Kereső toggle

Földrengések órája - 2018 a katasztrófák éve lesz?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

23 óra, 56 perc és 4 másodperc szükséges ahhoz, hogy a bolygónk megforduljon a tengelye körül. Ez az idő azonban csak látszólag állandó. A másodperc tört részeivel mérhető változások egy új elmélet szerint globálisan növelhetik a földrengésveszélyt.

Föld forgása megáll. A testeket továbbrepítő lendülettől minden tárgy, objektum és élőlény hangsebességnél gyorsabban száguld tovább, olyan erővel, hogy egészen a sztratoszféráig jutnak, mielőtt visszazuhannak a felszínre. A metropoliszok látszólag masszív épülettömbjei is egy tizedmásodperc alatt szilánkosra repednek, úgy porladva szét, mintha atomtámadás érte volna a város közepét. Az óceánok víztömege a váratlan lökéshullámtól kiszabadul a medréből, több kilométer magas extrém szökőárként pusztítva a szárazföld belsejében. A mélyben a drasztikus lassulástól a kéreglemezek feltorlódnak, fölrepedeznek, a magma pedig olyan intenzitással robban a felszínre, hogy órákon belül izzó lávafolyamok festik majd vörösre a korábbi kék bolygó összeroncsolódott felszínét.

Körülbelül ez történne akkor, ha a Föld óránkénti 1,67 kilométeres tengely körüli forgási sebességének minden energiája – ami hatvanmilliárdszorosa az USA éves áramfogyasztásának – egy szempillantás alatt a vele együtt mozgó testeknek adódna át. Ez a gondolatkísérlet, amit több csillagász, köztük Dr. Sten Odenwald, a NASA munkatársa is elvégzett, szerencsére csupán elméleti fikció, mivel semmi sem utal jelenleg arra, hogy a bolygónk minden előzmény nélkül, egy csettintésre veszítené el a forgási sebességét. A képzeletbeli globális kataklizma viszont jól érzékelteti, milyen monumentális erőhatások kapcsolódnak a Föld perdületéhez, és annak akár egy apró változása is elég lenne ahhoz, hogy radikálisan fölborítsa azt az érzékeny és precíz egyensúlyt, amihez az emberiség évezredek óta az óráját és a naptárát állítja. (A 24 órás napok valódi hosszáról bővebben lásd keretes írásunkat.)

Roger Bilham és Rebecca Bendick geofizikusok pontosan erre az összefüggésre mutattak rá, amikor összevetették a NASA forgási periódusra vonatkozó adatait a múlt században és az ezredforduló óta bekövetkezett földrengések gyakoriságával. „A múlt század földrengéseinek száma jól ismert, ahogyan az is, mikor álltak be változások a Föld forgásában” – érvelt Bilham a Live Science magazinnak, hogy miért megalapozott az a következtetés, hogy a két adatsorban lévő párhuzamosságok valós földtani jelenségre utalnak.

A NASA naponta frissített adatai szerint a bolygónk perdülete nem állandó, hanem hol felgyorsul, hol lelassul néhány mikroszekundumot aszerint, hogy éppen milyen pozícióban áll kozmikus párjához, a Holdhoz képest. Az árapály jelenségként ismert gravitációs erőhatások ugyanis folyamatos mozgásban tartják a tengereket, amiknek ide-oda vándorló tömege úgy hat a Föld forgási sebességére, ahogy a műkorcsolyázó behúzott karja felpörgeti, kinyújtott karja pedig lassítja a perdületét. Ez a folyamatos lüktetés hosszú távon összegezve viszont fékező hatást gyakorol, aminek bizonyítéka, hogy az ősi Babilonban rögzített asztronómiai táblák megfigyeléseiből következtetve az elmúlt 2800 évben minden századfordulón 1,8 milliszekundummal rövidebb lett egy nap.

Jövőre földindulás?

A két geofizikus azonban felfedezte, hogy nemcsak az égi társunkkal folytatott tánc ritmusa hat a napok hosszára, hanem van még egy titokzatos erő, ami a Föld belsejéből fakad, és időről időre – nagyon apró, mikroszekundumos mértékben, de – szintén lassítja a bolygó perdületét. Bár utóbbi okát még nem tudják, de a megfigyelt kis fékezések periodikusan jelentkeznek és fokozódó szeizmikus aktivitással járnak együtt. A korábbi évtizedekben rögzített NASA-adatok alapján ezek a periódusok előre jelezhetők: a tudósok szerint a Föld most egy újabb lassulási időszakban van. Emiatt – ha a modell igaz – háromszor több földrengés várható a következő évben, mint idén. „Ebben az évben alig hat nagyobb rengés volt, jövőre ez a szám könnyen felmehet húszra is” – figyelmeztetett Bilham, aki szerint a növekvő aktivitás elsősorban a kéreglemezek határán jelentkezik majd.

A kutatók szerint a napok hossza és a földrengések gyakorisága közötti feltűnő kapcsolat a Föld alakjának változásából fakadhat. Ezt ugyanis két egymással ellentétes fizikai törvényszerűség formálja: a gravitáció, ami egy tökéletes gömbformába akarja préselni a bolygót, és a centrifugális erő, ami pont ellenkezőleg, a forgó pizzatésztához hasonlóan egy sík korongba akarja lapítani azt. A kettő közül persze a tömegvonzás az erősebb, viszont a perdület ereje így is 43 kilométerrel nyomja ki a Föld „derekát”, ami miatt a nyugalmi pont végül egy enyhén lapított gömb vagy egy ellipszoid forma lesz. Ezt nevezik „geoid” alaknak. Amikor viszont lassul a bolygó forgása, a kifelé ható centrifugális erő is csökken, így az egyenlítő mentén erősödő gravitáció beljebb húzza a kéreglemezeket. Ezek egymáshoz préselődve megfeszülnek, növelve az esélyét annak, hogy egymáson hirtelen elcsúszva földrengést okozzanak. Mivel a Föld forgási sebességét, vagyis a napok hosszának milliomod másodpercekben mérhető apró változásait atomórákkal pontosan mérni tudjuk, Bilham szerint a földrengések növekvő vagy éppen csökkenő száma akár öt évre előre megadható.

Richter-skála. A közelmúlt legerősebb rengése (9,3) a 2004-es indonéziai szökőár volt, amiben negyedmillióan haltak meg.
Az Amerikai Geológiai Társaság éves ülésén bemutatott tanulmány szerzői szerint ennek oka az, hogy a lassulási periódus átlagban 6–8 évig tart, ami pont idén jár le. Ezt követően – vagyis jövőre – várhatóan egy 5–6 éves szakasz kezdődik, amiben kiugró szeizmikus mozgást tapasztalunk majd. Bilham úgy véli, egy korábbi ilyen periódus okozhatta a 2010-es haiti kataklizmát is: „Szembetűnő, hogy a karibi térségben 1900 óta a hetes, vagy az annál erősebb rengések 80 százaléka pont a lassulást követő öt évben történt” – fogalmazott. A modell megalapozottságát széles körben elismerte a szakmai közvélemény is. „A kölcsönhatás, amit talált, lenyűgöző, megérdemli a további kutatásokat” – értékelte a felfedezést a magyar származású amerikai geológus, Molnár Péter. „Sok ideje foglalkozom földrengések előre jelzésével, ez a számítás pontosabbnak tűnik, mint amit egyébként látni szoktam” – ismerte el Michael Manga, a Berkeley Egyetem professzora. Az elméletet persze – abszurd módon – maguk a katasztrófák igazolhatják majd. Ezek bár globálisan érhetik a Földet, a legnagyobb veszélyben a trópusokon, az Egyenlítő mentén élők lesznek. Itt feszül egymásnak ugyanis legnagyobb mértékben a gravitációs és a centrifugális erő.

Villámlik a föld

Mivel a földrengés messze a legkiszámíthatatlanabb és legdrámaibb megnyilvánulása a természet erőinek, az előrejelzésére tett erőfeszítések már évszázadok óta részét képezik a veszélyzónákban élők mindennapjainak. A legkorábbi és legelterjedtebb „módszer” az állatok – például madarak – viselkedésének vizsgálata. Kiszely Márta, az MTA Földtudományos Kutatóintézetének szeizmológusa szerint „bár továbbra sincs megbízható előrejelzés”, az egyre nyilvánvalóbb, hogy a nagyobb rengések előjátékát erőteljes elektromágneses jelenségek kísérik. A kutató úgy véli, ezeket érezhetik meg az állatok is, amelyekre a legtöbb nép mint időjósokra és veszélyjelzőkre tekintett.

Rendszeres kísérőjelenség még az úgynevezett földrengésfény, amit szinte minden dokumentált katasztrófa előtt feljegyeztek. A kisülő, vibráló, színes fényjátékok a horizonton tűnnek fel, viszont legtöbbször annyira gyorsan követi őket a mélyből feltörő lökéshullám, hogy az észlelésükön kívül már nem sok idő marad arra, hogy a lakosság bármit is tegyen a menekülés érdekében. A Seismological Research Letters nevű szaklap szerint a különös jelenség oka a kőzetek súrlódásakor fellépő elektromágneses kisülés, vagyis a föld pont úgy villámlik egyet, mint légköri társa a nagyobb zivatarok idején.

A kockázat ellenére, ma is több mint 300 millióan földrengésveszélyes zónákban élnek. (Hat megapolisz, amelyek alatt bármikor megindulhat a föld. Hetek, 2016. június 24.) Japánban, a 36 milliós lakosú Tokió körzetben az előrejelzések szerint akár hárommillióan is meghalhatnak egy 8-as, kolosszális rengésben, de egy kisebb is tízezres áldozatokkal és ezermilliárd dolláros kárral járna. Utóbbira három évtizeden belül 70 százalékos esélyt adnak. Szintén állandó veszély fenyegeti Teheránt, mivel Irán fővárosa közvetlenül egy törésvonalra épült, miközben semmilyen építési szabályozás nincs erre vonatkozóan – pedig naponta 3-4 mikrorezgés figyelmeztet a lehetséges katasztrófára. Az alacsony minőségű anyagokból épült, egymáshoz passzírozott épülettömbökben több mint 25 millió iráni él, ezért ha egy olyan lökéshullám érné Teheránt, mint ami az elmúlt hetekben rázta meg Halabdzsa városának környékét, ahol 330-an haltak meg, az minimum ötvenezer halálos áldozatot követelne. A kockázat annyira magas, hogy Bahram Akasheh, a területért felelős kormányzati tanácsadó 2012-ben egy tervet is készített arra, hogy a jövőben miként lehetne átköltöztetni a fővárost egy biztonságosabb régióba.

Ennél is drámaibb csapás érheti a 21. század kulturális és technológiai központját, Kalifornia déli partvidékét. A sűrűn lakott régió az úgynevezett „tűzgyűrű”, a Csendes-óceánt körbefogó extrém veszélyzóna keleti peremén található, a Szent András-törésvonalon. Az 1857-ben történt földinduláshoz hasonló, nyolcas erejű rengés Matt Kirby, a Fullerton College professzora szerint fél és egy méter között süllyeszthetné be a talajszintet. Ennek következtében a partvidék – Los Angeles és San Francisco – egy olyan krízist élne át, mint New Orleans 2005-ben; milliók kerülnének víz alá, nem beszélve a rengések azonnali hatásáról. „Ha ma történne ugyanez, látnánk, ahogy az óceán víztömege ránk zúdulna” – írta le a térség szerverparkjai és gazdasági kapacitása miatt globális következményekkel járó katasztrófát Kirby. A tavalyi Nemzeti Földrengés Konferencián úgy jellemezték a Kalifornia alatti kéreglemezek állapotát, hogy azok „megrekedtek, és bármelyik pillanatban megcsúszhatnak”.

Ha a napok hossza valóban összefügg a mélyben zajló szeizmikus mozgásokkal, akkor a veszélyeztetett régiók bármelyikén megrendülhet a Föld, azzal a kiszámíthatatlan és pusztító erővel, ami képes megváltoztatni milliók életét, a gazdaságot és végső soron a történelem irányát is.

A mesterséges idő

794 billió – ennyit kell a cézium-atomnak rezdülnie, hogy elteljen egy nap a Földön. Az az idő ugyanis, amit a telefonunk nyitóképernyőjén látunk, már rég nem a nappalok és az éjszakák dinamikus változását követi, hanem annál „pontosabb” és „kiszámíthatóbb” törvényszerűségre épül, amit a modern részecskefizika nyújt az emberi tudomány számára. Ez a UTC, az egyezményes koordinált világidő, aminek pontosságát atomórák globális láncolata biztosítja. A precizitásának köszönhető, hogy a GPS, a tőzsde, a bankrendszer és a kommunikációs rendszerek összhangban tudnak működni a Föld bármely pontján. Mivel ebben a mesterséges rendszerben a legapróbb változás is számít, így a bolygó forgási sebességének ciklusait „szökőmásodpercek” formájában korrigálják.  Ekkor az amúgy tökéletes ütemben járó központi óra éjfélkor egy másodpercre megáll, vagy éppen felgyorsul aszerint, ahogy a NASA megállapítja a Föld perdületének aktuális változásait. Ebből az adatbázisból dolgozott Roger Bilham és Rebecca Bendick, amikor összefüggést mutattak ki a földrengések és a napok hossza között.

Olvasson tovább: