Kereső toggle

Kincseink

Gyógyfürdőink rövid története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország termálvíz-, gyógyvíz-, ásványvíznagyhatalomnak számít. Immár évez- redes fürdőkultúrával büszkélkedhetünk, ráadásul fürdőink az utóbbi 10-15 évben megújultak, így a külföldi vendégek körében is egyre keresettebbek.

Geológiai adottságainak köszönhetően a Kárpát-medence a világ ötödik leggazdagabb termálvízkészletével rendelkezik: a földkéreg itt mintegy 10 kilométerrel vékonyabb a világátlagnál. Ezt felfedezve a római telepesek már az ókorban – az egykori Pannónia területén – építettek ki fürdőket.

A honfoglaló magyarok is szívesen alakították ki településeiket meleg vizű források mentén. Később a keresztények szintén használták a gyógyforrásokat, mellé épültek kórházak és klastromok, többek között a mai Rudas fürdő helyén, ahol elsősorban leprás betegeket gyógyítottak. Nemzetközi hírnevet Zsigmond király uralkodásának idején szereztek a magyar fürdők és Mátyás király idején is virágzott a fürdőkultúra.

A török kori Magyarországról sok minden elmondható, csak a felvirágzás nem, a fürdőélet mégis bámulatosan fejlődött. Az ország több pontján is építettek fürdőt: Budán, Pécsett, Szegeden, Esztergomban, Szolnokon és Egerben igaz, ezek közül csupán az egri és néhány budapesti fürdő maradt fenn. A törökök kivonulása után fejlődésük meg is rekedt, csak a 18. század végén alakultak ki a vidéki gyógyfürdőközpontok, például Balatonfüreden, Hévízen, Parádon.

A fürdők igazi hírnévre tehát Luxemburgi Zsigmond és Corvin Mátyás uralkodásának idején tettek szert. Kiépítették az első fürdőházakat Balfon és Hévízen. A társasági élet központjaivá váltak országszerte a fürdőhelyek, sőt, az orvostudomány fejlődésével többféle betegségre is kínáltak gyógyulást: többek között a mozgásszervi megbetegedések és a baleseti rehabilitáció mellett nőgyógyászati problémákra is sikeresen alkalmazták a fürdőbeli kezeléseket. A „fürdőügy” kiemelt jelentőségét mutatja, hogy 1891-ben megalakult az Országos Balneológiai Egyesület.

A 19. század elején kibontakozó hazafias eszmék terjedésének is színteréül szolgáltak a fürdőhelyeink, valamint a kor művészeinek is találkozóhelyet teremtettek. Ekkoriban térképezték fel először a magyarországi ásványvizeket. 1913-ban nyílt meg a budapesti Széchenyi Gyógyfürdő, de szecessziós fürdők is épültek Budapesten, mint például a Gellért Hotel és Gyógyfürdő.

A 20. században a kínálatuk is szélesedni kezdett. A természetes módon feltörő termálvizek mellett egyre több alkalommal hol a tervszerűen a mélyből felszínre hozott, hol a kőolajkutatás eredményeként felszínre tört vizekre épültek már a fürdők: Bükfürdő, Zalakaros, Hajdúszoboszló stb.

A múlt század közepétől pedig már nemcsak a gyógyulni vágyók, hanem a kikapcsolódást igénylők is elkezdték látogatni őket. De megváltoztak a szokások is és a társadalmi összetétel is. Míg korábban a fürdők látogatása inkább az előkelők szokása volt – akik gyakran egy egész idényt is eltöltöttek egy-egy gyógyhelyen –, addig a 20. század második felében a fürdőzés tömegjelenséggé és mindenki számára elérhetővé vált.

A 21. század elején újabb lendületet kapott a fürdőkultúra: a turizmus fejlesztésének egyik kiemelt ágazata lett. Napjainkra pedig országszerte több fürdőt kibővítettek, felújítottak vagy épp korszerűsítettek, új fürdőkomplexumok épültek és épülnek, megkezdődött a műemlékfürdők felújítása is. Egyre inkább előtérbe kerül az egészség megőrzése, illetve természetes úton történő visszaszerzése – ebben kulcsszerepet játszanak a gyógyfürdők és az általuk kínált szolgáltatások, kezelések.

 

Olvasson tovább: