Kereső toggle

A politikai hitről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A politikai hitnek semmi köze a transzcendens hithez. Legfeljebb csak ahhoz, amit a valláskritika – tévesen és elnagyoltan – feltételez. Inkább a fanatizmussal mutat rokonságot, amely a meggyőződés bizonytalanságát szabadjára engedett indulatokkal palástolja. A politikai és a vallásos hit annyira különbözik egymástól, mint Káin és Ábel áldozata. Mint a káromkodás és az ima.

Klasszikus igazság, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ha a felnövekvő nemzedéket közéleti aktivitásra akarjuk sarkallni, akkor kézenfekvő, hogy megfelelő történelmi összefüggésekbe kell helyeznünk a jelen feladataira vonatkozó politikai törekvéseinket. Jól tudja ezt a Fidesz, de még inkább a Jobbik! Új keletű, forrásokat nagyvonalúan mellőző pogány legendáriumokkal felékesített Szent Korona-tan társul az idegen zsoldosokkal győzedelmeskedő és a Nyugat felé orientálódó, tehát hazaáruló Szent István személyének megvetéséhez. Vele szemben a nemzeti tudatot csorbítatlanul képviselő Koppány követendő példája áll.

Az efféle ideológiát népszerűsítő politikai gyűlésen szerepeltetnek egy táltost, aki gumicsizmában és sötétítő függöny anyagából készült kaftánban, fején szőrmekucsmára erősített aganccsal Koppány leszármazottjának mondja magát, majd tüzet gyújt, és előadja mongol mondák elemeivel tarkított történetét, amit egy földanyának minősített hölgy dobbal kísér, felidézve pogány eleink táborozásának emlékét. 

Amit nem tudunk, nem is tudhatunk, mert régmúlt századok ködébe vész, azt az ismeretlent csordultig töltik a légből kapott fantázia csillogó-villogó termékeivel. Nem az igazság tisztességes szándékú kutatói, hanem ismeretlen vidékek népszerűséget hajhászó, lelkiismeretlen kalandorai.

A Jobbik háttér-ideológiája a kormányzati kommunikációhoz hasonlóan két pilléren nyugszik: a nemzettudat és a vallás eredeti értelméből kiforgatott, meghamisított értelmezésén. A fogalompár elegyítésében – a politikai hit logikájának megfelelően – a vallási elemek a misztikus nemzetértelmezés céljainak vannak alárendelve.  

Íme, egy kis ízelítő

Mivel az özönvíz pusztító tragédiáját csak a Kárpát-medence lakói élték túl, ezért belőlük származnak a katasztrófát követő nemzedékek, vagyis genetikai szempontból magyar ősökkel rendelkezik az egész emberiség. Ha pedig ilyen jelentőségű kezdetekre tekinthetünk, akkor kolosszális múltunkat csak a jövőnk szárnyalhatja túl: a magyarság fogja megmenteni a világot a közelgő végpusztulástól. A világraszóló küldetéstudat eszkatológiai beteljesülése abban csúcsosodik ki, hogy a magyar korona Jézus fejére kerül.

Ne vezessen félre senkit Jézus személyének szerepeltetése! Mindennek semmi köze sincs a kereszténységhez, mert azt – ezen ideológia szerint – menthetetlenül megrontotta a zsidóság.

Természetesen az efféle szellemi kalandtúráknak léteznek a fentiektől eltérő gondolatmenetei is, attól függően, hogy az aktuális – ismeretterjesztőnek álcázott – előadó milyen propozíciót választ nézeteinek népszerűsítésére. Ha például valaki abból indul ki, hogy Nagy Konstantin császár Attila fia volt, akkor a következtetések más irányt is vehetnek. De az ideológiai alapvetés azonos: a nemzettudat illuzórikus megerősítése.

Ebben a túltáplált nemzeti öntudatban, amelynek a háttere egy mitikus legendárium, nincs helye a bűntudatnak. Ha a történelemben hibáztunk, az nem a mi felelősségünk, hanem a hozzánk betelepülő idegenek és a ránk irigykedő külhoniak számlájára írandó. Lelkiismeret-vizsgálatunk legfeljebb a korábbi jóhiszeműségünk és óvatlan nagylelkűségünk belátására irányulhat, amelyen azonban ideje túllépni, és az igazság érvényre juttatása érdekében kíméletlenül le kell számolnunk mindazokkal, akik a jóságunkkal galádul visszaéltek.

Már ebből a gondolatmenetből is kitűnik, hogy a történelem ismeretlen tájainak megalapozatlan hipotézisekkel való benépesítése nincs következmények nélkül a bizonyítható és tényekkel alátámasztható ismeretekre sem. A történelmi események gyakorta áldozatul esnek a fantázia szárnyalásának, ha annak féktelen száguldását akadályozzák, ha a semmit sem tisztelő képzelet érvényesülését zavarják. Így jutunk el az egész magyar történelem átértelmezéséhez.

Posztmodern mondák

A történelmi álarcban tetszelgő fantasztikus teóriák műfaji elemeiket tekintve távoli rokonságban vannak a tudományos-fantasztikus irodalommal. Persze nem a klasszikusokkal, akiknél a tudományos ismeretek gazdagsága ihlette a fantáziát, hanem a késői epigonokkal, akiknél a technikai civilizáció vívmányai csak díszletként szolgálnak az öntörvényű képzelet kiteljesedéséhez. Hazai posztmodern mondavilágunk rejtélyeit nem az ember erejét meghaladó világmindenség iránti alázat ihlette, hanem a bálványimádás.

Ahogy a sci-fi-ben a tudomány vulgarizálódott, ezen a területen pedig a vallás és a történelem. A posztmodern mondákban minden benne van, amit a vallástörténet a hit kisiklásaiként, bűnként, végkifejletében bálványimádásként tart számon.

A bálványozott politikus képviselőjelöltjét egyéni adottságainak mérlegelése nélkül juttatják mandátumhoz: ha Caligula lova indulna, azt is megválasztanák. A politikai hit manifesztálódik.

Képtelen teóriák akarnak legitimitást teremteni a keseredő indulatoknak. Mégsem lehet a posztmodern mondák politikai szerepét és mozgósító erejét pusztán a társadalom perifériájára szorultak kitörési vágyára visszavezetni. E mögött ugyanis van egy el nem hanyagolható értelmiségi réteg, a politikusokról nem is beszélve, akik a magyarságtudat illetéktelen kiterjesztéséből hasznot húznak. A híveik nyomorúságán élősködők. A vallási elemeket felvonultató posztmodern legendák világa a gyengébb intellektusúakat magával ragadja, az erősebbeknek pedig az anyagi gyarapodást vagy a pozíciószerzés reményét kínálja.

S miközben szidják-szapulják a Nyugat dekadens jelenségeit, éppen az ott burjánzó ezoterikus szemléletmódot alkalmazva fogalmazzák meg politikai hitvallásukat –, azzal a különbséggel, hogy az irracionális állítások csokrát nemzeti színű szalaggal összekötve kínálják.

Ha valaki mindezt elszigetelt jelenségnek véli, néhány elvakult ideológus komoly emberek által amúgy sem méltányolt próbálkozásának, fel kell hívnunk a figyelmét: könyvek százai jelennek meg ebben a témakörben, erre szakosodott könyvesboltok nyílnak, hagyományőrzés és ismeretterjesztés címén meghirdetett előadások hangzanak el – és a siker egyetlen feltétele, hogy a szerzők és az előadók minél magasztosabb elméletekkel szolgálják egyre növekvő táborukat.

Amit annak idején T. W. Adorno a tömegkultúráról mondott, az napjainkban fokozott mértékben érvényes: „Korunk bizonyos szociális és politikai törekvései – különösen a totalitárius természetűek – jelentős mértékben irracionális és nem tudatos motivációból táplálkoznak.”         

A politika nemcsak megrendelője, mecénása és forgalmazója a posztmodern mondavilágnak, hanem a szoros kapcsolatból fakadó kölcsönhatás törvénye szerint a közélet is egyre inkább hatása alá kerül az általa inspirált ideológiának. Hiszen viszontlátja eszmeiségének működőképességét és mozgósító erejét: ha egyre több ember hiszi és vallja, akkor már társadalomformáló ereje van; vagyis tartalmi elemeitől független létezésre tesz szert. S ha ez így van, akkor már csak egyetlen kérdés marad: ki tud nagyobbat, biztatóbbat mondani riválisainál. Politikai életünk a nagyotmondás versenypályája lett.

Figyeljük meg, nem is annyira a konkrét ígéreteké! Hiszen Magyarországon – mint tudjuk – politikai program nélkül is lehet parlamenti választásokat nyerni. Sőt, konkrét eredmények felmutatása nélkül – ha a posztmodern mondavilág ihlette magyarság-tudat a helyén van – tartósan kormányon lehet maradni, és ugyanennek köszönhetően ellenzéki pozícióban jelentős szimpatizánsnövekedést produkálni.

Hol van a KDNP?

Vannak, akik politikai életünkben tartózkodnak ennek a mondavilágnak a direkt népszerűsítésétől, de azért igyekeznek hasznot húzni belőle. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy mi történik. De ha jobban odafigyelünk, kiderül, hogy vallási elemek alkalmi felhasználásával utat találnak a posztmodern pogánysághoz. Egyes fideszes politikusoknál is tetten érhető ez a magatartás – miközben a Jobbik erősödésén álmélkodnak. Nem értik, egyszerűen föl sem tudják fogni, hogy az általuk játékszerként használt történelem és vallás elemeivel mások is kedvükre játszadoznak. 

A helyzet tisztázásának, a közvélemény kijózanításának felelőssége elsősorban a KDNP-t terheli. Hiszen kereszténynek mondja, és világnézeti pártként definiálja önmagát. Ha a posztmodern mondák kihívásának meg tudna felelni, akkor politikai jelentőségét is növelhetné: a KDNP lehetne a Jobbik térnyerését előkészítő ideológia ellenpólusa. S akkor a Fideszből kiábrándultak sem feltétlenül a Jobbikhoz pártolnának, hanem a KDNP-hez. Ahogy Németországban a CDU/CSU esetében is már előfordult, hogy a nagyobb kormánypárt gyengülését a kisebb megerősödése kísérte.

Magyarországon azonban ez elképzelhetetlen. A KDNP koalíciós szerepvállalása visszaigazolja a Jobbik ideológiájának módszertanát: a vallás politikai céloknak történő alárendelését. Hogy a kereszténység nem egyéb, mint a lehetséges vallási felfogások egyike, amelynek csak akkor van létjogosultsága, ha építőelemként betagozódik egy nálánál nagyobb és fontosabb összefüggési rendszerbe. A posztmodern mondavilág ideológiája és a vele szövetségre lépő politika, valamint a KDNP szerepvállalása a közvélemény előtt oly mértékben rontja a kereszténység társadalmi küldetésének hitelét, hogy annak következményeit egy választás nem képes hatástalanítani.

Olvasson tovább: