És még egy hibát követett el a kormány: nem adott víziót arról, hogy mi a
célja az intézkedéseknek. Modernizáció, felzárkózás? De hát mi a modernizáció?
Valami „európait” kell érteni alatta? De azt, hogy merre megyünk, milyen
országot akarunk, egyáltalán jobb lesz nekünk, ezeket nem mondják el – ha
egyáltalán van elgondolásuk róla.
Hiányolom a reformok emberi oldalát is. Úgy tűnik, nem gondolták át, mi lesz
azokkal az egészségügyi, közoktatási dolgozókkal, akik mindig is alkalmazottként
dolgoztak, most pedig ezrével teszik ki őket az utcára.
Összefüggésbe hozható a megszorításokkal a jobbratolódás, a szélsőségek erőre
kapása?
– Nem tartom valószínűnek. A jobbratolódás nem magyar, hanem közép-európai
jelenség, sőt még Németországban is tapinthatóan jelen van. Az elégedetlenség
valójában magával a rendszerváltással van. Azt vártuk, hogy majd egyre jobb
lesz. Ezzel szemben kiderül, hogy egyre drágább az élet, hogy mindenért fizetni
kell. Minden változik, nem kiszámítható a jövő. Megfigyelhető egyfajta
ideológiai zűrzavar is: a szocializmusban kapitalizmusra vágytunk, most hogy itt
van, sokan a szocializmust szeretnék újra.
Benne vagyunk a reformok sűrűjében, de vajon látható-e már, hogy van-e
értelme az áldozatvállalásnak?
– Tetten érhető a kormány részéről a kincstári optimizmus, de kétségtelenül
vannak pozitív eredmények: jobb állapotban van az egészségügyi kassza, az
iskolabezárások miatt kevesebbet kell fordítani az oktatásra, összességében
tartható a konvergenciaprogram. Az igazi kérdés azonban az, hogy beállt-e
valóságos fordulat, tartósak tudnak-e lenni a pozitívumok. Ezek ma még nem
látszanak. Mindez azon múlik, hogy folytatódik-e a reform, vagy megreked.
Bizonytalan a jövő, bizonytalanok a folyamatok.
2007. 09. 07. (XI/36)
