a kínai pénzügyi segítséggel. Magyarán: a pénzért cserébe kérték-e a nemzetközi kommunista mozgalom vezetői, hogy öljék meg a renegát miniszterelnököt? Két középvezetővel készített interjúra hivatkozva a szerző szóba hozza a titokzatos „kínai aranyat”, amely által Peking állítólag az elvbaráti segítséget nyújtotta, az azonban nem derült ki, hogy valóban ez volt-e a „cserealap”.

De ami még ennél is talányosabb, az az, hogy Fekete János bankárt miért hordozta a tenyerén az amerikai sajtó. A könyv bemutatja ugyanis, hogy az Egyesült Államokban hányszor is szerepelt vezető lapokban pozitív összefüggésben a magyar pénzügyi guru. A Wall Street Journal egyenesen „Mr. Kelet-Európaként” méltatta, egy másik befolyásos lap, az Institutional Investor „a kommunisták legjobb bankárjának” minősítette, a tekintélyes Time pedig portrét közölt róla. Nehéz elhinni, hogy csak az volt mindennek az oka, hogy kapcsolatépítési, kommunikációs és nyelvzseni volt Fekete. Kis újságírói túlzással állítható, hogy legalább ezer dolog megérthető a könyvből, talán még az is, hogy miért tart ott 2012-ben Magyarország, ahol tart, sőt, akár Matolcsy György „lélektana” is megfejthető, de az nem, hogy egy „szarvasi fiú” – hiszen Fekete János onnan származott – miként tudta meghódítani Amerikát. Ráadásul mindezt akképp, hogy a nyilatkozataiban büszkén állította: „olyannyira marxista és kommunista, mint amennyire vörös a vér az ereiben”.

Olvasson tovább: