Kereső toggle

Izrael filmvásznon

Hogy néz ki Izrael Hollywoodból?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Terror, háború, éhínség elől menekülő zsidók és beépített ügynökök. A zsidóságot érintő eseményeket eddig leginkább a holokauszt drámaisága kapcsán láthattuk megfilmesítve, a Netflix és az HBO azonban újonnan sorra dolgozza fel az Izraellel kapcsolatos, filmvászonra méltó modern kori eseményeket. Kérdés, hogy ezt mennyire hiteles módon teszik?

Káosz

Az, hogy az izraeli filmek és sorozatok egyre mainstreamebbé válnak, nagyban köszönhető a 2015-ben debütáló Faudának.

A sorozat nevét az arab káosz (fawdā) szóból kapta. Ezzel meg is ragadható a mű lényege, hiszen az izraeli–palesztin konfliktust egy hatalmas káoszként ábrázolja, ahol megtorlás megtorlást követ. Az írók, Lior Raz (aki egyben a főszereplőt, Doront is alakítja) és Avi Issacharoff saját katonai tapasztataikat építették bele a filmbe. Lior Raz maga évekig aktívan működött fedett ügynökként palesztin területeken, így a filmvásznon szereplő jeleneteket első kézből tapasztalta meg. A másik szerző Avi Issacharoff újságíró, aki az izraeli–palesztin konfliktussal foglalkozik, a The Times of Israel Közel-Kelet-szakértője. Mindketten folyékonyan beszélnek arabul.

Az első évad sztorija egy izraeli katonai különítmény titkos akciója köré szerveződik, akik egy közismert palesztin terroristát üldöznek. A Párduc fedőnevet viselő terrorvezért 18 hónapja likvidálta Doron és csapata, amikor viszont tudomásukra jut, hogy mégis él, mindkét oldalnak személyessé válik a hajsza. Az események forgatagában a szereplők magánéletébe is betekintést nyerünk. A sorozat bemutatja, mennyi mindent adnak fel a katonák és családjaik az ország védelme érdekében, mennyi fájdalom és igazságtalanság éri őket. A „te megölöd az enyéimet, én megölöm a tieidet” elv érvényesül a film egészében, a megtorlás és a bosszú az egészet áthatja. Ugyanakkor nem egyoldalú a történet, a palesztin civil lakosok tragédiáit is feldogozza, ahol a legtöbb probléma a terrorizmussal való összefonódásból adódik – emiatt többen kritizálták is a sorozatot, izraeli jobboldali propagandának minősítve.

A sorozat azonnal siker lett Izraelben, majd a Netflix megvette az első évadot, és már saját gyártmányként rendelte meg a másodikat – ennek köszönhetően világszerte elérhető az izraeli–gázai konfliktus idején játszódó történet. A palesztin szereplőket izraeli arabok alakítják, a sztori teljesen kitalált, a karaktereket sem mintázták konkrét emberekről. A hirtelen jött siker az alkotókat is meglepte: „Minden újság, minden taxisofőr, minden család este a vacsoraasztalnál a Faudáról beszélt. Nem értem! Úgy értem, az emberek hallani sem akartak palesztinokról, nem akartak hallani a konfliktusról, ez volt a világ legkevésbé szexi témája az izraeliek körében” – mesélte Avi Issacharoff.

A fiaik

Márpedig, úgy tűnik, igazán nagy az érdeklődés az izraeli–palesztin konfliktus feldolgozása iránt. Az izraeli filmvasútra a Netflix mellett az HBO is felült, 2019. augusztus 12-én került bemutatásra az Our Boys, azaz A mi fiaink című 10 részből álló minisorozat. A film nagy része izraeli, palesztin kooperációs gyártásban készült, producere Hagai Levi volt, aki már szép karriert futott be az HBO-nál A viszony és a Terápia című sorozatok felfuttatásával. A film a Faudához hasonlóan az arab–izraeli konfliktusról szól, ám merőben eltérő megközelítésben és műfajban dolgozza fel a minden szempontból különösen érzékeny eseményeket, melyek végül a 2014-es izraeli–palesztin háború kirobbanásához vezettek.

Mint ismeretes, 2014. június 12-én három zsidó tinédzsert az iskolából hazafelé menet elraboltak. Az egyik, 16 éves áldozatnak még sikerült a segélyhívószámot tárcsáznia: a nyilvánosságra került felvételeken a kétségbeesett segélykérés háttérzajában lövéseket lehetett hallani. A hatóságok reménykedve igyekeztek a diákok nyomára bukkanni, de sajnálatos módon végül félelmük igazolódott be: 17 nappal később már csak a három fiú holttestét találták meg. A történések heves utcai zavargásokat váltottak ki, majd megtörtént a bosszúgyilkosság, július 2-án, szintén Jeruzsálemben elrabolták és meggyilkolták a 16 éves Mohammed Abu Khdeirt.

Utóbbi szálra fókuszáltak a készítők, a palesztin oldalról igencsak érzelmekre hatóan. Míg a néző az izraeli fiúk elrablása utáni 16. napon kapcsolódik be az eseményekbe, az arab fiú személye, szerettei és az izraeliektől való félelme is erősen megjelennek a filmben. Bár a film oknyomozói tálalásban próbálja mind a két oldal nézőpontját kellően érzékeltetni, teszi ezt az izraeli oldalról meglehetősen önkritikusan,  vagy kellően objektíven, ezt döntse el a néző maga. Hagai azonban tudta mire vállalkozik a merész témaválasztással. „Legyünk őszinték: ezt a sorozatot támadni fogják jobbról, balról, arabok és zsidók egyaránt. Senkinek nem lesz könnyű megemésztenie” – nyilatkozta a CBC-nek. Ez az állítása olyannyira beigazolódott, hogy Benjamin Netanjahu antiszemitának nevezte a filmet, és egyenesen bojkottálta az alkotásban kooperáló 12-es televíziócsatornát, fia szerint pedig „a sorozat azt üzeni az egész világnak, hogy az izraeliek és a zsidók kegyetlen gyilkosok, a palesztinok pedig teljesen el vannak nyomva”.

Az életmentő kém

A 20. század számos nagy kémtörténetet kínált, és ezek közül is az egyik legkülönlegesebb Eli Cohené. A drámai végkifejlet ellenére a mai napig példátlan (pontosabban nem került nyilvánosságra hasonló történet), hogy egy kém ne csak bejusson egy ellenséges országba, hanem ott néhány év alatt a legfelsőbb politikai vezetés bizalmasává váljon, olyannyira, hogy még a hadügyminiszteri posztot is felajánlják neki. 

Pedig Szíria nem csak katonai szempontból volt halálos ellensége Izraelnek. Az ország vezetése megrögzötten gyűlölte a zsidókat, nem véletlenül élhetett Damaszkuszban teljes biztonságban számos náci háborús bűnös, köztük Alois Brunner, Eichmann egykori jobbkeze is. A szíriai rezsim azóta sem tudta megbocsátani, hogy egy zsidó így becsapta őket, ezért Eli Cohen földi maradványait a mai napig nem adták vissza Izraelnek.

Nem csoda, hogy a történetre lecsapott a Netflix, és ötrészes minisorozatot készítettek Cohen küldetéséről, Az izraeli kém címmel. A történet részleteiben is korhű, hiteles környezetbe helyezése ma már alapkövetelmény, főleg a konkurens HBO nagysikerű Csernobil sorozata óta. A film mégis a főszereplő Sacha Baron Cohennek köszönhetően működik. Cohen groteszk vígjátékokban (Borat, Brüno) tűnt fel eddig, de itt nemcsak az élvhajhász, dúsgazdag, hazájába szenvedélyesen visszavágyó szíriai üzletembert (ez az izraeli kém fedőtörténete) játsza hitelesen, hanem a kémjátszmában őrlődő családapát is, aki feleségének sem mondhat semmit arról, hogy hosszú külföldi „üzleti útjain” mivel is foglalkozik. 

Ez adja a filmben és a valóságban a legnagyobb feszültséget: Eli Cohennek úgy kell szolgálnia hazáját, hogy az esküdt ellenségek szolgálatába áll, és úgy próbál meg ragaszkodni családjához, hogy közben idegen nőnek kell házasságot ígérnie. Erénye a filmnek, hogy a kémekről többnyire joggal kialakult negatív kép helyett bemutatja azt, miért volt életmentő Eli Cohen, akinek múlhatatlan szerepe volt abban, hogy 1967-ben Izrael egy nap alatt elsöpörte a szíriai támadást. Lebukása és kivégzése ellenére ezért tekintik hősnek – joggal.

A Vörös-tengeri Búvárparadicsom

Szintén a Netflix egyik legújabb filmje a Moszad ’80-as években végrehajtott elképesztő embermentő akcióit dolgozza föl – a valódi eseményekre csak némiképp támaszkodva, sok fantáziaelemmel keverve. Immáron történelem, hogy az etióp polgárháború és éhínség – ami Michael Jackson leghíresebb jótékonysági dalát, a We are the World-öt is ihlette – elől menekülő zsidók egy jelentős része az iszlamista, és szintén vérengzések sújtotta Szudánba menekült, ahol menekülttáborokból próbáltak a Moszad- és alija-aktivisták segítségével Izraelbe menekülni. A Mózes- és Józsué-hadműveletek klimatikus drámaiságát azonban a film kevéssé tudja visszaadni.

Az etióp zsidók mentési akciói sokkal mélyebb drámákat rejtenek mind egyéni, mind nemzetközi politikai szinten, mint amennyit az alkotás ki tud aknázni, holott a történet gerincét alkotó búvárközpont-féle elterelő hadművelet óriási potenciál. A Moszad által elterelő- és mentőakcióként felkarolt, szudániak által elhanyagolt Vörös-tengeri búvárparadicsomot az izraeli ügynökök felfuttatják, olyannyira, hogy legnagyobb meglepetésükre egyhamar turisták is elkezdik igénybe venni a Jacques Cousteau által híressé tett korallzátonyokat. Mindeközben viszont a központ fő célja, hogy annak infrastruktúráján keresztül az etióp zsidó menekülteket csempésszék ki a tengeren keresztül az országból, hogy Izraelbe szállítsák őket.

A „szép fehér emberek feketéket mentenek” klisé sértő a számos afrikai embermentőre nézve, akik életüket kockáztatva juttatták a menekülteket a táborokból a hajókig, és sértő a Moszados ügynökökre nézve is, akiknek teljesítménye önmagáért beszél, és nem kíván hollywoodi könnyfakasztó jelenetet körítésnek. Az akciófilm-kivitelezés pedig filmművészetileg olcsó trükkök irányába viszi az alkotást. Mintha a Spielberg által alkotott München lenne csúnyán leegyszerűsítve, és kicsit az Argo című alkotáshoz hasonló „verseny az idővel”, és „épphogy megmenekülünk a gonosz elől” típusú klisékre építene.

És bár az izraeli hősiesség megjelenítése dicséretes mai világunkban, ami a legkifogásolhatóbb, hogy a történéseket mintha (egészen burkoltan) teljesen más politikai töltetű menekültagenda szolgálatába állítanák. A kiszolgáltatott afrikai menekültek megsegítésének jogos ügye mintha egészen más, rejtett és immanens migránspárti üzenetet hordozna, és emiatt igencsak más az alkotás végkicsengése, mint ami a történelmi eseményekből leszűrhető lenne. Nem csodálkozhatunk, a Netflix eddig is nagy elánnal közvetítette liberális propagandáját és ezúttal megtörtént drámai eseteket használt föl erre. És bármennyire is visszaélnek a filmet inspiráló személyek történetével, az alkotók a legfontosabbnak talán a fürdőruhás hollywoodi sztárok felvonultatását ítélték, mintsem több ezer menekült sorsának hiteles bemutatását.

Olvasson tovább: