Kereső toggle

A nő, aki vezetni mert

Manal al-Sharif szaúdi emberi jogi aktivista története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Manal al-Sharif 2011. május 21-én egyszerűen videóra vette, ahogy a volán mögé ül, és levezet néhány kilométert. Rövid időn belül börtönben találta magát, és címlapsztori lett belőle. Mindezt ugyanis nő létére Szaúd-Arábiában tette. Úgy tűnik, Manal újra bajban van.

 

„Életemben először reménytelennek látom, hogy Szaúd-Arábia jó irányba változzon. A fiatalságomat elvesztettem a radikalizmus miatt, a karrieremet az autóvezetés miatt, a gyermekemet egy középkori jogrendszer miatt, és a szülőföldemet a véleménynyilvánítás szabadságához való ragaszkodásom miatt.” Súlyos szavak ezek egy olyan női és emberi jogi aktivistától, aki maga is jelentős eredményeket ért már el a szabadságjogok iránti küzdelmében, és aki sokakhoz hasonlóan nem is olyan rég még reménykedve nyilatkozott a szaúdi koronaherceg reformígéretei hallatán. De nézzük, hogyan is vezetett az út idáig.

1979 – a fordulat éve

Manal nemrég megjelent nagy sikerű Daring to Drive (Aki vezetni mert) című memoárjában egy különleges és zárt világba kalauzolja olvasóit. Manal épp 1979-ben született, vagyis abban az évben, ami rendre hivatkozási alapul szolgált a szaúdi koronaherceg közelmúltbeli nyilatkozataiban, és ráadásul épp Mekkában, az iszlám egyik legszentebb városában nőtt fel. De mi is történt 1979-ben?

November 20-a hajnalán szélsőséges iszlamisták fegyverekkel elfoglalták a nagymecsetet, amiből kéthetes ostromállapot alakult ki. Először senki nem tudta pontosan, mi történik, a kezdeti híradások azt állították, hogy az irániak támadták meg a mecsetet, ami kézenfekvő magyarázat volt, hiszen a teheráni amerikai nagykövetség túszdrámája alig két héttel korábban zajlott. Akkor lett teljes a kép, amikor egy vietnámi veterán amerikai pilóta átrepült a mecset felett, és sikerült felmérnie, mi zajlik az elbarikádozott kapuk mögött.

Hamar kiderült, hogy a mecsetfoglalók olyan szalafisták, akik rossz szemmel nézték az olajpénzekből gazdagodó szaúdi királyság elvilágiasodását.

A támadók közül többen alig két évvel korábban szabadultak a börtönből, ahová már akkor is szélsőséges nézeteik miatt kerültek.

A szaúdi hatóságok zároltak minden híradást, és mint kiderült, két hétbe telt, mire francia kommandósok és pakisztáni különleges erők segítségével sikerült a támadókat kifüstölni. Mondhatni szó szerint, hiszen az ostrom sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a mecset körül épített alagútrendszerben vegyi fegyvert is bevetettek. Az alagutakat épp a bin Laden család építőipari vállalkozása építette.

A felfordulás a titkolózás ellenére – vagy éppen azért – elharapózott: az iszlamabadi és tripoli amerikai követségre dühödt tömegek támadtak, mert az a pletyka kezdett terjedni, hogy az amerikaiak szentségtelenítették meg a nagymecsetet. Az uralkodócsalád félve attól, hogy a radikálisok újabb támadásokat fognak elkövetni, azt a pragmatikus megoldást választotta, hogy „ha valamit nem tudsz legyőzni, akkor állj az élére”. De lássuk, hogyan hatott ez az emberek, köztük Manal hétköznapjaira.

Cherchez la femme?

A mindennapi életben beindult egyfajta vallási, szellemi tisztogatás, vagy ahogyan Manal fogalmaz, a saját generációja „agymosása”. Nem véletlen, hogy a szeptember 11-ei támadók nagy része szaúdi volt, és éppen az ő korosztályából kerültek ki. Mire Manal iskolás lett, a tananyag nagy részét a vallásos szabályok, a Korán, a hadíszok tették ki.

Manal korábban szeretett és tudott is rajzolni, sokat olvasott, sőt egy, a liberálisabb Egyiptomból becsempészett Barbie babával is játszott. A vallásos indoktrináció azonban megtette hatását: „Brutálisan rákényszerítettem a hitemet a családomra, (…) ami egyenes következménye volt a környezetnek, amiben éltem, az iskolai oktatásnak és a tévében sugárzott radikális prédikációknak”.

Az imámok a pénteki prédikációkban háborút hirdettek a műholdas antennák ellen – radikális fiatalok puskával lövöldözték le a háztetőkről az antennákat, amelyek a nyugati romlás magvait vetették el a televízión keresztül. Tulajdonosaik a hit árulói lettek. A magazinokból eltűntek a nőket ábrázoló képek, és a híradóból is eltűntek a női hírolvasók. Az ifjak „megtisztították” az otthonokat: széttéptek minden színes magazint, fotót, könyvet, mindent, amin emberi ábrázolás volt. Manal is széttépte varrónő édesanyja régi divatmagazinjait, sőt saját díjnyertes rajzait is. „Később sokan azok közül, akik hozzám hasonlóan hátat fordítottak a szélsőséges tanításoknak, elmondták, hogy semmit nem bántak meg annyira, mint azt, hogy a régi családi fotókat is széttépték.”

Manal beszámolója szerint a szalafista hitvilágot mélyen áthatja a pokolról szóló tanítás, így a prédikációk egyik fő témája és célja is a bűntudat és a félelem kiépítése volt. „A prédikátorok horrorisztikus történeteket adtak elő arról, hogy a bűnösök vagy az egyszerű tudatlanok milyen erőszakos, brutális halált halnak.” Manal radikalizálódása is épp egy halálról szóló prédikáció után vett új fordulatot. „Útban hazafelé a halál gondolata kínzott és tépázta a bensőmet. Amikor hazaértem, elbújtam. Elővettem a kazettát, amit »A halál agóniája« című prédikáció után kaptunk. A tanító azt mondta, ezt mindig vegyük elő, amikor ellustulunk az istentiszteletben, vagy lelkünket megkísérti a bűn. Betettem a kazettát, feltettem a fülhallgatót, amiben a prédikátor fülsiketítően rikácsolta: »Felkészültél a halálra?« A közönség soraiból ijedt nyögések hallatszottak. (…) Elkezdtem sírni, és megígértem Istennek, hogy megváltozom és jó muszlim leszek. Eszembe jutott, mit tanítottak az iskolában: »a hited addig nem lesz teljes, amíg a körülötted lévő gonoszt meg nem változtattad.« Tudtam, hogy nemcsak magamat, hanem a családomat is meg kell változtatnom…”

Ekkorra már mindenhol radikális könyveket, ingyen brosúrákat és kazettás prédikációkat árultak. „Szinte mindegyik kizárólag a halálról, a sír kínjairól és a túlvilágról szólt. (…) És a vallásos propaganda nagyrészt a nők megregulázását hirdette.”

Miért pont az autóvezetés?

Nyugati szemmel nézve szinte érthetetlennek tűnik, miért volt olyan neuralgikus pont a Királyságban az, hogy a nők autót vezethessenek. Az ellenkampányban a vallási vezetők és tudósok olyan érveket hoztak fel, hogy „Ha a nőknek megengedjük, hogy vezethessenek, elterjed majd a prostitúció, a pornográfia, a homoszexualitás, és megnő majd a válások száma. (…) Tíz éven belül nem lesz több szűz lány Szaúd-Arábiában.”

Volt ennek a tiltásnak még egy igen sötét terhe is: a rendszer paradox módon megengedte, hogy a nők – ha volt rá pénzük – privát sofőröket vagy taxikat vegyenek igénybe, ha el akartak menni valahová, és a férfi rokon épp nem ért rá. Szaúd-Arábiában igen sok az illegális bevándorló, így ezek a „sofőrök” sokszor engedélyek, sőt akár jogosítvány nélkül vezettek. Ha egy nő talált egy megbízható sofőrt, a telefonszámát féltett kincsként adta tovább barátnőinek. Nem véletlenül. „Majdnem minden nőismerősömet zaklatta már egy-egy sofőr. Megjegyzéseket tesznek a kinézetünkre, beleszólnak a beszélgetéseinkbe, több pénzt követelnek, vagy tapogatni kezdenek.” Olyan sofőrök is szép számmal akadtak, akik az iskolába felügyelet nélkül fuvarozott gyermekeket molesztáltak.

Manallal egyszer fordult elő, hogy egy város egyik pontjáról kellett eljutnia egy másikba, és nem volt a közelben semmilyen igénybe vehető fuvar. Mivel Szaúd-Arábiában tömegközlekedés és járda sincs, az út szélén poroszkáló lányt több inzultus is érte az arra autózó férfiak részéről, végül az út mentén talált kövekkel sikerült csak megvédenie magát. „A nők ilyenfajta zaklatása Szaúd-Arábiában nem számít bűncselekménynek, és a hatóságok amúgy is nagy valószínűséggel a nőt okolják mindenért.”

Kinyílik a világ

Manal szerencsére jó tanuló volt, így családja támogatásával főiskolára mehetett – egy másik városba, ahol már jóval „liberálisabb” szellem uralkodott, mint Mekkában. Manal nézetei kezdtek „felpuhulni”, újra előtört belőle a zene és a könyvek szeretete, amit korábban mint „bűnös vágyakat” már sikeresen kiölt magából. És eljött az idő, amikor a házi feladatokat interneten keresztül kellett benyújtani. Nem volt mese, a világhálót be kellett köttetni otthon is. „Az apám meggyőzése nagy falatnak tűnt. Egy pénteki napon azzal jött haza a heti imáról, hogy az imám az új gonoszról, az internetről prédikált. Ugyanazt a retorikát adta elő, mint amit korábban a műholdas antennákról hallottam. Még egy kazettát is kaptam tőle, ami az internet veszélyeiről szólt.” Például arról, hogy az interneten a fiúk és lányok felügyelet nélkül ismerkedhetnek, chatelhetnek, és olyan eszméket, hiteket ismerhetnek meg, amelyek „megfertőzik a tiszta, szélsőséges szalafista doktrinát”.

Miután ezt a rákfenét mégiscsak sikerült beköttetni, Manal még egy darabig ellenállt a „kísértésnek”. Aztán egyre több olyan cikk, poszt került a látóterébe, amelyek bírálták a szalafista ideológiát. „Egész addigi életemben csak egy perspektívát ismertem mindenről, és azt hittem, az volt az igazság. De egyre jobban felzaklatott mindaz, amit olvastam. Fokozatosan rájöttem, hogy azok az eszmék, amelyeket eddig elhittem és vakon védelmeztem, szűklátókörűek és rendkívül radikálisak. Elkezdtem mindent megkérdőjelezni. Elkezdtem fórumozni, megvitatni és végül megtagadni a radikális nézeteimet. És újra elkezdtem rajzolni.”

Manal rámutat, a sokat propagált saría nagyon is személyválogató errefelé: „Vannak olyan hatalmi pozíciókban lévő emberek, akik több milliárd dollárt sikkasztottak el, de nekik nem vágják le a kezüket-lábukat. Ezt a büntetést csak a kisstílű zsebtolvajokon hajtják végre.” (Gondoljunk csak azokra a hercegekre, akiket a koronaherceg korrupciós vádak miatt nemrég egy luxushotelben tartott „fogva”.)

Bár a szaúdi nagycsaládok igen összetartóak és erős az effajta szociális háló, a statisztikák szerint meglepően magas, mintegy 60  százalékos a válások aránya. A férfiak ugyanis bármikor úgy dönthetnek, hogy öregedő feleségüket lecserélik egy fiatalabb, szülőképes nőre, az „ügyintézés” tulajdonképpen akadálytalan. Így járt Manal egyik barátnője is, aki 36 évesen volt kénytelen visszatérni apja „gyámsága” alá (mivelhogy a nőknek mindig egy férfi rokon gyámsága alatt kell lenniük, önállóan még bankszámlát sem nyithatnak, habár ezen szabályok lazítását is kilátásba helyezték már a közelmúltban). A gyermekeket ilyenkor általában a férfinál hagyják.

A végleges változást 2001. szeptember 11. hozta el. „Ez őrület! – mondtam magamban – sem az elme, sem a lelkiismeret nem fogadhatja el, amit itt látunk.” Az afgán háború korábbi hősei most már szörnyetegként bontakoztak ki Manal szemei előtt. A tizenkilenc támadóból tizenöt szaúdi volt. „Részemről végeztem a szalafizmussal.”

A falakon túl

A főiskola elvégzése után Manal a világ legnagyobb olajexportőr cégéhez, a Saudi Aramco társasághoz került, amivel egy teljesen új, ismeretlen világ tárult fel előtte. Az erődítmény falain belül ugyanis nem voltak érvényesek a szaúdi társadalom rigorózus szabályai, a nők vezethettek, akár egyedül is lakhattak.

Végül egy amerikai áthelyezés során megtanult autót vezetni, és az aramcós fizetéséből sikerült is összespórolnia egy autóra valót. Amit aztán paradox módon csak a szaúdi cég falain belül vezethetett. Ha a városba ment, sofőrt kellett szereznie – a saját autójához.

Manal végül a közösségi médián végrehajtott hosszas előkészítés után megszervezte a Women2Drive mozgalmat és 2011. május végére akciót szervezett, hogy a nők üljenek autóba, és vezessenek. De előtte még, hogy letesztelje, mennyire lehet ebből baja a résztvevőknek, autóba ült, és levezetett néhány kilométert Khobar városában.

Rövid időn belül börtönben találta magát, ahol újra egy külön világ tárult fel előtte. Bár a Királyságban 1962-ben hivatalosan eltörölték a rabszolgaságot, számos – főként távol-keleti – muszlim országból érkeznek ide szegény sorsú fiatal nők, úgymond házvezetőnőnek vagy bébiszitternek, többnyire illegális bevándorlóként. Mint kiderült, sorsuk nem sokban különbözik egy rabszolgáétól – sokukat abuzálnak, sanyargatnak, és szinte fogolyként kezelik vagy alaptalan vádak alapján, vagy kisebb tartozások miatt börtönbe juttatják őket. Ha nincs férfi családtag, aki kiváltsa őket, akkor bizony hosszú időre ott ragadnak a börtönben, hiába telik le a büntetésük, egyedül nem távozhatnak.

Ezzel a dilemmával magának Manalnak is szembesülnie kellett. Szerencséjére mind fivére, mind édesapja a „liberálisabb fajtából” valók, vagy legalábbis a szeretetük felülírta náluk a vallási hevületet (megtehették volna ugyanis, hogy a családot ért szégyen miatt nem segítenek rajta, és akkor Manal a mai napig a börtönben ülne). Ilyen súlyos véteknél azonban a kiút csak a királyon át vezethetett. Csodák csodájára, no és persze a közösségi médiákon keresztül elért hatalmas nyilvánosság hatására, Manal kegyelmet kap és távozhat a börtönből.

Baljós árnyak

A megpróbáltatások azonban nem értek véget: a titkosrendőrség zaklatásai és a vallási fanatikusok fenyegetései miatt az ifjú hölgy „szabadságharca” végül állása elvesztéséhez, váláshoz, és kisfia felügyeletének elvesztéséhez vezetett. Manalnak menekülnie kellett. Először Dubaiban, majd Ausztráliában talált új otthonra és új családra, de paradox módon nem mehetett haza, hogy az elsők között vezethessen autót, amikor végre a szaúdi nők is megkapták a „zöld jelzést”.

Első házasságából származó kisfiát nem viheti magával új otthonába, csak szaúdi földön látogathatja, ami persze minden egyes alkalommal rizikós utazás és folytonos zsarolási alap a szaúdi állam kezében.

Bár Manal járja a szabad világot, és mindenhol felszólal a szaúdi nők jogaiért, meglepődött, amikor először nevezték „aktivistának”. „Mert szerintem az a normális, ha az ember felszólal, amikor valami rosszat lát.” Mindazonáltal a szaúdi koronaherceg reformígéretei kapcsán óvatosan nyilatkozott nemrég a CNN-en: „Nem hiszem, hogy egy nyugati típusú demokráciát meg tudnánk valósítani, mert még mindig törzsi társadalom vagyunk, az emberek a patriarchális társadalomban hisznek.” Ráadásul nemrégiben több női jogi aktivistát is újra bebörtönöztek.

Bár Manal mindig is meleg szívvel gondolt hazájára, az utóbbi napok szaúdi vonatkozású eseményei megviselték: „Hálás vagyok azért, hogy még időben eljöttem a régióból. Honfitársam, ha még ép elmével és méltósággal meg tudod tenni, kérlek, te is menj el onnan! Ne harcolj a rendszerrel, és ne reménykedj, ne szólalj fel, ne álmodj, ne is lélegezz, csak gyere ki onnan!” De talán még nem késő: a nagy nyilvánosság ismét segíthet azokon, akik a közelmúltban tűntek el nyomtalanul, és azokon is, akik még a média látóterében vannak.

Olvasson tovább: