Kereső toggle

A Szavak forradalma

Mitől lesz irodalom a dalszövegből?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zene és az irodalom kapcsolata hasonló vitákat szül, mint a „tyúk vagy a tojás” kérdés. Ugyanis sokan kételkednek abban, hogy a dalszövegnek van-e köze az irodalomhoz, a versekhez. Pedig az emberek nagy többsége már az édesanyja szíve alatt hallgat zenét, sőt életünk során olyan fülbemászó dalok ragadhatnak meg, amiknek a szövegét képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből. A 21. század egyik legelterjedtebb kifejezésmódja a zene és a hozzá írott szöveg – szinte minden témában.

A zene és az irodalom kapcsolata nem új keletű dolog, kezdetük óta segítik egymást a fejlődésben: olykor elválik útjuk, olykor összetalálkoznak újra. Megkeresni a határt a költészet és a dalszöveg között nehéz, már ha létezik egyáltalán ilyen határ. Vagy inkább azt a kérdést kéne feltenni, hogy versnek számítanak-e a dalszövegek vagy a versek dalszövegnek?

A válasz a távoli múltból érkezik, mégpedig az ókorból. A költők, azaz a dalszöveg szerzői az írott szöveget dalba foglalták, dallamra írták és énekelték, kántálták különböző szertartásokon, vagy szerenádnak szánták. Tehát végeredményben a dal előbb született, mint maga a vers – a dallam már megszületett az alkotó fejében, majd később erre írta meg a szöveget. Innen eredeztethetők a későbbi konkrét strófaszerkezetek megjelenései is. Mivel az említett szövegek ma már csak írásos formában érhetők el, a történelem folyamán elveszett mellőlük a dallam, így ma már „csak” versnek tituláljuk őket.

Az utak szétválnak

A reneszánsz idején történhetett a nagy törés, az első szétválás. A szövegek felolvasásának divatja elfeledtette, elkoptatta a dallamot a mű mellől – a dallamosságot belső rímekkel próbálták visszacsalni. Későbbi költők abszolút elhagyták a zenét, és magának a versnek a saját zeneiségét írták bele a szavak dallamos egymásutánjába. Természetesen most már születnek olyan versek, amelyeknek egyáltalán nincs dallamuk – mozgalmasak ugyan, de új stílust képviselnek. A modern irodalom nyomait követve a szerző elhagyja a belső dallamot, lüktetést, mely az egész versnek gördülékenységet, könnyedséget ad.

Magyarországon Petőfi a romantika és népköltészet határmezsgyéjének nagy alakjaként robbant be a köztudatba. Verseinek rímszerkezete és dallamvezetése olyan, hogy sok esetben nem szavalt versként, hanem népdalként énekelve találkozunk velük.

Bőven akadnak törekvések a két út egyesítésére, hogy a két műfaj egymás kezét fogva formálódjon tovább. Erre a 2012-ben indított, A Szavak Forradalma egy tökéletes példa, melyet félszázezren követnek a YouTube-on. Ebben a magyar slam poetry tagjai és rapperek tisztelegnek az 1848-as forradalom márciusi ifjai előtt. Nagy magyar költők verseit foglalták dalba, de ez nem ment volna, ha Petőfi és a többi költő (köztük Vörösmarty Mihály, József Attila stb.) nem zárja formai keretek közé a jellegzetes lüktetést. Igaz, hogy ezt a szöveg kortárs változatával modernizálták, de a mondanivaló ugyanaz, és pár sor megmaradt eredetiben. Ez is bizonyítja, hogy a verseknek van saját dallama.

Dallamok Vörösmartyra és Adyra

Vörösmarty Mihály A Reményhez című versét szövegváltoztatás nélkül adták elő zenei formában. Ez válasz arra, hogy a versben benne van az ősi dal, a zene, nem lehet elvenni, kivenni belőle, ugyanakkor, ha elvesszük a zenei aláfestést és szavaljuk, akkor egy vers, és itt egy lépéssel közelebb kerültünk a megoldáshoz, hogy hol a határ. A vers akkor vers, ha elnémítjuk a hangszereket: ha csak a szavakat soroljuk szépen hangsúlyozva egymás után.

Egy évszázaddal később Ady is alkotni kezdett, és ha már az olvasó eddig eljutott, akkor nagy meglepetésben nem lesz része. Igen, az ő költészetében is megtalálhatjuk a zeneiséget. Ady is dalnak szánta néhány versét, holott nem dalszövegíró volt, mégis szinte csak kántálni, énekelni lehet pár művét; ő sem tudott ellenállni a zenének. Egy költő – egy poeta natus – érzi, hogy a versben ott zeng a zeneiség, a kérdés, hogy ki akarja-e hozni belőle a dalt, vagy inkább meghagyná dallam nélküli szövegnek.

Ugyanakkor a dalszövegre olyan kényszerek is ránehezednek, mint a könnyen érthetőség, hallás utáni befogadhatóság, azonnali hatás kiváltása, mely a versek esetében kevésbé húsbavágó. A papíron olvasott szövegen ugrálhat a szemünk, többször visszatérhetünk egy ponthoz, elmerenghetünk a rejtett összefüggéseken. Egy sodró lendületű dalszöveg azonban kénytelen jobban igazodni a befogadás korlátaihoz, és persze ha a csapat nagyszínpadra áhítozik a bulizni vágyó tömeg elé, akkor vissza kell fognia a túl komplex tartalmakat és bonyolult nyelvi formulákat.

Mérföldkő: Bob Dylan életműve és Nobel-díja

Két évvel ezelőtt „hivatalosan is” megtörtént az irodalom és a dalszövegírás közötti határ lebontása. 2016-ban, amikor az irodalmi Nobel-díj még nem esett a Nobel-bizottság körüli botrányok áldozatává, a Svéd Királyi Akadémia úgy döntött, hogy Bob Dylan kapja az irodalmi Nobelt. A döntést annak idején Pajor Tamás így kommentálta a Hetekben: „Az irodalmi Nobel-díj odaítélése forradalmi húzásnak tűnik, ami azonban a hagyományosabb irodalmi formák kedvelőinek körében nem aratott osztatlan sikert. Pedig Dylan életműve elképesztő, hatása beláthatatlan, Nobel-díja megérdemelt, és egyben talán a dalszerzői műfaj kulturális kanonizálását is jelenti. A döntés minden bizonnyal arra a paradigmaváltásra reagál, amellyel Dylan és – legyünk őszinték – még néhány rockköltő felszántotta a valóság azóta keletkező részét. A káros devianciák mellett, amelyekről e hasábokon már esett szó, nem lehet elhallgatni, hogy az a személyesség, őszinteség, tabumentesség, a korábban nem létező vagány lendület, amit a modern dalköltészet hozott a kultúrába, addig ismeretlen volt, és mára messze elhatott a rockzenén túl az élet minden zegzugába. Dylan pedig egyike azoknak, akiknek a legtöbb köze van ehhez. Bebizonyította, hogy a dal nemcsak szórakoztatóipari kategória lehet, hanem egyszerre tömeghatású és egyben magasművészeti alkotás. Balladáival, szürreális képeivel, gazdag asszociációival beletolta az irodalomba a népdalt.”

Itthon a költők és a dalszövegírók közötti határ is évtizedek óta vékonyodni látszik a popzenében felbukkanó tehetségeknek köszönhetően (legyen szó „alternatív” zenekarokról vagy rap-formációról), gondoljunk az elmúlt évtizedek szövegíróira: Lovasi Andrásra, Bereményi Gézára, Pajor Tamásra, Kiss Tiborra, vagy éppen Süveg Márkra. A költészet és dalszövegírás határán mozgó (az egyre bővülő mezőnynek köszönhetően is vegyes színvonalú, de számos kiemelkedő teljesítményt is felmutató) kísérletek mára itthon is a mainstream popkultúra részévé váltak, megmutatva: bármeddig elmehet egy költő, dalszövegíró is lehet belőle, és ugyanígy: dalszövegíróból is lehet költő.

Olvasson tovább: