Kereső toggle

Végtelen történetek

Hogyan változtatják meg a sorozatok az életünket?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tévésorozatok reneszánszát éljük. Csak 2018-ban 495 saját gyártású szériát mutattak be a kábelcsatornák és a digitális szolgáltatók. Ez 2011-hez képest 85 százalékos növekedést jelent, miközben a sorozatok tömegekre gyakorolt hatását aligha lehet túlbecsülni.

Bárhová nézünk, sorozatokba ütközünk: egy-egy utolsó epizódra óriási az érdeklődés, lassan a filmeket meghaladó összegekből készül egy-egy nagyobb szabású rész, az emberek pedig egyre több időt töltenek kitalált életeket nézve, és másnap erről beszélgetve a munkahelyeken. Irtózatos a sorozatgyártók éhsége: megfilmesíthetetlennek tűnő, klasszikus science fiction regényekre kötnek szerződést (Isaac Asimov: Alapítvány), rég befejezett történetet vesznek elő (Gyűrűk Ura), illetve a legkülönbözőbb országokban néznek forgatókönyvek után (Izrael, Dánia, Szlovákia).

Újfajta sorozatok, újfajta nézők

A sorozatok történetében több mérföldkőnél megállhatnánk, azonban érdemes kiemelni két, nem túl régi alkotást, amely örökre megváltoztatta a módot, ahogy az emberek a tévésorozatokra gondolnak. Az első a 2004-től futó Lost – Eltűntek volt. A hat évadot, összesen 121 epizódot megélő sorozat bebizonyította, hogy az új sorozatok ereje a hosszban és a drámai építkezésben rejlik. Egy átlagos, 90 perces mozifilmben sokkal kevesebb idő jut a karakterek kibontására, árnyalására, egymáshoz való viszonyuk alakítására. A csattanó, a meglepetés is kevesebb. De azzal, hogy 40–50 percre bontunk szét egy történetet, a sztori rétestésztaként nyújtható. A Lost páratlan sikerét éppen az élettartama bizonyította: a készítők kénytelenek voltak mindig valami újat kitalálni, és úgy csavarták a történetet, hogy végig fenntartották a rejtély érzetét (ezt a bravúrt, a különleges hangulat kialakítását sorozatban először a Twin Peaks című thriller érte el). A Lost befejező epizódja, az a bizonyos utolsó néhány perc arra is példa, hogy vannak történetek, amelyeket nem lehet jól befejezni, mert az írók belebonyolódnak a cselekménybe – miközben már 121 órája kötötték le a nézőket...

A másik nagy változást a 2001-2010 között bemutatott 24 című sorozat jelentette. A rafinált narrációval bemutatott cselekmény – amely egy nap 24 óráját 24 epizódra bontotta szét – hihetetlen addiktív lett. Ekkoriban kezdett a hétről hétre történő sorozatnézés megváltozni: a digitális eszközök elterjedésével már nemcsak a televízió képernyőjén lehetett megnézni az egyes epizódokat, hanem más eszközökön is, méghozzá az eredeti vetítés időpontjától függetlenül. A 24-re a legjobb fogyasztói hozzáállás az úgynevezett binge-watching lett: a sorozat teljes évadának egy filmként való megnézése (ledarálása). Ennek negatív hatásai még beláthatatlanok: a tévénézésre fordított idő kitágult, a pihenést átvette az akár hajnalig tartó sorozatnézés, mely hatást gyakorol a párkapcsolatokra, az emberi szervezetre – és természetesen a további sorozatok gyártására is. Az akkor még újnak számító Netflix Kártyavár című, politikai machinációval foglalkozó sorozata már egyből egy évaddal indított, vagyis az előfizetőknek nem kellett a következő heti bemutatóra várniuk. 

A moralitás vége

Az amerikai sorozatok a 2000-es évek végétől sokkal erőteljesebben sulykolják a „nincs egy igaz sem”, illetve a „nézzük meg a rossz szerethető arcát” üzeneteit. Ennek két nagyon érdekes példája létezik.

A 2008–2013 között futó Breaking Bad sorozat főszereplője egy középiskolai kémiatanár. Miután megtudja, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákban szenved, minden erejével azon igyekszik, hogy családja az ő halála után se szegényedjen el. Ezért felcsap szintetikus drogot előállító bűnözőnek, aki egyre jobban belesodródik a nehézsúlyú gengszterek világába. A sorozat rendkívül jól sikerült, világnézete azonban egyértelmű: a pénzügyi nehézségek, az elemi erejű egzisztenciális válság leküzdésére a sötét oldalra történő átlépés megengedhető.

Ennél is továbbment azonban

az 1999–2007 között 86 epizódot megélt Maffiózók sorozata. A New Jersey-ben élő, olasz etnikumú Soprano maffiacsalád történetében a sorozat az addig árnyalatlanul – és többnyire jogosan – a társadalom által megvetéssel sújtott bűnözőket hétköznapi emberekként mutatja be, akiknek ugyanolyan csip-csup ügyekkel, családi konfliktusokkal is szembe kell nézniük, mint az átlagembereknek. Ők is olyanok, mint mi – sugallta az ábrázolás.

E két sorozat után sokkal természetesebben lehet negatív figurákat szerethetőbb formában bemutatni. Ez olyan ősi „szereplőkre” is kiterjedt már, mint a most is futó Lucifer című sorozat címszereplője, a poklot otthagyó ördög, aki éjszakai bárt működtet Los Angelesben, és tanácsokat ad a helybeli rendőrségnek. A nyugati civilizáció meghatározó gondolkodásmódja – mely szerint van abszolút gonosz, ehhez kapcsolódóan pedig nem relativizálható bűn – gellert kap az ilyen megoldásokkal. Az értékek már nem egy nagyobb közösség által elfogadott, megkérdőjelezhetetlen igazságok: az ördög szerethető playboyként is megjelenhet.

A készítők és a nézők nagy része természetesen az újabb és újabb sorozatokat nem az értékvesztés jeleként élik meg: általános – és természetesen erős alappal bír – az a nézet, hogy a 2010-es évek sorozatai művészi és szórakoztató szempontból egyre nívósabbak.

Kigúnyolt jó, szerethető rossz

Ha a moralitás korszakának vége, akkor az amerikai lakosság meghatározó részét jelentő keresztények sem lehetnek többé megmondóemberek. Persze egy demokráciához – szerencsére – hozzátartozik, hogy kritizálni lehet a vallásokat, hitelveiket és persze hívőiket. Azonban ha mindez egy irányba mutat, elfogultságról lehet szó.

A filmekben a kilencvenes évektől kezdve vagy egyáltalán nem tűntek fel vallásos, keresztény emberek, vagy különc, nem szerethető figurák bőrébe bújtak. A sorozatok ezt a kettősséget folytatták. Egyrészt témaválasztásukban és világnézetükben a kereszténységet mellőzték, vagy más gondolatokat népszerűsítettek. Ennek ékes példája az Agymenők című sorozat, amelyben a tudós kocka (nerd) klasszikus figurája emelkedik piedesztálra. Ő az a modern ember, aki a Wikipedia korában is saját tudással rendelkezik, és társaihoz hasonlóan a populáris kultúrát magasztalja, a képregények és könnyed filmek világa közelebb áll hozzá, mint a klasszikus művészet alkotásai. A sitcom (szituációs komédia) egyik főhőse, Sheldon Cooper egy 187-es IQ-val rendelkező, majdnem antiszociális egyén, akinek világnézetébe csak a racionális, a hivatalos tudomány által elfogadott elméletek férnek bele. (Sokatmondó, hogy a sorozat eredeti címe is egy tudományos tételre utal: Big Bang Theory, vagyis Ősrobbanás.) Egy ilyen baráti társaságban szinte semmi keresnivalója nincs egy olyan embernek, aki hisz a nem látott dolgokban, netán gyógyításért imádkozik, vagy célt lát a történelem menetében.

A rendkívül szellemes sorozat főszereplői a végén már epizódonként 1 millió dolláros gázsit tehettek zsebre – ez is mutatja a sorozat sikerét és hatását.

Az Agymenők alkotói komolyan gondolták a racionális világkép sulykolását, erről tanúskodik az előzménysorozatnak szánt Az ifjú Sheldon, amelyben a főszereplő fiatalkorába kapunk betekintést. Az egyik részben Sheldon testvére csinál viccet az imádkozásból, arra kérve egy istentiszteleten Jézust, hogy a mellette ülő, kereszténnyé vált „bombázót” hozza össze vele, de a vízkeresztség is megkapja a magáét. Egy másik epizódban a családjáért imádkozó anyjára tesz csípős megjegyzést a főszereplő.

Az AMC csatorna Preacher, vagyis Prédikátor című sorozata ennél is továbbmegy. A DC Comics képregényéből készült alkotásnak egy kiégett, alkoholista, láncdohányos prédikátor a címszereplője, akinek egyik legjobb barátja egy vámpír. A kereszténység legszentebb személyével sem kivételeznek: a Getsemáne-kertben Jézust szexuális kapcsolatban ábrázolják, egy másik jelenetben pedig a Bibliából kitépett lapokból sodornak füves cigit.

A TBS Miracle Workers (Csodatévők) sorozatában – amely merész húzással a mennyországban játszódik – Istent egész egyszerűen egy idiótaként jelenítik meg, a Shameless-ben (Szégyentelenek), pedig a homoszexualitás ellen prédikáló lelkészt állítják be erőszakos, buta emberként.

Az informatika legendás éveinek emléket állító Szilícium-völgy című sorozatban az egyik szereplő a tech ipar keresztényellenes elfogultságáról vall meglepően őszintén: „itt lehetsz nyíltan a poliamor párkapcsolat híve, az emberek bátornak fognak hívni érte. Kis adagnyi LSD-t is rakhatsz a reggeli étkedbe, és az emberek úttörőnek fognak nevezni. De az egyetlen dolog, ami nem lehetsz: keresztény.”

 LMBT-propaganda

Az is erősen propagandaízűnek tűnik, hogy a tévésorozatokban (is) egyre többször jelenik meg pozitívumként a homoszexualitás, miközben az ellenérvek nem hangozhatnak el. Az amerikai homoszexuális érdekvédő szervezet, a GLAAD jelentése szerint tavaly a főműsoridőben futó sorozatok szereplőinek 8,8 százaléka nyíltan valamelyik LMBT-csoporthoz tartozott. A kiadvány megjegyzi, hogy ez az eddigi „legjobb” adatuk az elmúlt tizennégy évben, és az ilyen karakterek száma folyamatosan nő a sorozatokban. Ugyancsak a GLAAD adatai szerint az (ottani) HBO programjainak 31 százaléka LMBT-tartalomból áll, az egykori zenetévénél, a Music Televisionnél ez az arány 49 százalékos. Érdekes összefüggés, hogy a Pew közvélemény-kutató szerint az amerikai lakosság is egyre nagyobb arányban fogadja el a homoszexuális polgártársait. Vajon melyik volt előbb? A sorozatok csak a valóságra, a társadalmi folyamatokra reflektálnak, vagy maguk is befolyásolják a közvéleményt, hogy elfogadóbb legyen? A nyíltan meleg író, David Ehrenstein már 1996-ban kijelentette, hogy csaknem minden jelentős amerikai sitcom írócsapatában dolgoznak meleg írók, akiknek döntő befolyásuk van a tartalomra.

A homoszexualitás mellett állást foglaló sorozatok közül az egyik első a nálunk is látható Will és Grace volt, amely 1998–2006-ban futott eredetileg az NBC csatornán. Ebben a vicces és szerethető meleg karakter, a Will nevű ügyvéd barátságát mutatták be egy belsőépítész nővel, Grace-szel. 2004 és 2009 között megtörtént az is, amire egy hatvanas évekbeli amerikai tévéfogyasztó nem is gondolhatott: The L World néven külön sorozatot kaptak a leszbikusok, hogy a nézőkhöz közelebb hozzák a mindennapi életüket. A homoszexuális férfikultúrát pedig az itthon is vetített A fiúk a klubból című, eredetileg a 2000-es évek első felében vetített sorozat mutatta be. A reality show-k is beléptek erre a területre: a rendkívül népszerű Queer Eye for Straight Guy című, 2003–2007-es sorozatban öt homoszexuális férfi adott öltözködési, sminkelési, étkezési tanácsokat egy heteroszexuális férfinek, hogy az vonzóbb lehessen a nők szemében.

A 2000-es évek tehát a sorozatokban mindenképp elhozták az elfogadtatást a melegek számára – még akkor is, ha a társadalom nem elhanyagolható része továbbra is „maradi” nézeteket vall. Beszédes az adat, és a nagy sikert arató sorozatoktól bizonyára nem független, hogy az amerikai lakosság azt gondolja, hogy a társadalom mintegy negyede tartozik valamelyik szexuális kisebbséghez. A valóság ennél kijózanítóbb: egy 2014-es felmérés során a lakosság mindössze 1,6 százaléka vallotta magát melegnek vagy leszbikusnak (az angol felmérés is hasonló arányt mutatott ki).

Két dolgot érdemes még megjegyezni. Először is, az említett, úttörő jellegű sorozatok nem a szubkultúrában lettek sikeresek, hanem az átlagnézőnél, emellett a szakma is bőségesen elhalmozta az alkotókat díjakkal. Másodszor: bár ezek a világnézeti kérdések itthonról nem látszanak fontosnak, az amerikai folyamatok mégis azt mutatják, hogy a sorozatokkal a szórakoztatóipar nagyon is mély hatást gyakorol a gyakran mit sem sejtő nézők gondolatvilágára és életmódjára.

Olvasson tovább: