Kereső toggle

Generációs hátizsák

Ismétlődő sorsok nyomában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A generációkon át ismétlődő sorsok kérdése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Napjaink végtelen individualizmusa azt sugallná, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, a tudomány azonban egyre egyértelműbben igazolja, hogy az egyén elakadási helyzetei, problémái elválaszthatatlanok az őt megelőző generációk élettapasztalatától, amelyek képesek akár a génekbe kódolódni.

 

Rachel Yehuda, izraeli születésű pszichológiaprofesszor holokauszttúlélők leszármazottait vizsgálva állapította meg, hogy a szülők által átélt borzalmak, majd az azt követő poszttraumás stressz szindróma (PTSD) akár több generáción átívelve kimutatható a leszármazottak életében. Ezt nevezik transzgenerációs traumának, amelynek lényege, hogy jóllehet az utódok nem voltak közvetlen áldozatai a traumának, mégis traumatizáltságra utaló tüneteket mutatnak, például depressziót, szorongást, öngyilkosságra való hajlamot, pszichoszomatikus megbetegedéseket.

A felismerés további vizsgálatokat indított, így ma már tágabban, transzgenerációs hatásokról beszélnek a szakemberek, vagyis nem feltétlenül traumákat, hanem nemzedékenként ismétlődő mintázatokat, öröklődő hajlamokat vizsgálnak. Ennek értelmében az egyéni sorsot nem csupán a közvetlen családi háttér határozza meg, hanem az három-négy, vagy akár több generáció életével, sorsával is szoros összefüggésbe hozható. 

Orvosok, lelkészek, pszichológusok számtalan tapasztalata mutatja, hogy bizonyos betegségek, válságok, élethelyzetek nemzedékeken át ismétlődnek az egyes családok életében. Ilyenek a káros szenvedélyek, az önpusztítás, válások, balesetek, tragédiák, krónikus betegségek, pszichés összeomlások, és a sor még hosszan folytatható lenne. De melyek azok az életesemények vagy környezet, amelyek akár évszázadokon át kondicionálnak családokat a bizalmatlanság, szeretetlenség, elvetettség és sorstörések sorozatára?

Fölösleges súlyok

 

Dr. Máté Gábor világhírű magyar szakember A test lázadása című könyvében így fogalmaz: „a gyermeknevelés röviden – generációk nemzedékről nemzedékre átívelő tánca. Bármi érintette is az egyik generációt, ha nem oldódott meg teljesen, továbbadódik a következő nemzedéknek.” Mindannyian hordozunk tehát egy generációs hátizsákot, aminek tartalma alapvetően meghatározza önmagunkhoz, a világhoz, a tanuláshoz, a munkához, a pénzügyekhez, a párkapcsolathoz, a családhoz való viszonyulásunkat. Vannak mondatok, hozzáállások, amelyeket generációkon keresztül adnak át családok, hogy az újabb nemzedékek már egészen fiatal korban megkérdőjelezhetetlen igazságként tegyék magukévá, és azok így válnak ismételt kudarcaik mozgatórugóivá. Például „ne bízz meg senkiben, mert bárki elárulhat”, „a férfiak mind hülyék, és csak azt akarják”, „egy lány elég, ha annyira okos, hogy esőben beálljon az eresz alá”, ,,ez a mi családunkban senkinek nem sikerült, neked sem fog”. A gyakran életbölcsességnek tűnő mondatok mögött azonban számtalan esetben fájdalmas élettapasztalatok, feldolgozatlan családi traumák húzódnak (árulások, boldogtalan házasságok, kudarcok, történelmi és családi tragédiák), amelyekkel, ha nem nézünk szembe, a mi sorsunkra is kihatással lehetnek. Érdemes tehát józanul áttekinteni, hogy mit is cipelünk abban a hátizsákban, hogy a fölösleges súlyoktól megszabadulhassunk.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai című köny-vében számos szempontot említ, amelyet figyelembe kell vennünk generációs örökségünket vizsgálva. Mindenekelőtt a saját és szüleink születésének körülményeire hívja föl a figyelmet. Ludwig Janus és Helga Hasing Ungewollte Kinder (Nem kívánt gyerekek) című 1999-es könyvükben azt írják, hogy ha az anya vágyott a terhességre, a magzat egy „boldog ősállapotban” fejlődik. Ezzel szemben, ha elutasítja, a gyerekben egy nagyon mély, archaikus bűntudat keletkezik. Tudattalanul úgy érzi, a létezésével valami rosszat tesz, ezért igyekszik megsemmisíteni önmagát. Ezután ismertet egy érdekes jelenséget, miszerint „öngyilkossági kísérletet elkövetett fiatalokat vizsgáltak, és kiderült hogy többen is épp azon a napon akartak véget vetni az életüknek, melyen tizennyolc-húsz évvel korábban az anyjuk megpróbálta elvetetni őket”.

A szakemberek maguk is gyakran értetlenül állnak a jelenség előtt: hogyan „emlékezhetnek” a gyermekek a születésük előtt történt eseményekre? A választ részben a magzat és az anyai test közti kapcsolatban kell keresni. Az anya testében a stressz hatására megemelkedett kortizolszint a magzat testébe is átkerülve alapvető strukturális változásokat okoz a fejlődő szervezetben. A köztudatban már jó ideje jelen van, hogy dohányzó, alkoholista, drogfogyasztó szülők gyermekei maguk is nagyobb valószínűséggel válnak káros szenvedélyek rabjává, ám ugyanez igaz a szorongásra is. Máté Gábor így ír erről fent említett könyvében, egy kanadai kutatást idézve: „Az anyai gondoskodás a csecsemőkorban »beprogramozza« az utódokban a stresszreakciót azáltal, hogy módosítja a félelemérzetet közvetítő idegpályák fejlődését. Röviden: szorongó anyák valószínűleg szorongó utódokat nevelnek generációkon keresztül.” 

Az elutasítás következménye

 

Orvos-Tóth Noémi felhívja a figyelmet a témában talán leghíresebb, a Matejcek-Dytrych féle Prága-tanulmányra, amelyben 220 olyan gyermek életét kísérték végig a kutatók 35 éves korukig, akiknek anyja 1961 és 1963 között legalább kétszer megjelent az abortuszbizottság előtt, azonban végül mégis megszülettek. A vizsgálat tárgya az volt, hogy milyen hatása van a gyermekek sorsára a nyílt anyai elutasítás. Az eredmények drámaiak voltak.

A nem kívánt gyermekek iskolai teljesítménye, tanáraikhoz és társaikhoz fűződő viszonya feltűnően rossz volt. Dühkitöréseik, kontrollálhatatlan viselkedésük, összeférhetetlenségük a környezetből ellenállást (és ezáltal újabb elutasítások sorozatát) váltotta ki. Kétszer gyakoribb volt az alkoholizmus, és háromszor gyakrabban követtek el bűncselekményeket, mint a kontrollcsoport tagjai. A mélyinterjúkban legtöbben megfogalmazták, hogy úgy érzik, folyamatosan küzdeniük kell az elfogadásért és megbecsülésért, de nem sok sikerrel. Az értéktelenség érzése, a motiválatlanság, az önpusztító életmód mögött egyértelműen a kezdeti elutasítás érzése áll.

Amennyiben a gyermek ugyan kívánt volt, de nem a várt nemmel született, az eredmény hasonló, mint a nem kívánt gyermekeknél, de itt az elutasítás leginkább a szexualitásra, a saját nem elfogadására nyomja rá a bélyegét. 

Fájdalmas, de sajnos gyakori eset a családon belüli zaklatás, nemi erőszak esete, amelyben szintén az alapvető bizalom sérül, és a gyermek egyedül marad fájdalmával, mivel úgy érzi, nem mondhatja el azt senkinek. A bántalmazott gyermekek felnőve jóval gyakrabban válnak újra bántalmazás áldozatává, de az is gyakori, hogy ők maguk is a bántalmazó mintát viszik tovább. A szexuális visszaélések (vérfertőzés, nemi erőszak, házasságtörések), abortuszok vagy spontán vetélések szintén megváltoztatják a szülők viszonyulását élő gyermekeikhez, így hatásuk akár két-három generációval később is felfedezhető. 

Hasonló töréseket okoznak a családi széthullások. Elvált szülők gyermekei gyakorta küzdenek a cserbenhagyottság, elvetettség és öngyűlölet érzésével. Mivel legalapvetőbb bizalmi kapcsolatukban (szülő–gyermek) törést szenvedtek el, későbbi kapcsolataikban is folyamatos bizalmatlanság, az elhagyástól, a csalódástól való félelem dominál. Elvált, elhidegült vagy elhagyott szülők gyermekei kétszer valószínűbb, hogy maguk is elválnak, vagy el sem mernek köteleződni, ezáltal próbálva védeni magukat az újabb csalódástól.

Az elutasítottság érzelmi vákumában felnövő gyermekek később családot alapítva akaratlanul is továbbadják érzelmi sebeiket, fájdalmaikat, miközben sokszor maguk sem értik, hogy miért éreznek ellenszenvet, elutasítást társuk, majd gyermekeik felé, ezzel akaratlanul is újraindítva az elutasítás, elvetettség ördögi körét.

Ugyanez elmondható az úgynevezett kollektív traumák esetében is, amikor a történelem „átvonul” egy családon. Amennyiben a család áldozata volt népirtásoknak, kitelepítéseknek, vagyonelkobzásnak, háborús eseményeknek vagy nagy gazdasági válságoknak, az ezek során szerzett negatív tapasztalatok és értelmezések nemzedékeken át öröklődnek, kihatva az utódok világlátására, gondolkodásmódjára. Derek Prince, a világhírű teológus, bibliatanító lelkipásztori tevékenysége során lett figyelmes arra, hogy az 1929–1933-as Nagy Depressziónak is nevezett gazdasági világválság idején született emberek leggyakoribb lelki problémája a depresszió, a nemkívántság, az elutasítottság érzése volt. Nem csoda, hiszen az ínséges időkben az újabb gyermekre nehezen tekintettek áldásként, inkább egy újabb probléma, egy újabb betöltendő éhes száj volt.

Van remény

 

Miután röviden áttekintettük generációs örökségünket, felmerül a kérdés, ami az antikvitás óta foglalkoztatja az emberiséget: lehetséges-e változtatni az „ősök ritmusán” (Tóth Árpád), és ha igen, hogyan? Péter apostol első levelében egyenesen a megváltás egyik céljaként nevezi meg ezt a változást: „Hiszen tudjátok, hogy nem mulandó ezüsttel vagy arannyal lettetek megváltva apáitoktól rátok hagyott, értéktelen életmódotokból, hanem a Messiás (…) drága vérével.” (Szent Pál Akadémia ford.). Az itt szereplő életmód kifejezés helyén a görög kultúrában ismert anasztrophé szó áll, amely életvitelt, életvezetést, magatartást, viselkedést jelent. Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológus lapunk kérdésére elmondta, hogy bár múltunk erőteljesen hat ránk, nem determinál bennünket. „Elsődleges, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy melyek azok a családi minták, szokások, amelyek építően hatnak ránk, amiket szeretnénk mi is továbbadni az utódainknak, és melyeket nem. A probléma sokszor abból adódik, hogy egyáltalán nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy mind egyéni múltunk, mind őseink élete hatással van ránk. Amiről nem tudunk, amit letagadunk, vagy észre sem veszünk, azon nem tudunk változtatni. Például ha azt tapasztaljuk, hogy képtelenek vagyunk stabil párkapcsolatot kialakítani – bár vágynánk rá –, fontos átgondolni, vajon mi lehet a háttérben? Mit láttunk a szüleink kapcsolatában? Mit üzent nekünk anyánk a nőiességről? Ha rájövünk, hogy valójában attól tartunk, hogy majd minket is megcsalnak, elhagynak, ahogy a családunkban mindenkit, vagy úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg mások mély szeretetét, akkor már legalább azt tudhatjuk, hogy milyen területeken van szükségünk változtatásra. A változás mindig egy folyamat, és sokszor nagyon nehéz, sok munkát igényel. Ha mindez egyedül nem megy, nem szégyen szakember segítségét kérni. Akár egyéni, akár családterápia során sokat profitálhatunk abból, ha tisztábban látjuk saját magunkat és azt, hogy merre szeretnénk tartani, mit szeretnénk saját családunkban megvalósítani. Mindig van lehetőség változtatni, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk a múltunkkal. ” 

Jó hír, hogy a pozitív minták (például a tanulásra való motiváltság, a pénzügyi és érzelmi intelligencia, a szorgalom, a pozitív életszemlélet) mind tanulhatók és továbbadhatók. Helyzetünk tehát sosem reménytelen, van lehetőségünk változtatni az örökölt rossz mintákon. A változás pedig nem csupán személyes életünkre, de gyermekeink és unokáink sorsára is áldásos hatással lesz. 

Olvasson tovább: