Kereső toggle

Termál-ország

Majdnem töretlen magyar fürdőkultúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hazánkban már jóval a törökök bejövetele előtt kialakult a fürdőkultúra tradíciója – igaz, ennek fellendítését nagy részben a török hódoltság idejére tesszük, számos izgalmas úti leírás lelhető fel akkoriból. Gyógyvizeink és fürdőink pedig a mai napig meghatározó szegmensét képezik turizmusunknak.

Köszönhetően hazánk termálkincseinek, a Kárpát-medence területe már kétezer évvel ezelőtt legkevesebb 18 fürdővel rendelkezett, de őseink konkrét, mai korban is népszerű, gyógyhatású wellness eszközöknek megfelelő rituálékat is folytattak. Honfoglalóink sátraiban a finnekéhez hasonló szaunahelyiségek voltak fellelhetők, koruknak megfelelő technológiával: a felforrósított kövekre öntött víz gőzében pihentek, emellett bőrből készült fürdőkádjaik is voltak.

Királyi fürdők

A fürdőkedvelés tradíciója generációkról generációkra adódott át, hazánkban akkor is élénk volt a fürdőkultúra, mikor Európa más részein előfordult, hogy valaki csak nagy ritkán fürdött. István korában a gyógyvizes források mentén alakultak ki a kórházak, Nagy Lajos királyról is fennmaradt, hogy rendszeresen használta palotája fürdőszobáit, Luxemburgi Zsigmond nevéhez számos fürdőhely kötődik, Mátyás idejében pedig a fürdőházakat már királyi fürdőknek nevezték, mert az akkori uralkodók gyakorta látogatták azokat. Az ezt követő időszakban a fürdőkultúra hanyatlásnak indult, a fürdés ugyanis veszélyesnek bizonyult, a fürdők a pestis és a különböző életveszélyes járványok melegágyának számítottak.

Cristóbal de Villalón a 16. századi úti leírásában a következőképpen hasonlította össze a hazai és a törökországi fürdőviszonyokat: „Mindenkinek adnak egy kék törülközőt, amit a dereka köré csavar, és az leér a térdéig; a fürdőházban aztán mindegyik csarnokban két-három kis medence van, amelyekbe két sugárba csorog a víz, az egyik igen forró, a másik meg hideg. Abból ki-ki kedve szerint keverhet magának fürdővizet, amit azután az odakészített ónkancsókból a hátára locsolhat, be se kell merítkeznie a medencébe. A padlózat is márványból van, és olyan patyolattiszta, akár egy ezüst edény, a medence se lehetne tisztább. (…) Magam is megfürödtem minden második héten, és az egészségemnek, meg a tisztaságomnak nagy javára szolgált, amit itthon bizony ugyan hiányolok.”

Erre nem kellett sokat várni, hamarosan újabb fellendülés következett: bár a török hódoltságnak hazánkra nézve nem kimondottan voltak pozitív hatásai, a fürdőket újra felvirágoztatták, saját kultúrájukhoz igazodva. A török fürdők – hammamok – főként vallási és spirituális célt szolgáltak, a muszlim hagyomány ugyanis megköveteli az ima előtti tisztálkodást. Azonban mivel akkoriban otthon nem volt megoldott a mosakodás, ezért az emberek közfürdőkbe jártak, így azok idővel a társasági élet meghatározó helyszíneivé is váltak. Nők és férfiak általában felváltva használhatták a fürdőket – ha törülköző volt a bejáratnál, akkor az azt jelentette, hogy csak női vendégeket fogadnak –, de nagyobb városokban az is előfordult, hogy nemek szerint külön fürdőtermeket alakítottak ki. A termálfürdőzés mellett a mai wellness alapjául szolgáló rituálék is köthetők ehhez a korhoz, a legkülönfélébb olajok, krémek, masszázsok tették kellemesebbé a tisztálkodást. Becslések szerint a 16. században csaknem 75 török fürdő működött, azonban ezek közül ma már csak Budára – a mai Rác, Rudas, és Lukács fürdők –, valamint Egerbe, Arnaut pasa fürdőjébe látogathatunk el kikapcsolódni és gyógyulni, többségük már csak régészeti ásatások helyszíne.

Akkoriban a fürdők komoly építészeti munkának számítottak, eleinte római és bizánci mintára építették őket, amelyek az idők során módosultak. A hammamok általában három részből álltak: öltözőteremből, átmeneti helyiségből és a forró fürdőteremből. A fürdőbe belépve a kupolás épületrész közepén helyezkedett el egy díszített márványkút, körülötte pedig az öltözők. A forró fürdőterembe az átmeneti helyiségen keresztül lehetett eljutni, közepén egy márványlap állt. A falak szélén kis mosdómedencéket helyeztek el – ebből lehetett vizet meríteni a test hűtésére – és kényelmes ülőalkalmatosságokat alakítottak ki.

Az akkori fürdőknek számos korabeli utazó a csodájára járt. Edward Brown angol orvos a következőképpen méltatta akkori fürdőinket: „Buda természettől fogva meleg fürdőit Európa legjobbjainak tartják, nem csupán tekintélyes méreteik, hanem pompás épületeik miatt is.”

A törökök kiűzése után a fürdők egyrészről sokáig megmaradtak eredeti funkciójukban, másrészről pedig –  mivel kincstári tulajdonba kerültek – az akkori uralkodók szívesen adományozták azokat híveiknek, ezért jelentős részük az elhanyagolás miatt a történelem homályába veszett. Akkoriban ráadásul a fürdőket az erkölcstelenség helyének tartották, csak a pórnépre volt jellemző a használatuk.

Termálvíz a lábunk alatt

A 19. század végéig kellett várni arra, hogy újra felfedezzék a magyar fürdőkben rejlő lehetőségeket: az egészségturizmus népszerűsége kifejezetten az ország előnyére válhat, kiváltképp hazánk balneológiai adottságainak köszönhetően. Termálkészletünk egész Európában egyedülálló, de világszinten is ritkaságnak számít, naponta 300 000 köbméter termálvíz buggyan felszínre, összesen 1289 termálvízforrásból. A föld alatt hazánk területének csaknem 80 százalékában találhatunk termálvizet – ez részben a Pannon-tenger maradványainak tudható be. A víz kinyerését tovább könnyíti, hogy a földkéreg jóval vékonyabb itt, mint a világ más területein: 10 kilométerrel közelebb vagyunk a forró magmához, mint a világátlag. Fővárosunkban 10 kilométer hosszan törnek elő különböző összetételű és tulajdonságú meleg források, mindennek tetejébe nálunk található Európa legnagyobb gyógyvizű tava, amely minden évszakban használható: a méltán népszerű Hévízi-tó.

Összesen 266 elismert gyógyvízzel rendelkezünk, amelyek a legkülönbözőbb – a világon a legtöbbféle – egészségügyi panaszra jelentenek megoldást. A fent említett Hévízi-tó viszonylag ritka, radioaktív vízzel rendelkezik, amit többnyire fájdalomcsillapítás céljából használnak, de befolyásolja a belső elválasztású mirigyek működését és az anyagcserét is – ilyen vizet találhatunk Egerben, illetve a Gellért és a Rudas fürdőkben is. A Dunántúlon és Budapesten található források többségében kalcium-magnézium-hidrogén-karbonátot tartalmaznak, ezt általában mozgásszervi betegségekre, illetve vesehomok hajtására ajánlják. Az Alföld alatt konyhasós alkalikus jódos-brómos gyógyvizet találunk, ami a gyomor-, bélhurut, gyomorsavtúltengés, vagy légúti hurut kezelésére alkalmas. Kénben leggazdagabb ásványvíz Mezőkövesden, Harkányban, Csisztapusztán és Balfon található, ez a reumás betegségek és egyes bőrbetegségek gyógyításában játszik jelentős szerepet.

Az biztos, hogy országunk termálvízkészlete számos, még fel nem ismert potenciált rejt magában: a gyógyturizmus és az egészséges életmód iparága az elmúlt években töretlenül hódít szerte a világon (lásd következő cikkünk). Az, hogy milyen mértékben – és milyen áron – tudjuk kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, a jövő zenéje.

Olvasson tovább: