Ismeretlen Zongorista

A fenti kifejezéssel egy rendezvény plakátján találkoztam kicsit csodálkozva, míg én nem lettem a rangos esemény kínos főszereplője. A sztori úgy kezdődött, hogy felhívott Frici, a menedzser barátom. 

"Öregem, ments meg! Be kéne ugranod egy show-n, egy kicsit kéne zongizni! Nem nagy ügy." Szabadkoztam, hogy én és a zongora, az két külön világ, de szavamba vágott: "Értsd meg, kell nekem egy noname pali a 125 éves zeneakadémiai bulira, ha nincs senki: végem!" "Miért én?" – kérdeztem. Erre ő: "Hát ki? A Kocsis, a Szakcsi óriási nevek. Nekem egy ismeretlen zongorista kell!" Én meg elvállaltam. Valamit még gagyogott a 20, illetve 10 százalékról, meg hogy frakkot szerez, és már hívta is a taxit, hogy el ne késsek.

A következő élményem, a böhöm nagy zongora a böhöm nagy díszterem közepén és a lelkes közönség volt. Leültem a hangszer elé, elegánsan magam mögé dobtam a frakkot, majd ismét felálltam megigazítani az alacsonyra beállított zongoraszéket. Visszaültem, gondolataimban felidéztem minden zongoratudásomat: a boci-boci tarkát és a Für Elise első sorát tudtam, de éreztem, hogy az ide kevés lesz. Ültem… kezemet, mint egy bűvész, szép lassan a billentyűk fölé emeltem… oldalra néztem, az izzó közönség feszülten figyelt. Egy reklámmosolyt eleresztettem, majd egy lezser mozdulattal tapsot kértem. Felzúgott a közönség: bravó! Csak úgy dörgött a tapsvihar. Aztán sajnos elhallgatott. Ott ültem; hogy is írja József Attila: "mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat." És akkor rázendítettem: két kézzel vágtam, csapkodtam a fekete-fehéret, hol száguldva, hol andalítóan, mélyen és magasan, ami tőlem tellett. A kezem könyöktől lefelé elzsibbadt, izzadtam, a hajam, mint akibe áramot vezettek. Majd egyszer csak valaki a vállamra tette a kezét. Frici volt az, azt mondta kellemes baritonján: "Jó lesz… Elég. Már mindenki elment… Fél órája lement a függöny. Iszonyú nagy voltál, apám! Holnap címoldalas leszel, és tied a megbeszélt 10 százalék." (göndi)